A Vigilia kiadó Esszék című sorozata sikeres kísérletnek tűnik egy eddig kevesebb figyelmet kapott műfaj rehabilitációjára és egyben seregszemléjére. Míg az eddigi kötetek szerzői főleg hivatásos teológiai képzettség nélküli írók, költők, irodalmárok voltak (Balassa Péter, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd és sokan mások), akik mintegy a maguk területéről "átbeszélve" vagy inkább "átgondolkodva" feszegettek a kereszténységhez kapcsolható témákat, addig a recenziónk tárgyául szolgáló kötetben egy gyakorló pannonhalmi szerzetes (aki emellett maga is költő és a Pannonhalmi Szemle szerkesztője), Varga Mátyás tesz kísérletet arra, hogy a kortárs művészet jelenségeit értelmezze a keresztény hit és kultúra koordinátái között. S ebből a szempontból, valljuk be, jóval nehezebb dolga van: annyira nehéz, hogy kötetének első fele leginkább ezzel a nehézséggel foglalkozik, s teszi ezt olyan hihetetlen nyíltsággal, alázattal, széles látókörűen és a párbeszéd, a másik megértésének olyan igényével, ami valósággal sokkolni képes az olyan, magát baloldali értelmiséginek gondoló olvasót (engem), aki az egyházról és annak képviselőiről többnyire akkor hall, mikor azok éppen a Varga hozzáállásában kiemelt tulajdonságok totális hiányával, illetve e hiány büszke hangoztatásával hívják fel magukra a szélesebb nyilvánosság figyelmét.
Varga azonban nagyon is tudatában van a jelenlegi kereszténység számos problémájának, s kíméletlen önkritikával igyekszik végigkövetni a kortárs kultúra és a kortárs kereszténység egyhén szólva nem felhőtlen viszonyának történetét és annak következményeit, nemegyszer olyan, már-már tabunak számító témákon keresztül, mint a test vagy a nevetés helye a keresztény hagyományban vagy épp a kortárs "egyházművészet" és a giccs intim kapcsolata. Lokalizálja a két szférát elválasztó árkokat, majd igyekszik olyan gondolati íveket feszíteni az árkok fölé, melyeken keresztül megvalósulhat a mindkét felet gazdagító párbeszéd. Ennek a hídnak az egyik hídfője (keresztény oldalon) az a felismerés, hogy az egyház és tagjai nem halogathatják tovább annak beismerését, hogy az a modern kultúra és társadalom, amelyben élnek, immár egyáltalán nem evidens, kizárólagos és általános módon keresztény világ; másik hídfője pedig (a kortárs kultúra oldalán) az az előbbivel komplementer felismerés, hogy ennek ellenére a keresztény kultúra és általában a valláshoz és a kultuszhoz kötődő szemléletek és magatartásformák rejtett és álcázott módon ugyan, de a mai napig áthatják a legvallástalanabb ember mindennapi életét is, pláne ha emellett még kultúrafogyasztó és -termelő is egyben. A híd két középső pillére pedig a két szféra egy-egy közös pontja: nevezetesen, hogy egyrészt mind a hit, mind a műalkotások a világról való beszéd lehetőségét nyitják meg az arra hajlandó előtt, másrészt, hogy mindkét esetben e beszéd és az ebből fakadó megismerés követelménye egyfajta meditatív viszony kialakítása; s hogy e két pillér hiánya éppúgy kiüresítheti és elértéktelenítheti a hitet, mint a művészetet.
Hogy Varga egyáltalán nem a levegőbe beszél, azt bizonyítja a kötet második része, ahol a legkülönbözőbb kortárs alkotók - festők, táncosok, koreográfusok, fotósok, költők, installátorok - munkáiról ad meggyőző és gondolatébresztő elemzéseket, nemegyszer olyan műalkotások (például Frenák Pál testiséget, [homo]erotikát, meztelenséget tematizáló előadásai) mentén, melyek nemcsak egy beszűkült, rossz értelemben vett "keresztény és magyar", de még egy (látszólag) minden vallási mozzanattól mentes, szimplán maradi és kispolgári befogadónál is könnyen kiverhetnék a biztosítékot. Értelmezéseiben egyáltalán nem a keresztény hagyomány kontextusában hasznosítható direkt allegóriákat vagy ideologikus üzeneteket azonosít, hanem többnyire olyan etikai viszonyokat és főleg kérdésfeltevéseket igyekszik felmutatni, melyek a keresztény reflexió számára is inspirációként szolgálhatnak - amennyiben a keresztény hitet és hitéletet nem a kényelmes és biztos evidenciák lelki "Disneyland"-jének tekintjük, hanem a szüntelen istenkeresés veszélyes és próbára tevő kalandjának.
Amellett azonban, hogy számos fontos problémát felvet, és nemegyszer sikeresen épít hidat a két, egymástól elidegenedett szféra között, egyvalamivel a könyv mégis adós marad; ez pedig a számvetés azzal a problémával, hogy a XX-XXI. század művészetét és annak alakulását milyen alapvető módon határozták meg az utóbbi századoknak azok a kikerülhetetlen történelmi traumái, melyeknek a feldolgozása, értelmezése és integrációja a keresztény hitéletbe nem vagy csak igen felemás módon történt meg eddig (erről nagyon szép és fontos gondolatok olvashatók egy másik Vigilia-könyv, Borbély Szilárd esszékötetének lapjain). Ezt a hiányosságot talán csak a téma nagysága és súlya indokolhatja: hiszen ezt körüljárni valóban önálló, s talán a mostaninál jóval vaskosabb kötetet igényelne. Ettől függetlenül mégis üdítő és izgalmas látni, ahogyan Varga szerzeteshez méltó alázatával és türelmével munkálkodik a maga ívei, hídjai megépítésén; annál is inkább, mivel tudható, hogy ez a kötet nem egy magányos farkas szellemi bozótharcainak dokumentuma, hanem egy egész szellemi műhely és közösség, a pannonhalmi apátság, s azon belül is a minden évben megrendezett Arcus Temporum ("időívek") kortárs művészeti fesztivál áll mögötte, mely utóbbi nem egy esetben keretként vagy alkalomként szolgált a kötetbe foglalt írások születéséhez.
Vigilia, 2008, 231 oldal, 1700 Ft
