Sokan kongatják a vészharangot ezért a heterogén - ortodoxokból, különböző keleti rítusú felekezetekből, katolikusokból, örményekből álló -, 17 milliós kisebbségért. A helyzetükről tavaly októberben rendezett vatikáni szinódus a huszonnegyedik óráról beszélt. Kamál Díb, libanoni származású kanadai professzor a libanoni keresztényekről szóló nagymonográfiájában arról ír, hogy a keresztényeknek az évszázad közepére hírmondójuk sem marad a Közel-Keleten, a vallás születési helyén. Rifaat Badr, a Jordániába menekült iraki római katolikusok püspöke úgy fogalmazott, hogy - mint mindig kéznél lévő bűnbakok - a keresztények újra olyan események áldozatává válnak, amelyekhez semmi közük.
Ha csak a csoda
A legtöbb muszlim-keresztény konfliktus Egyiptomban tapasztalható. Újévkor Alexandriában, pár hete a fővárosban gyújtottak fel keresztény templomokat. A koptok, akik az ősi Egyiptom leszármazottainak tartják magukat, az 1923-as alkotmány szerint teljes jogegyenlőséget élveztek. A brit befolyás alatt álló királyságban számos miniszteri posztot és gazdasági vezető pozíciót kaptak (nem beszélve dominanciájukról a kulturális életben), ám az 1952-es forradalom gyökeresen megváltoztatta a helyzetüket. A Szabad Tisztek között egy kopt sem volt, politikailag szinte teljesen kiszorították őket. (Díszkoptok persze mindig akadtak a legfelső vezetésben. Jó példa erre Butrosz Gálí, a későbbi ENSZ-főtitkár, aki a 70-es években úgy vezette az egyiptomi külpolitikát, hogy hivatalosan csak az alacsonyabb státusú államminiszteri rangot viselte.) Gazdasági-kulturális szerepük továbbra is megmaradt, de a 70-es, 80-as évekre - a politikai iszlám megerősödésével - egyre több támadás érte őket. Eleinte inkább csak Dél-Egyiptom falusi vidékein zaklatták őket (a 80-as évek végén Qom Ombóban egy kopt család vendégeként én magam is éltem át szőlő-, alma-, kavics- és féltégla-záport a város muszlim piacán), ám miközben a felső-egyiptomi véres összetűzések máig nem szűntek meg, a konfliktus Kairóban és a Nílus-delta nagyvárosaiban is fellángolt. A kopt elit erősen nyugatiasodott, a tömegek viszont kulturálisan arabok, kevésbé különböznek a muszlim többségtől - mégis őket érik rendszeres atrocitások. A januári forradalmat a kopt vallási vezetők kezdetben óvatosan kezelték, majd amikor a hadsereg elűzte a rezsimet, kiálltak a változások mellett. Helyzetük kényes - szeretnék, ha a köztársasági érában tapasztalt politikai korlátozottságuk enyhülne, ám tartanak a politikai pluralizmus erősödésétől. A szabadabb politikai légkör az iszlamista irányzatok megerősödését hozhatja; de félnek az egyiptomi politikai rendszer alapkövének tekinthető hadseregtől is. Az ugyanis - a török modellel ellentétben - nem a szekularizáció letéteményese, hanem az iszlámot az állami identitás alappillérének tartó politikai struktúra védelmezője. A muszlim tömegek támogatására hajtó katonai vezetők pedig aligha tesznek politikai engedményeket a koptoknak.
Kamál Iszhák Faríd kopt kutató szerint az egyiptomi keresztények története - ha csak valami csoda be nem következik - ebben az évszázadban véget ér. A kopt családok alacsony gyermekvállalási kedve, a gyakori áttérés az iszlámra (főként házassági, illetve egzisztenciális célból) és a növekvő emigrációs hullám miatt arányuk tíz éven belül 4-5 százalékra csökkenhet.
