A Líbiát hivatalos politikai funkció nélkül negyvenkét éve irányító Kadhafi a főváros Báb al-Azízíja negyedében lévő hadsereg-parancsnokságon - az ENSZ Biztonsági Tanácsának Líbiával foglalkozó ülése előtt - újból leszögezte: ragaszkodik a lázadók azonnali fegyverletételéhez, a külföldi hatalmak beavatkozásának beszüntetéséhez, az ország egységéhez, a rendszer fennmaradásához. Azaz: a hatalomhoz. Olyannyira, hogy - közel-keleti hírelemzők és pszichiáterek csaknem egyöntetű véleménye szerint - csak az élete árán lesz hajlandó megválni tőle.
Miként Kadhafi személyisége, országa is különleges. Bár most ő is meg az ellenzéki csoportok is egységes Líbiáról beszélnek, a 20. században az olasz, majd a brit gyarmatosítás nyomán keletkezett mesterséges állam korántsem homogén. A három nagy területi egységből létrejött ország rendkívül ritkán lakott déli része, Fezzán hagyományosan délre nyitott: a sivatagon át a szubszaharai régióval ápol történelmi kapcsolatokat. A tengerparti sáv keleti része, a Bengázi központú Kirenaika Egyiptomhoz, míg a nyugati Tripoli környéki Tripolitánia Tunéziához és Algériához kötődik inkább etnikai, gazdasági és kulturális szálakkal. E heterogén és rendkívül alacsonyan urbanizált területekből igyekezett egységes országot gyúrni az Ezredes - ha az őt megelőzően csaknem két évtizedig kvázi brit protektorátus alatt működő Idrísz király regnálását nem számítjuk.
Az egybegyúrás csak félig-meddig sikerült. A földrajzi megosztottságot ugyanis a társadalom sokszínűsége is terhelte. Az Arab-félszigetet is beleértve itt maradt meg a legtisztább formában a beduin társadalom törzsi strukturáltsága. A mostani tüntetéseken hangoztatott szólamok ellenére ("Valamennyien líbek vagyunk!") a társadalom több mint 80 százalékának identitását ma is elsősorban a törzsi hovatartozás határozza meg - állítja Táriq Szaadi bejrúti történész. Ezt sokáig magyarázhatta az urbanizáció szinte teljes hiánya - de a törzsi identitás primátusán az elmúlt évtizedek tömeges városokba áramlása sem sokat változtatott.
A fő erény a hűség
A Kadhafi előtti időkben a három legbefolyásosabb törzs hatalmi játszmái jelentették a líbiai politikai életet. A közel azonos fajsúlyú Varfalla, Tarhúna és a Maqraha törzsek vetélkedéséből egyik sem emelkedhetett ki; ez kínált viszont kitörési lehetőséget a kisebb Kaddháfa törzsből származó Ezredesnek az 1969-es puccs során. A hatalmat megragadó Kadhafi - más arab vezetőkhöz hasonlóan - mesterien sakkozott a befolyásos törzsekkel, s miután vezetőikkel szépen feltöltötte a hadsereg és a titkosszolgálatok vezető posztjait, negyven éven keresztül egymás ellen is kijátszva őket, megszerezte a lojalitásukat. Ez a lojalitás a tripolitániai Maqraha törzs esetében még most is fennállni látszik, míg az előbbi kettő, amelyek a keleti Kirenaikához kötődnek, a felkelők oldalára álltak. Az Ezredes persze elsősorban saját törzsétől várhat hűséget, akár a végsőkig; nem véletlen, hogy a Kaddháfa hagyományos területének számító Kelet-Tripolitániában tört meg először a felkelés hulláma.
Ellentmondásosak a hírek a Kadhafit továbbra is támogatók számáról. Ám tudnunk kell, hogy nemcsak a jól kiépített titkosszolgálatok, a nehézfegyverek és a légierő - eddig kizárólagos - birtoklása eredményezte a felkelők kudarcát az ország nyugati felében, hanem az a tény is, hogy a társadalom jókora - igaz, egyre szűkülő - része volt haszonélvezője az utóbbi évek beruházási dömpingjének. Az elsősorban a szénhidrogénszektorba invesztáló olasz, kínai, francia és brit cégekkel együttműködő vállalati menedzsmentekbe is törzsi vezetők kerültek, akik egy része most értetlenül szemléli a francia és brit légi csapásokat.
