A modern kori politikai iszlám szellemi atyjának, Szajjid Qutubnak több mint fél évszázados álma látszik megvalósulni az egyiptomi választásokon. A Kairóban, Alexandriában és a Nílus-delta városaiban békésen (és a megfigyelők szerint is csalások nélkül) zajló első fordulóban az iszlamisták három pártja, a Szabadság és Igazságosság, a Fény és a Közép a szavazatok csaknem kétharmadát szerezte meg. Az eredmény imponáló, de ezek az erők igencsak megosztottak, viszonyukat pedig az egyiptomi hatalmi struktúra is bonyolítja.
Iszlám közép, iszlám szél
Az eddigi és nyilván végső győztes Szabadság és Igazságosság Pártja nem más, mint a Muszlim Testvériség politikai formációja. Miután a szavazatok 35 százalékát söpörték be, várhatóan kényelmes többségük lesz a parlamentben, és akár egypárti kormányt is alakíthatnak.
Az 1928-ban alapított, a világi rendszer iszlamista alternatíváját hirdető Testvériséget az 1952-es nasszeri forradalom után a katonai rezsim hol tiltotta, hol tűrte, de politikai legitimációját mindvégig tagadta. A Testvériség viszont sikerrel pótolta az egyiptomi állam redisztributív funkcióinak hiányosságait, fokozatosan kiépítette egészségügyi, oktatási, szociális hálózatát. Erős állammá nőtt az egyre gyengülő államban, s az utóbbi két évtizedben már a politikát is kóstolgatta. Nemcsak a szegényebb rétegek, de részben az értelmiségi középosztály támogatását is megszerezte: meghódította a szakszervezeteket, és - amikor a Mubárak-rezsim engedte - a parlamentben is megjelent. Midőn az arab tavasz elsöpörte a kormányzó Nemzeti Demokratikus Pártot, már a Testvériség volt az ország legnagyobb, legjobban kiépített, legszélesebb társadalmi bázisú szervezete, amely nagy erőkkel vetette magát a választási kampányba. Vezetőjük, Muhammad Badía favoritként is óvatosan fogalmazott, amikor a parlamenti helyek egyharmadát jelölte meg reális célként. Ám vonzerejüket csak növelte, hogy jócskán eltávolodtak Qutub radikalizmusától: a parlamentarizmus mellett a piacgazdaság hívei, igaz, az iszlám szolidaritás elvére alapozva nagyobb társadalmi érzékenységű gazdaságpolitikai tervekkel. Szabadságot adnának a vallás teljes megélésének és szerveződésének, s ez felette rokonszenves a mérsékelt irányzatokhoz tartozó, de mélyen vallásos egyiptomi lakosságnak. A Testvériség gesztusokat tesz a szomszédos arab országok felé, közös gazdasági, vízügyi projekteket ígér. Ám a legérzékenyebb pont még nem világos: mi lesz az Izraellel kötött Camp David-i béke elismerésével? Egyes vezetőik mindenesetre már utaltak rá, hogy a szerződést nem kívánják felülvizsgálni.
E mérsékeltebb hangok persze kivágták a biztosítékot a szervezet radikálisabbjai körében, akik végül kiléptek, és az addig mély illegalitásban működő szalafitákkal együtt pártot alapítottak. A Núr Párt (Fény) második helye a választás legnagyobb meglepetése. Bár szervezeti struktúráit a választási kampány közben építgeti, a vidéki és a városi nincstelenek körében nagy támogatottságra talált, és a szavazatok ötödét szerezte meg. Ráadásul a hátralévő fordulókban a Sínai-félsziget, a Nílus-völgy vagy a Nyugati-sivatag településein szegénységben élő, tudatlanabb, könnyen radikalizálható lakosság választ. Azért húznak inkább a radikális szalafitákhoz, mert ők külsőségeikben jobban ragaszkodnak az iszlám hagyományokhoz, és mert a Testvériségben - miután létezett és működött az előző rezsimben - az elvetendő múlthoz kötődő politikai erőt látnak. A Núr támogatóit nem zavarná az iszlám törvénykezés teljes körű bevezetése, s az ezen az alapon álló gazdasági és politikai rendszer sem. A Núr azonban nem csak innen meríti az erejét. A Muszlim Testvériség örök térségbeli riválisa, Szaúd-Arábia az arab tavasz kipattanása óta aktívan támogatja, pénzeli az egyiptomi szalafitákat.
