Az idei Könyvhétre megjelent kötet múzeum is, lomtár is: múzeum, mert nem egy, azóta híressé vált és sokat idézett "slágerművet" találhatunk benne, és lomtár, mert jócskán akadnak benne olyan szövegek, melyek leginkább a műhelynapló, vázlat benyomását keltik - és sokszor nehéz eldöntenünk, melyik melyik.
Ha asztalunkra tesszük a vaskos kötetet, ajánlatos nem az első írásokkal kezdenünk, hanem hátralapoznunk Az elkülönítő című szociográfiához, ugyanis - Hajnóczy saját, életrajzi tapasztalatai mellett - a szerzőnek a szentgotthárdi elmeszociális otthonban folytatott kutatásai adják meg azt a "valóságalapot", melyből az első remeklések, a (jó értelemben vett) kisrealista Márai- és M-novellák sarjadnak. A hivatalosan nyitott, valójában a zártabbnál is zártabb intézményről rajzolt kép, ahol gyógyíthatatlannak ítélt elmebetegeket éppúgy "ápolnak", mint időközben feleslegessé vált, lakásukból-vagyonukból kiforgatott, egészséges embereket, és ahol az intézet orvosa (ha van ilyen alkalmazásban éppen) a mindenható Gondnok beosztottja és nem fordítva, s ahol a gyógyítást elősegíteni hivatott gyógyszerezés a büntetés bevett formája, afféle sokkterápia-szerű gyorstalpalóként is szolgál a rendszerváltás után szocializálódott olvasónak (nekem), aki a régi időkről gondolkodván kíváncsi arra is, mi rejlik a retróhullám és a táncdalfesztivál-hangulatok mögött. Hajnóczy világa ugyanis a létező szocializmus sötét oldalát mutatja meg. Talán nem a legsötétebbet - csak a mindent elöntő szürkeség diktatúráját, mely, mint ilyen, nem pokol, hanem purgatórium: a megváltás legkisebb reménye nélkül.
Szürke purgatórium
Hajnóczy alakjai ebben a szürke purgatóriumban bűnhődnek saját individualitásuk utolsó szikráiért, mely azonban, a lehetőségek fojtó szűkössége miatt - s néhány időnként felvillantott elem mellett, mint az arisztokratikus-történelmi származás árnyéka, az írói tervek vagy a világirodalmi szimpátiák (Kleist, a nagy oroszok, Malcolm Lowry és mások iránt) - leginkább csak az alkoholizmus és az általános beilleszkedni képtelenség formájában ölt testet. S hogy a Rendszer, amely itt sokkal kevésbé a politikai elnyomást, mint inkább a kispolgári élet-etika és a bürokratikus, szocialista munkáserkölcs beszűkült, képmutatóan sunyi elegyét jelenti, mennyire vérré válik egy totalitárius társadalomban, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Hajnóczy-hősök majdnem mindegyikének leghőbb vágya mégis a beilleszkedés, a kétségbeesett és önkéntes önfeladás, mint a könyvet - és egyben az író első, 1975-ben megjelent elbeszéléskötetét - nyitó novella, Az alkoholista hőse esetében is, aki az elvonókúrára jelentkezve saját bőrén tapasztalja meg a kafkai igazságot, hogy "maga az eljárás válik lassanként ítéletté": kezdeti felháborodása után ugyanis végül arra jut, hogy az elmegyógyintézet emberhez méltatlan körülményeit a devianciáért kijáró büntetés részének és a gyógyulást segítő eszköznek ismeri fel és hagyja jóvá. "Ez a hiteles környezet" - mondja magának a második novella vízöblítés nélküli, lefűrészelt válaszfalú mosdójában.
A társadalom azonban, melybe ezek a hősök önutálattól részegen - ami persze nem más, mint a társadalom feléjük sugárzott megvetésének bensővé tétele - annyira szeretnének beleájulni, bábok, végtelenül elhülyült, önálló gondolkodásra képtelen klónok társadalma. Beszédük nem valódi beszéd, hanem a kor frázisaiból és hivatali nyelvezetéből összegyúrt, olykor viszolyogtatóan irodalmias fordulatokkal fűszerezett nyelvi automatizmusok halmaza, melyek a gondolkodás helyébe léptek (a Rendszer vérré válik, mint mondtuk korábban). Innen a Hajnóczy-világ alakjainak látszólagos elnagyoltsága és sematizmusa, mely - egyfelől - a szövegek csodás láttatóerejének forrása, hiszen pontosan a nyakánál (nyelvénél) fogva ragadja meg a korszellemet.