A Ronald Reagan által a "Közel-Kelet veszett kutyájának" nevezett Kadhafi hosszú utat tett meg az elmúlt évek gazdasági nyitásáig, a nemzetközi gazdasági embargó feloldásáig. A nyugati elemzők ezt szeretik egy őrült diktátor tipikus pályaképének minősíteni - s e megközelítés kétségtelenül nem alaptalan. Ám érdemes árnyalni a képet: Kadhafi külpolitikája állatorvosi lóként mutatta egy gyarmati múltú, kisméretű és stratégiailag jelentéktelen, mindazonáltal nagyratörő ország kitörési kísérleteit, kínját-baját, borzalmát.
A hidegháború alatt szovjetbarát volt; gerillákat pénzelt Afrikában, és terroristacsoportokat Észak-Írországtól Vanuatuig. Amikor emiatt konfrontálódott a Nyugattal (legsúlyosabban a Lockerbie- és az UTA-afférban), egész Afrika vezetőjének szerepét osztotta magára; a 90-es években valóságos Afrika-kultusz uralkodott Líbiában. A pénzügyi és katonai támogatás miatt számos afrikai országban máig karakán, a Nyugattal bátran szembeszálló vezetőként tisztelik; még szürreális közel-keleti békéltető ötletrohamait is díjazzák (például egy közös izraeli-palesztin állam létrehozását Iszrátín néven). De Kadhafi a vallásos gyökereket sem hanyagolta el: Islamic Call College néven Észak-Afrikát és a Közel-Keletet átszövő egyetemi hálózatot hozott létre a nyitottabb vallástudományok - és természetesen saját, a Zöld könyvben összegzett elméletei - terjesztésére. Ez külföldön az iszlám terjesztését, belföldön a Szenúszíja szúfi rend háttérbe szorítását szolgálta. Az afrikai kaland persze sok pénzt nem hozott a konyhára - s mert a gazdaság modernizálásához szükség volt a nyugati technológiára, az Ezredes végrehajtotta sokadik politikai piruettjét. Megvallotta bűneit, sőt, új szerepet is talált magának: az Európába irányuló illegális migráció feltartóztatójaként kért támogatást az Európai Uniótól. Kért és kapott: Kadhafi lekerült a nyugati feketelistákról, és megérkezett a várt befektetési hullám.
Az utóbbi évek beruházásaiból kimaradt viszont az a fiatal diplomás réteg, amely Egyiptomhoz és Tunéziához hasonlóan a tüntetések kirobbantója volt több mint egy hónappal ezelőtt. Az elégedetlenség lángja elemi erővel tört fel, s a véres megtorlás csak olaj volt a tűzre. Ám miként a Kadhafihoz hű csapatokat, úgy az ellenzéki erőket sem könnyű felmérni. A Február 17-e Mozgalom nevezetű laza formáció az elégedetlen fiatalok gyűjtőhelye, de nyomban felsejlettek a törzsi törésvonalak is, miután a Varfalla törzs a felkelők oldalára állt. A keleti országrészben ezt tette a rendőrség nagy része, számos korábban kegyvesztett politikus, több diplomata és nagykövetségi alkalmazott is. Errefelé a mecsetek szónokai is a rendszer ellen prédikálnak - de a vallási vezetők egyelőre nem exponálták magukat a felkelésben. Ám ez megváltozhat.
Csak megállítani?
A hagyományosan befolyásos Szenúszíja rend az iszlám misztika, a szúfizmus progreszszívebb, határozott politikai nézetekkel bíró irányzatához tartozik. A rend döntő szerepet játszott az olaszok, majd a britek elleni függetlenségi mozgalmakban, alapvető célként az iszlám idegen elemektől való megtisztítását tűzte ki. A vezetőjük volt a független Líbia mindeddig egyetlen királya; arab politológusok nem zárják ki a monarchia restaurálását sem. A Szenúszi családból származó koronaherceg valóban az egyetlen számításba jöhető jelentős líbiai politikai vezető. A család egyelőre kivár, miként ezt a CNN-en Szajjid Idrisz Abdullah al-Szanúszi közölte. A radikális iszlám, amellyel Kadhafi Európát riogatta, még nem mutatta meg magát. Az Ezredes keményen fellépett a szélsőséges mozgalmak ellen, az elmúlt években többször is véres összecsapásokban számolt le a szalafitákkal. Ugyanakkor a szomszédos Algériában, Csádban és Nigerben évek óta aktívak az al-Káida helyi leányvállalatai, amelyek a líbiai hatalmi vákuumban a Szahara terepviszonyait és a törzsi ellentéteket kihasználva könnyen eljuthatnak a tengerparti nagyvárosokig.
