Manyasz Róbert

Miközben az Aszad-rezsim immár kötésig vérben gázol, az ENSZ Biztonsági Tanácsában az oroszok és a kínaiak vétója meghiúsította a nemzetközi közösség egységes fellépését Damaszkusz ellen. A szégyen az övék - ám a beavatkozás és Bassár al-Aszad elmozdítása valójában egyetlen nagyhatalomnak, de Izraelnek sem érdeke.

Bár január közepéig még lesz két forduló, az iszlamista pártok elsöprő győzelmet arattak, és a kormányzás kapujába léptek. A szunnita muszlimok tapsolnak, a világias gondolkodás hívei farkast kiáltanak, a szomszédos Izrael pedig háborúra készül, s új fal építésébe kezd a Sínai-félszigeten. A kép mégis összetettebb, mint első ránézésre.

Az elmúlt hetekben Bagdadtól Alexandrián át Kairóig templomok kaptak lángra. A forradalmi változások alatt álló régióban továbbra is súlyos a keresztény kisebbségek helyzete.

Az arab világ két évszázados küzdelme a modernizációval újabb fordulóponthoz érkezett. Az események kimenetelét illetően a Közel-Kelet múltját és hagyományait mélyen ismerő orientalisták továbbra is túlnyomórészt pesszimisták, az arab mentalitást megváltoztathatatlannak vagy legfeljebb enyhén reformálhatónak tartják. A nyugati politológusok többsége viszont lelkesedik: a kibervilágba lépett fiatal arab generációt a demokratikus átalakulások motorjának tekinti és a globalizációba ágyazódás első jeleiként értelmezi a forradalmi változásokat. A magam részéről ugyan az előbbi nézet felé hajlok, de elismerem, hogy a változások komoly reményekre jogosítanak. Hogy a dolgok jól süljenek el, nemcsak a helyi társadalmaknak, hanem a Nyugatnak, s különösen Európának is akad tennivalója.

A Közel-Keleten ki kárörvendve, ki megrendülten emlékezik Moammer Kadhafi líbiai vezető Szaddám Huszein bukásakor elhíresült kijelentésére, amelyben arra figyelmeztette az arab országok diktátorait, hogy Irak csúfos véget ért ura után ők következnek. Most az ő sorsa is beteljesedni látszik.

Kiberforradalomként, éhséglázadásként, a globalizáció és/vagy a gazdasági világválság késleltetett begyűrűzéseként értelmezik a Közel-Keleten bő egy hónapja zajló népi megmozdulásokat. Mindegyik interpretációnak van némi valóságalapja.

Közel-keleti muszlim közösségekben egymást túllicitálva vitatkoznak arról, hogy naponta hány (tíz)ezer európai veszi fel az igaz hitet. Ha csak a számok középértékét vesszük, már akkor is félholdnak kellene csillognia a kölni dóm, a Notre Dame vagy a Szent Pál-katedrális tetején.

Bár a legtöbb szakértő megkérdőjelezi a szinte havi rendszerességgel bejelentett teheráni katonai fejlesztések komolyságát, az iráni kérdés valódi konfliktussal fenyeget. A napokban érkezik az első orosz fűtőanyag-szállítmány a dél-iráni Búsehr atomerőművébe.

A nemzetközi szervezetek mértékadó statisztikái szerint a 2003 óta zajló iraki polgárháborúnak eddig több tízezer, egyes források szerint százezernyi halottja, hasonló nagyságrendű sebesültje és többmilliónyi menekültje van. Az iszlám világ sajtójában általános vélemény szerint a polgárháború egyetlen és kizárólagos oka a Nyugat, jelesül az Egyesült Államok katonai invázióban kicsúcsosodó beavatkozása az ország politikai történéseibe, és a korábbi diktatórikus, de valamelyes stabilitást biztosító rezsim felváltása egy Amerikához lojális, de a káoszon úrrá lenni képtelen politikai vezetéssel.

Akármi legyen Kosovo sorsa, függetlenség vagy függetlenség, a nemzetközi közösség eltökélt: nem engedi, hogy az Albániában, Kosovóban, Macedóniában és Görögországban élő albánok egy államban egyesüljenek. Egyelőre olyan nagyon senki nem is forszírozza ezt a dolgot. Ám a távoli láthatáron már felsejlenek az albán nacionalizmus és az iszlám szövetségének kontúrjai. Úgy hétmillió emberről beszélünk.