Rég nem fogadtak Damaszkuszban senkit akkora pompával, mint a minap odalátogató Szergej Lavrov orosz külügyminisztert. Kirendelt fiatalok ezrei lengették a szír és az orosz zászlókat, az állami média pedig örömódákat zengett az orosz vétóról. Eközben élesedik a küzdelem a szíriai kormányerők és az ellenzék heterogén csoportjai között. Véres, több száz halálos áldozattal járó kormánypárti offenzíva zajlik a főváros északi külvárosaiban és az ország középső régiójában; a közép-szíriai homszi és hamái tartományokban a legfeszültebb a helyzet. A nyugati sajtó tunéziai és egyiptomi forgatókönyvet vizionál, mondván, hogy Szíria is katonai rendszeren alapuló, alapvetően szekuláris berendezkedésű állam, így a hatalomváltás is hasonlóan játszódhat le Damaszkuszban.
Csakhogy a szíriai belpolitika sokban különbözik az egyiptomi, a tunéziai, kivált a líbiai helyzettől. Igaz, hogy a szír katonai-politikai elit felemelkedése - hasonlóan az egyiptomihoz - a gyarmati múltban gyökerezik, és ugyanolyan, alapvetően világias középosztálybeli társadalmi háttérrel rendelkezik, ám Szíriában ez az elit különleges vallási hátterű, ami a jelenlegi helyzet kifutását is bonyolíthatja.
Ki mit akar?
A Szíriát irányító franciák - miután 1936-ban egyesítették a négy részre osztott mandátumot - a többségi szunnitákkal és a folytonosan lázadozó, de kiváló katonának számító drúzokkal szemben a tengerparti hegyvidék síita szektájának tartott alavitákat preferálták a katonai kiképzés terén. Így a függetlenség elnyerése után közülük került ki a tisztikar jelentős része, akik vezető szerepet játszottak a 40-es, 50-es évek permanens katonai puccsaiban. Így a csaknem 50 éve hatalomra került Baath-párt katonai hátterét az alavita elit adta. Hatalmuk megszilárdulása akkor vált teljessé, amikor kiegyeztek a gazdaság jelentős részét - főleg a nemzetközi szálakat - kezükben tartó keresztény kisebbségi csoportokkal, örményekkel, ortodoxokkal, maronitákkal. Ilyenformán e két - a lakosság egynegyedét kitevő - csoport íratlan megegyezésén alapul a fennálló politikai rendszer.
A paktumból kimaradó - ugyanakkor a lakosság háromnegyedes többségét adó - szunniták már a 70-es, 80-as években lázadoztak; iszlamista köntösben fellépő mozgalmukat akkoriban még keményen leverték. A jelenlegi feszültséggócok is a politikai és gazdasági hatalomból nagyobb részt kívánó és a gazdasági nehézségeket súlyosabban megélő, szunnita társadalmi bázisnak tekinthető Közép-Szíriában (ez Homsz és Hama vidéke) alakultak ki, illetve a déli, drúzok lakta területeken. A tengerparti városokban pedig az elmúlt évtizedekben a hegyvidékről betelepülő alavita közösségek ellen irányul a népharag.
Mindazonáltal az esetleges elitváltás súlyos következményekkel járhat - és nemcsak az alaviták számára. Az egyiptomi forgatókönyv - azaz az elnöki család leváltása az erőszakszervezetek irányításával - semmiképpen nem elégítheti ki a szunnita többséget. Szíriában ugyanis elképzelhetetlen, hogy a szunniták úgy kapjanak - akár teljesen demokratikus választásokon - parlamenti többséget, hogy az erőszakszervezetek az alaviták kezében maradjanak. Ha viszont a hadsereget és leányvállalatait alavitátlanítani kívánnák, aligha kerülhető el a polgárháború.