A líbiai tájkép a korábbi tunéziai és egyiptomi helyzettől leginkább mégis a hadsereg szerepét tekintve különbözik. Az egyiptomi és a tunéziai hadsereg több mint évszázados múltú, a gyarmati korban gyökerező és alapvetően kispolgári, alsó középosztálybeli háttérrel rendelkező szervezet, amely a szekuláris rendszerhez lojális, annak legfőbb őrzője. E két országban a hatalmi elitváltás - forradalmi események ide vagy oda - a hadsereg és a többi erőszakszervezet, mindenekelőtt a titkosszolgálatok irányításával zajlik.
Líbiában ez nem történhetett így. Itt a hadsereg - miként a társadalom nagy része - alapjában törzsi szerkezetű maradt; Kadhafi negyven éve folyó hatalmi játszmáinak eredményeképpen az erőszakszervezetek vezetői az ő személyéhez hűek. Vagy inkább a rendszerhez - hiszen ő maga a rendszer. A polgárháborús helyzet ennek a következménye: a fegyveres szervezetek várhatóan a végsőkig kitartanak majd, nem várható tőlük stabilizáló vagy átmeneti vezető szerep.
A líbiai krízis azt is újból bebizonyította, hogy az Arab Liga valójában csak levegőmasszírozásra jó. Még a tekintélyes, egyiptomi származású Júszuf al-Qardávi sejk is az ENSZ és közvetve a NATO segítségét kérte a katonai beavatkozáshoz. És igaz ugyan, hogy New Yorkban Libanon - mint a BT tagja - másokkal együtt előkészítette és megszavazta a beavatkozást, Katar pedig a logisztikában gyakorlatilag is részt vesz, az arab közvélemény frusztrációja növekszik. Újból saját tehetetlenségük és gyengeségük jelét látják az események mögött, bármi is legyen a véleményük a Kadhafi-rendszerről. Ennek jele, hogy összecsaptak Kadhafi helyi hívei és ellenzői több egyiptomi, marokkói és jordániai városban. Arab elemzők attól tartanak, hogy a Nyugat - az első öbölháborúhoz hasonlóan - csak megállítani akarja a diktátort, de a stabilitás érdekében a helyén hagyja, s ez az ország tartós kettészakadásához vezethet.
Kadhafi Líbiájában a népi bizottságok révén megvalósult az abszolút közvetlen demokrácia. Ehhez el kellett hallgattatni minden ellenzéki erőt, hogy mindenki egyetérthessen. Most valamiféle demokratikus rendszert kell majd kiépíteni. Ehhez azonban választási alternatívákra van szükség: többé-kevésbé strukturált politikai erőkre. Ezek kiépítése nehezebb, hosszadalmasabb és fájdalmasabb folyamat lehet, mint a dzsamáhiríja felszámolása.
Manyasz Róbert
Vitatott célpont
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) március 17-i, 1973-as számú határozatában foglalt repülési tilalom érvényesítésére két nappal később először francia gépek jelentek meg Líbia légterében, majd amerikai irányítás alatt folytatódtak a rakétatámadások, nem csupán a líbiai légierő és légvédelem, de Kadhafi főhadiszállása ellen is. Ugyanakkor az ellenzéki erők lapzártánkig nem tudták kihasználni a közvetve őket segítő nemzetközi fellépés eredményeit, csupán Bengázi szabadult ki Kadhafi csapatainak szorításából. Eközben a kormánypárti erők Tripoliban és más, általuk ellenőrzött városokban a hírek szerint élő pajzsot vonnak maguk köré, ráadásul nem feltétlenül a lakosság akarata ellenére.