A hely zsidói
De az arab tavasz elhozta változások - ha a szabadságjogok kiterjesztésével járnak - a térségben mindenütt komoly kihívást jelentenek a keresztény kisebbségeknek (ezek katalógusát lásd keretes anyagunkban). Az olyan, eddig elfojtott, ám most nagyobb mozgásteret kapó iszlamista irányzatok, mint az egyiptomi és a szíriai Muszlim Tesvériség vagy a tunéziai Nahda Párt védett felekezeti (dzimmí) státust adnának a keresztényeknek, azaz különadó fizetése fejében belső vallási, jogi autonómiát élveznének, viszont továbbra is kizárnák őket a vezető politikai pozíciókból. A radikális iszlamisták pedig minden állami és államigazgatási státusból kiszorítanák őket. Kérdés persze, milyen mértékben törnek előre a vallásos pártok a közelgő választásokon, és hogy a jelenlegi nemzetközi viszonyok között mennyire fokozható az állampolgári jogegyenlőtlenség.
Az utca embere ugyan minden országban hangoztatja, hogy a lehető legjobb viszonyt ápol a környezetében élő keresztényekkel (boltosával, orvosával), a hosszabb beszélgetés során azonban kiderül: az idegenkedés általános. És ha az e társadalmakat átszövő frusztráció felerősödik, s a tradicionális ellenségkeresés nyer teret, akkor a keresztényekre mint a Nyugat ötödik hadoszlopára tekintenek majd. Ha pedig az új rezsimek nem adnak választ a térséget fojtogató gazdasági kihívásokra, az elszegényedésre, a munkanélküliségre, a tovább szélesedő alsóbb társadalmi csoportok - miként a fellángoló templomok fényénél látszik - mindig mobilizálhatók lesznek a "belső ellenséggel" szemben.
A liberalizmus és a nacionalizmus közel-keleti elterjesztésében oroszlánrészt vállaló keleti keresztények ma is a szekularizáció legelszántabb hívei. Butrosz al-Busztání, libanoni gondolkodó másfél évszázados bonmot-ját vallják: a vallás istené, a haza mindenkié. A keresztény gondolkodók a civil társadalmak felemás kiépítésében is fontos szerepet játszottak. Mozgásterüket a kisebbségi lét határolta be, amelyből más, a szunnita dominancia által háttérbe szorított, vagy időnként üldözött státusú kisebbségekhez fűződő szövetségekkel igyekeztek kitörni. Ezek közül máig a szíriai keresztény-alavita szövetség látszott legjobban működni. Nabíl Khalífa bejrúti professzor szerint azonban - a jelenlegi események tükrében - a keresztényeknek új szemléletre van szükségük. A politikai és demográfiai túlélés érdekében mindenhol a többségi mérsékelt szunnita erőkkel kell szövetkezniük, akár a politikai életben való további korlátozások árán is. Persze, ez a recept sem általános: érvényes lehet Egyiptomra vagy Szíriára, de ellentmond a reálpolitikai folyamatoknak Libanonban vagy Irakban. Maalúf és a hozzá hasonló gondolkodók úgy vélik, az arab országok politikai és gazdasági konszolidációja azért is támogatandó, mert így csökkenthetők az emigrációs okok, s a közel-keleti társadalmak hagyományosan szerves részét képező keresztény közösségek saját kulturális közegükben boldogulhatnak és élhetik meg az identitásukat.
Egyelőre azonban a valóság más képet mutat. Libanon keresztény vidékeit megannyi kísértettelepülés pöttyözi. A Dél-Európára emlékeztető falvakban és kisvárosokban a házak többsége - még az újonnan épültek sora is - zárt spalettával tekint a tengerre. Tulajdonosaik egy része Bejrútban él és dolgozik, többségük azonban a tengerentúlon. A Közel-Kelet politikai konszolidációjának döntő feltétele, hogy e házak ismét élettel teljenek meg.
Politika, gazdaság
A muszlim dominanciájú arab országokban mindössze a lakosság 5-6 százaléka keresztény, ám Egyiptom vagy Szíria esetében ez az arány tíz százalék közelébe, Libanonban harminc fölé kúszik.