E fejleményeket rettegve szemlélik a keresztény közösségek: a polgárháborúban kollaboránsként tekinthetnek rájuk a szunniták. E fenyegetettség sok keresztényben iraki hittársaik elmúlt évekbeli véres tragédiáját idézi fel. Szakértők szerint a keresztényeknek a helyben maradáshoz az egyetlen esélyük az lehet, ha most a szunnitákkal kötik meg a maguk új kiegyezését - gazdasági pozícióik és az életük biztosítása érdekében. A drúzok a maguk részéről amolyan "kint is vagyunk, bent is vagyunk" pozíciót vettek fel; de kényes a több mint egymilliós kurd kisebbség helyzete is. 'k a több évtizedes elnyomás után éppen az elmúlt években kaptak komoly politikai gesztusokat az államtól, s egyre inkább haszonélvezői voltak Szíria és Törökország közeledésének éppúgy, mint az észak-iraki kurd para-állam megerősödésének meg a vele folytatott határ menti kereskedelemnek. Bármilyen káosz alaposan betenne nekik. A kurdok félelmeit a szunnita hatalomátvétel esetén nyilván helyzetbe kerülő iszlamisták megerősödése is táplálja. A szíriai kurd társadalomhoz - miként törökországi és iraki rokonaikhoz - a szekuláris állami berendezkedés áll a legközelebb: ők csak annyit akarnak az Aszad-rendszertől, hogy megkapják a részüket a területükön található olajkincs jövedelmeiből, s akkor elvannak a decentralista államberendezkedés vagy a föderalizmus különösebb követelése nélkül is.
Így, ahogy vannak
A lázadás hevében még nem rajzolódtak ki az ellenzéki csoportok valós erőviszonyai, de még az sem, hogy egyáltalán többségben vannak-e a rendszer támogatóival szemben - ez ugyanis egyáltalán nem biztos. Az azonban megjósolható, hogy az esetleges rendszerváltás esetén mely politikai erők lehetnek a szír belpolitika megkerülhetetlen szereplői. Az események elindításában itt is kétségtelen szerepet játszott a Facebook-generáció, a fiatal városi értelmiség, míg a felkelés irányítása a hadseregből dezertált - zömmel szunnita - katonák alkotta Szabad Szír Hadsereg kezében van. A legszervezettebb politikai erőnek pedig a mérsékelt szunnita iszlamisták látszanak.
A Muszlim Testvériség vezette 1982-es - levert - lázadás után helyi leányvállalatuk az elmúlt harminc évet illegalitásban és emigrációban töltötte, de a közép- és észak-szíriai társadalom mély vallásossága elég garanciának tűnik arra, hogy győztesen térjenek vissza. Bár vezetőjük, a Londonban élő Ali Bajanúni - a Testvériség több irányítójához hasonlóan - meglehetősen apolitikus álláspontot hangoztat, a szervezet társadalmi beágyazottsága kétségkívül jelentős. Ráadásul a mérsékelt iszlamisták külföldről is kapnak támogatást. Mindenekelőtt a szomszédos Törökországból, amely hónapok óta helyet ad a testvériség konzultációinak. A korábban a Bassár al-Aszad egyik fontos szövetségesének számító török miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan elfordult Damaszkusztól. Nem a véres reakciók távolították el a hagyományos szövetségestől, hanem az a felismerés, hogy az Aszad-rezsim megingása lehetőséget ad Ankara kezébe, hogy a Muszlim Testvériség támogatásával közvetlenül exportálhassák mérsékelt iszlamista rendszerüket a déli szomszédba.