A nemzetközi akciónak nem annyira a megkezdését övezik aggályok, mint a folytatás mikéntjét. Nem világos ugyanis, hogy kinek kellene irányítania a hadműveleteket, az pedig még kevésbé, hogy mi a beavatkozás voltaképpeni stratégiai célja. Bevallottan vagy hallgatólagosan abban Washingtontól Berlinig mindenki egyetért, hogy Kadhafinak távoznia kell, de még ez a nyugati világra korlátozódó egység is megtörik, ha az a kérdés, miként lehet ezt elérni.
A BT-határozat ugyanis - mert csak így lehetett mellé állítani Moszkvát és Pekinget - Kadhafi elmozdítását nem írja elő, miközben a brit és a francia vezetés (az akció eltökélt kezdeményezői) ezt tekinti a céljának. David Cameron esetében nem érzékelhető belpolitikai motiváció, Nicolas Sarkozyt illetően viszont eléggé egyöntetű a gyanú, hogy mélyre süllyedt népszerűsége és a jövő évi francia elnökválasztás közelsége miatt vállalta mostani "hadvezéri" szerepét. Erre sarkallhatta az a körülmény is, hogy Egyiptom és Tunézia esetében a párizsi diplomácia igencsak késve állt a diktatúraellenes erők mellé, ráadásul Kadhafival is jó kapcsolatokat ápolt az elmúlt években.
Nagy-Britanniában nyilvános vita alakult ki a kormány és a hadsereg vezérkari főnöke, Sir David Richards között, aki szerint az 1973-as határozat nem engedélyezte a Kadhafi főhadiszállása elleni katonai akciót. A kormány a polgári lakosság védelmére hivatkozva cáfolta ezt, és alighanem igaza is van, de a vita, amely nem feltétlenül tesz jót az akció elfogadottságának, komoly értelmezési problémákra utal a követendő stratégiát illetően. Először is már most felmerül a gyanú, hogy a repülési tilalom nem vet véget a harcoknak, hanem állóháborúhoz, netán az ország kettészakadásához vezet. Ha pedig Kadhafi uralmát - nem ok nélkül - önmagában véve fenyegetésnek tekintjük a polgári lakosságra nézve, az akció valóban nem állhat le, amíg a líbiai vezető a helyén marad. Távozása esetén viszont a mellette állók kerülhetnek életveszélybe - mondják, akik a törzsi kötelékekben gyökeredző nyers ítélkezési szokások jelentőségét hangsúlyozzák. Ez viszont azt jelenti, hogy nehéz lesz meghatározni azt a pontot, amikor az akció lezárható. Ezek az aggályok a német kormányt egyenesen arra sarkallták, hogy ne szavazza meg a BT határozatát. (Persze itt sem tekinthetünk el a belpolitikai szempontoktól, a közelgő tartományi választásoktól és a német közvélemény beavatkozásellenes beállítottságától.)
A légi csapásokat jelenleg még az Egyesült Államok egy németországi katonai támaszpontjáról vezénylik, miután Afrikában nem sikerült helyet találni az irányító központnak. Washington azonban "nem heteken, hanem napokon belül" át akarja adni az irányítást, részben a belső támogatottság hiányában, részben pedig attól tartva, hogy szerepvállalását nem nézik jó szemmel az arab világban. Arról nem is szólva, hogy Jemen, Bahrein és Szaúd-Arábia geostratégiai jelentősége miatt az amerikai kormány ezen országok esetében nem lép túl a visszafogott dorgáláson a demokratikus jogokat követelő megmozdulásokkal szemben alkalmazott hatósági erőszak láttán, amit sokan zokon vesznek a térségben. Viszont a hadászati know-how szempontjából Amerika szerepvállalása egyszerűen nélkülözhetetlen.
Washington a NATO-nak adná át a legszívesebben az irányítást, ez azonban a szövetségen belüli egyetértési kényszer miatt lelassítaná a döntési folyamatokat. Ugyanakkor a Líbiában zajló eseményeknek immár a nemzetközi akciók is a részévé váltak, úgyhogy az idő is sürget annak eldöntésére, hogy kik, kinek az irányítása alatt, milyen erővel, milyen felhatalmazás alapján és mindenekelőtt: milyen stratégiai cél érdekében folytatják - vagy éppen mérsékelik - a légitámadásokat.