A forrongó Szíriában a keresztények a lakosság több mint egytizedét teszik ki, ők a hatalmat birtokló másik kisebbség, az alaviták fontos szövetségesei. Bár a politikai hatalomból itt sem részesedhetnek számarányuknak megfelelően (pár miniszteri poszton és parlamenti helyen kívül néhány katonai vezetőt adnak), a gazdaság megkerülhetetlen szereplői. Sokrétű családi hálózatok kötik össze őket a libanoni keresztényekkel, s mivel szoros viszonyt ápolnak a többmilliós európai, észak- és dél-amerikai szíriai származású keresztény közösségekkel is, fontos szerepet játszanak az autarkiából fokozatosan kilépő szír gazdaság nemzetközi kapcsolataiban. Emiatt szövetségük a lázadásokkal küszködő Bassár al-Aszad rendszerével továbbra is fennáll, sőt erősíti a közös rivális: az ország szunnita többsége. A demokratizálódás ugyanis a szunnita többség erőteljesebb politikai jelenlétét eredményezné: jönnének a most még betiltott vallásos pártok. A szíriai keresztények ebbéli félelmeit igazolják az itteni keresztényellenes atrocitások is. E támadások még korántsem érik el az egyiptomi szintet, de a rendszer gyengülése félelmetes távlatokat nyithat. A kivándorlás itt is nő; emiatt és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt a keresztények számaránya az elmúlt száz évben több mint a felére esett vissza.
A legdrámaibb az iraki keresztények helyzete. Néhány kulcspozícióba helyezett keresztény politikus ide vagy oda (mint Tárik Azíz miniszterelnök-helyettes), a Szaddám-érában az államilag ösztönzött kivándorlás arányszámukat tízről öt százalékra apasztotta. A feketeleves azonban a nyugati invázió után következett. A polgárháború politikai játszmái a három nagy vallási és etnikai csoport (a szunniták, a síiták és a kurdok) között zajlottak, a keresztények pedig sok tűz közé keveredve súlyos véráldozatokat szenvedtek. A templomrobbantások és pogromok sújtotta asszírok, szírek, káldeusok, örmények tömegével vándoroltak ki a tengerentúlra, de sokan kerestek menedéket a szomszédos Jordániában és Szíriában is - az elmúlt években az egymilliós közösség négyszázezerre fogyott.
Jordániában a beduin származású királyi család és az ország keresztényei között áll fenn hagyományos szövetség - az egyre növekvő számú, zömében muszlim palesztinokkal szemben. A hásemita állam sokat profitált a '67-es háború után a Nyugati Partról oda menekült, magasan kvalifikált keresztény (és muszlim) értelmiség munkaerejéből. Ez a kiegyensúlyozott viszony szinte kivételnek számít a térségben. Bár az arab tavasz itt nem bontakozott ki, még a rendszer ellenzékének számító iszlamisták is megkerülhetetlennek tartják a keresztényeknek a gazdasági és a tudományos életben játszott szerepét: a Muszlim Testvérek helyi leányvállalata, az Iszlám Munkafront még a vezetésébe is választott keresztény politikust.
A keresztények legnagyobb politikai befolyással - egyelőre - Libanonban bírnak, ahol az államelnöktől kezdve a hadsereg és más erőszakszervezetek vezetőin át a gazdaságban is megkerülhetetlenek. Ám 30 százalékos arányszámuk itt is gyorsan apad a 2006-os háború után felgyorsult emigrációs hullám miatt. Ugyanez tapasztalható a palesztin területeken és Izraelben is. A palesztin területeken az is kérdés, hogy a közös ellenség elleni harc után, egy esetleges államépítésben mennyire tudnak majd együttműködni velük a Hamász fémjelezte iszlamista irányzatok. Mindenesetre Sidneyben ma több jeruzsálemi keresztény él, mint magában a szent városban.