Nem evvel a szándékkal ugyan, de a mérsékelt iszlamisták hatalomra kerülését kívánja leginkább a szíriai konfliktus megoldására bejelentkező Arab Liga is. Aktivitásuk mögött Muhammad Allús libanoni politikai elemző szélesebb nemzetközi folyamatokat lát: a Szaúd-Arábia és Katar dominálta Arab Liga vezetői egy új szunnita reneszánszt vizionálnak, ami feltartóztathatja az Irán vezette síita politikai offenzívát a Közel-Kelet számos országában. Ilyen tendencia tényleg tapasztalható: Marokkó, Tunézia és Egyiptom után most Irán kulcsfontosságú térségbeli szövetségese, Szíria következne. Ehhez persze Teheránnak is lesz egy-két szava, hisz' Damaszkusz elvesztése súlyos csapás lenne. Szíria stratégiai jelentőségű Irán számára: Izraellel közvetlenül határos, így a Golán-fennsík miatti konfliktus rajta keresztül folyamatosan életben tartható. Számos radikálisan Izrael-ellenes palesztin szervezet székhelye Damaszkusz, s az ország fontos logisztikai háttérbázisa a főbb szövetséges Hezbollahnak is.
Paradox módon a szíriai rendszerváltás Izraelnek sem lenne egyértelműen kedvező. Az évtizedek során kiismert "megbízható ellenség" leváltása félelmeket ébreszt a déli szomszédban. Benjamin Netanjahu miniszterelnök még azt is megpendítette, hogy adott esetben befogadnák a menekülő szír elnök családját. E fura ragaszkodásnak oka lehet az is, hogy bár az Aszad-rendszer legitimációjának egyik alapja a Golán-fennsík visszaszerzésére tett ígéret, ezt a szír kormány soha nem szándékozott beváltani. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy az iszlamisták is megelégednek az elszakított terület iránti sóvárgással. A szíriai mecsetekben zajló pénteki prédikációk állandó témája a megszállt Golán-fennsík: ha egy iszlamista szír kormány valóban rámozdul a visszaszerzésére, meglesz hozzá a társadalmi bázisa.
Az iraki beavatkozás tanulságai az Egyesült Államok vezetését is eltántoríthatják a keményebb fellépéstől. Nyugati elemzők szerint a Biztonsági Tanács orosz vétója, amely egyelőre megbénította a gazdasági szankciókon túlmutató nemzetközi beavatkozást, az éles elítélő retorika ellenére jól jött az amerikai kormánynak. Leginkább azért, mert a rezsimváltás még az egyiptominál is több veszéllyel járhat az Egyesült Államok szövetségese, Izrael számára. Hasonlóképp nem érdeke a változás a nemzetközi politikában párialétbe került országok nagy gazdasági szövetségesének, Kínának sem. És mint a vétó és a Lavrov-látogatás reprezentálta, Oroszországnak sem pálya a fordulat, hiszen Szíria a legfőbb közel-keleti fegyvervásárlója. Európa pedig, amelynek leginkább érdeke volna a térség stabilitása, ugyancsak megátalkodottan hallgat.
Aknavetőkkel a civilek ellenA történelem megismételheti önmagát - mondják arab politikai elemzők a közép-szíriai Homszról. Újra megtörténhet a szomszédos Hama 1982-es tragédiája, amikor a Muszlim Testvérek lázadásának leverése során Háfiz al-Aszad légiereje és tüzérsége megostromolta a várost. A tisztogatásoknak több tízezer áldozatuk volt, a kemény fellépés eredményeképpen a két évvel korábban hatalomra került elnök húsz évre megszilárdította pozícióját. A Homszban zajló események kísértetiesen hasonlítanak a harminc évvel ezelőttiekre. A várost immár nehéztüzérséggel lövik, szíriai emberi jogi szervezetek humanitárius katasztrófától tartanak. Az al-Dzsazíra televízió helyszíni jelentése szerint fogynak a védők élelmiszerkészletei, nincs gyógyszer, az áramellátás akadozása miatt a kórházakban áldatlan állapotok alakultak ki, az inkubátorok leállása miatt csecsemők haltak meg. Hasonlóan véres összecsapások zajlanak a sokat próbált Hamában, Idlibben és Damaszkusz környékén is. Az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője, Guy Verhofstadt úgy vélte, egy új Srebrenica játszódik le a szemünk előtt, s az eddig meglehetősen passzív európai politikai köröket cselekvésre szólította fel. A nemzetközi közösség aktivizálódását immár az ENSZ emberi jogi bizottságában is sürgetik. |