Sokadik alkoholista
Ez a szemlélet azonban - másfelől, az író rosszabb pillanataiban - gyakran fárasztó példázatossághoz is vezet, s a sokadik alkoholista író-hős történetének olvasásakor könnyen támad az az érzésünk, hogy Hajnóczy e szociográfiába oltott írásaiban voltaképpen csak a "meg nem értett művész" hasonlóan közhelyes, romantikus-századfordulós mítoszát írja újra a hatvanas-hetvenes évek Közép-Európájának lehangoló kontextusában. (S életrajzát, valamint a róla szóló visszaemlékezéseket búvárolva úgy tűnik, olyan mítosz ez, melynek végső soron maga is felült saját magával kapcsolatban.) Történetei - híven a korhoz és a helyszínhez - soha nem végződnek tragikus megdicsőüléssel vagy sikeres áttöréssel: még azok a hősei is, akiket hosszabb elbeszéléseiben különböző szimbolikus, isteni devianciákkal ruház fel, mint A fűtő Kleist-parafrázisának igazságvágyba beleháborodó Kolhász Mihályát, vagy A véradó mészárosát, aki túláradó szeretetvágyának köszönhetően literszámra ontja magából a vért a véradóállomás munkatársainak kétségbeesésétől és értetlenségétől övezve, még ők is idővel visszatérnek a Rendszer mókuskerekei közé.
Ám Hajnóczy ilyenfajta "kritikai realizmusa" csak az egyik oldalát jelenti az életműnek; a másik oldalon - sokszor a "realistább" művekbe ízesülve, azokat át- meg átszőve - ott állnak a legkülönbözőbb fajta formai kísérletek: a talált szövegeknek (reklámfeliratok, slágerek, újság- és lexikoncikkek, világirodalmi idézetek stb.) a szerzői szöveg helyére nyomuló tömege - például A parancs című novellában -, a filmszerű vágás- és ábrázolástechnika csak-leíró, minimalista szemlélete - legradikálisabban a hátrahagyott írások, A kavics, Keringő, A kút, A sas, A tűz, Gyűrűk, A kéz című, ritmikus konceptszövegeiben -, vagy éppen az alkohol okozta rémlátások és hallucinációk precíz leírása A halál kilovagolt Perzsiából című regényben (s akkor még nem is beszéltünk a legutolsó évek drámáinak és töredékeinek fékevesztett delíriumáról). Az író életművének kritikai fogadtatását áttekintve általában itt lép teljes erővel működésbe a méltán elhíresült Hajnóczy-legenda, amely általában ezen vonások aránytalan felértékelésében jelentkezik, melynek során a hermeneutika exegézisbe, az értelmezés bibliamagyarázatba fordul át. E technikai fogások és kísérletek valóban alkalmasak a legkülönbözőbb irodalomelméleti teóriák végigjátszásához, s a maguk idejében bizonyára fontos, úttörő kezdeményezésnek is számítottak - ne felejtsük el, hogy Hajnóczy fellépésekor az ún. "prózafordulat" még épp csak elkezdődött -, ám a mai olvasó számára többnyire inkább kibírhatatlanul elnehezítik a szövegeket, mint megnyitják: s a nehézségekért cserébe nemigen kapunk semmit.
Ilyen szövegek olvasásakor mindig Farkas Zsolt szavai jutnak eszembe (számomra) alapvető Tandori-tanulmányából a kilencvenes évekből: "Ne újítson. Nem lehet ennyire kommersz." Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a kísérleti szövegek egy része, például a fent említett ritmikus-minimalista ciklus legtöbb darabja, melyeket Hajnóczy köztudottan megvetett és utált, nem került bele a szerző életében kiadott köteteibe, s mivel tudjuk róla, hogy írásait számtalanszor átdolgozta és javítgatta, nyitott kérdés marad, ő maga mit kezdett volna velük a továbbiakban; s amiket végül beleválogatott három, életében megjelent gyűjteményes kötetébe, valamiképpen mindig tartalmaznak figyelemreméltó részeket (erre remek példa A szekér az első és A szertartás a második kötetből).
Másodvirágzás
Ezek a legkülönfélébb eljárások bizonyára kitörési kísérletek voltak a "hagyományos próza" - s azzal együtt a tárgyául szolgáló realitás - fullasztó börtönéből, s a kitörés egyetlen, meglehetősen váratlan irányba, mégiscsak sikerült: történetesen a költészet felé. Nem beszéltünk még ugyanis Hajnóczy életművének "másodvirágzásáról" (melyet lehet, hogy csak én tartok annak), a negyedik kötetben feltűnő, s a hátrahagyott szövegek között is előforduló, Bán Zoltán András által "rémpercesek"-nek nevezett kisprózákról. E kisebb lélegzetű szövegek gyengébbjei az egyperces, szórakoztató abszurdtól (Nyikoláj a handzsárral, Ösztönző elem, Galopp stb.) a publicisztikai hangütésig (pl. A farmer, Vízilabdázók és versenyúszók) sokféle regisztert bejárnak, legjobbjai azonban valóban a logika és a realitás túloldaláról felhangzó híradásokként hangzanak fel, hideglelős és megrázó költői erővel, magukba sűrítve mindazt az groteszk és katartikus tragikumot, mely valószínűleg mindvégig ott parázslott Hajnóczy művészetének mélyén.
A latin betűk, A kopt nők, az Embólia kisasszony, A vese-szörp, A pad, A shiták, A nagymama beszáll és a Meghalt a trikóm című írásokra gondolok, melyeknek mitikus, tárgyakat megszemélyesítő, képes-utalásos beszédének szorongáslírája azóta is kísért a kortárs költészetben. Kemény István A néma H című könyvének A tévé, A rádió és A műanyag című verseiben mintha Hajnóczy meghalt trikója és felakasztott padja köszönne vissza, ahogyan A latin betűk című írásban talán A semmieset példázatának előképére lelhetünk Kemény legutóbbi kötetéből. S ugyanígy a legfiatalabb költőgeneráció egyes alakjainál: Bajtai András Átlátszó városát mintha egyenesen Embólia kisasszony alapította volna, mely fölött kopt nők gyakorolják az ellenőrzést, s a kocsmákban és pokoli peep-show-kban hajnalonta vese-szörpöt mérnek; Nemes Z. Márió Alkalmi magyarázatai pedig mintha azt a "fiziológiai miszticizmust" gondolnák tovább, melyről Alexa Károly írt az idézett Hajnóczy-szövegek kapcsán ("A zsigerek közvetlenül 'érintkeznek' a világgal. Kinövesztett - metaforává emelt! - szerveink kommunikálnak a külső valósággal.").
Ezt és Hajnóczy bizonyos szövegeinek tagadhatatlan frissességét látva egyet kell értenünk Mészöly Miklósnak azzal a megállapításával, mi szerint Hajnóczy "irodalomtörténetileg azokkal a nagyon szuggesztív, de teljes életművet létrehozni nem tudó ködlovagokkal vethető össze - mint Gozsdu, Csáth, a Cholnokyak -, akiknek szintén a mögöttes jelenléte a leginkább meghatározó. Jelentőségük nem abban van, hogy talentumuk egy önmagát klasszicizálni tudó teljességgé is kibontakozott volna, hanem abban, hogy alapkővé tudtak válni. Jó startlukká, ahonnan tovább lehet lépni, tovább lehet futni."
Egy internetes fórum x-tro nevű bejegyzője szerint a "Hajnóczy (összes) nélkül lehetetlen teljes egészében megérteni a hatvanas-hetvenes éveket", s ez éppúgy igaz Hajnóczy írói munkáira, mint a róla szóló irodalomra, melynek széles spektruma szintén a szentéletrajztól a sajnálkozásig, részletekbe menő filozófiai értelmezéstől a (még élő szerzőhöz címzett) atyai jó tanácsokig terjed - a teljes életművet felvonultató összkiadáson átrágva magunkat mégis azzal az érzéssel csukjuk be a könyvet, hogy az Osiris Kiadó kötete, pont azáltal, hogy átláthatóvá teszi Hajnóczy tehetségének zsákutcáit éppúgy, mint magaslatait, voltaképpen a végső érv egy öt-hat év múlva újra kiadandó Válogatott írások mellett.
Osiris, Budapest, 2007, 622 oldal, 4200 Ft