Annál nagyobb riadalmat keltett viszont a Núr előretörése a mérsékelt iszlamistáktól a világiasabb közép- és felső osztálybeliekig terjedő spektrumon. A szalafiták lépten-nyomon hangoztatják Izrael-ellenességüket: felmondanák a békét, és háborút hirdetnének a zsidó állam ellen. Vezetőjük, Imáduddín Abdulgafúr többször kijelentette: a hatalom legitim birtokosa Allah, a demokrácia a sátántól való rendszer, ezért tilos. Az ország költségvetésében döntő fontosságú turizmusnak is alávágna, ha a Núr megvalósíthatná elképzeléseit a közerkölcsök felügyelete vagy a koedukált fürdőzés, a fürdőruha-viselet és az alkoholárusítás tilalma terén. A kopt keresztényeket félelemmel tölti el a párt dzsihádista retorikája, állandó - sokszor véres összecsapásokba torkolló - tömegdemonstrációi a templomok előtt. Alexandriában a radikálisok szobrokat takartak le, mondván, hogy a saria szerint az is tiltott. A szélsőségesség néhol visszaütött: a párt egyik vezetője, Abdulmoneim Sahhát, aki a saria tanítását a koptokra is kiterjesztené, elbukott a Testvériség jelöltjével szemben egy alexandriai kerületben, ahol még a koptok is a Testvériség jelöltjére szavaztak.
A szalafiták - szemben a Muszlim Testvériséggel - az utcát továbbra is a politikai élet színterének tekintik. A novemberben újra az utcán demonstrálók között is ott találjuk őket, vállvetve legfőbb politikai ellenfeleikkel, a választásokon leszerepelt világi liberálisokkal.
Az ő leszereplésük valóban elgondolkoztató. A szekulárisok a szavazatok egyharmadát kapták ugyan, de rendkívül megosztottak. Az eddig 13 százalékot szerző liberálisokon kívül (akik a következő fordulókban nem is számíthatnak növekedésre) a nemzetiek, a baloldaliak, az előző rezsim feloszlatott pártjának utódszervezetei csoportosulnak itt, sőt egy centrista iszlamista párt, a Közép (Vaszat) is. Bázisuk nem kevésbé tarka: a bukott rezsimbe beágyazódott, gazdasági pozícióit féltő felső közép- és felső osztályok, vezető értelmiségiek és a szűk munkaerőpiacon kínlódó diplomás vagy egyetemista Facebook-generáció adja e szervezetek híveit. A heterogenitás nem sok jót ígér az esetleges konstruktív ellenzéki együttműködés terén.
E széttartás ugyanakkor nem önmagától állt elő. A hatalmat ténylegesen birtokló erőszakszervezetek a forradalom kezdetétől tudatosan igyekeztek megosztani a rivális erőnek tartott világiakat. Még akkor is, ha így a Muszlim Testvériséget hozzák helyzetbe. Az ellentmondást a szekulárisok úgy magyarázzák, hogy ha a katonai vezetés engedi az iszlamisták előretörését, újra érveket kap a valódi hatalom további bitorlására.
A nagy kiegyezés
Márpedig az ingatag legitimációjú Legfelső Katonai Tanács nem szívesen adná ki a kezéből az ország irányítását. (Az összeesküvés-elméletek szerint az egyiptomi forradalom valójában a hadsereg puccsa volt: azt akarták így megakadályozni, hogy a katonai háttérrel nem rendelkező Mubárak-utód, Gamál legyen az elnök.) A parlamenti választások januári végeztével felsőházi választások következnek, majd nyáron elnökválasztás. A tanács azonban már azt is sejtette, hogy ezt 2013-ra tolnák. Ezzel az erőszakszervezetek prolongálhatják hatalmukat.
Emberjogi szervezetek szerint március óta több ezer tüntetőt állítottak bíróság elé, sőt kínoztak meg a továbbra is érvényes rendkívüli állapotra hivatkozva. A Tantáví tábornok vezette katonai kormányzat december elején újra miniszterelnököt váltott, de sokat elárul, hogy az új kabinet csaknem fele régi tagokból áll (ketten még a Mubárak-érában is miniszterek voltak), Kamál Ganzúri miniszterelnök pedig a 90-es években - ugyancsak a bukott rendszerben - már betöltötte ezt a posztot. A katonák hatalomhoz való ragaszkodására utal az is, hogy Ganzúrít a köztársasági elnök jogkörével ruházták fel, ami nem történhetett volna meg, ha a katonai tanács komolyan gondolja, hogy ezt a posztot hamarosan a győztes Muszlim Testvériség fogja birtokolni.
Vajon a választásokon előreláthatóan abszolút győztes mérsékelt iszlamisták mennyire fogják tűrni mindezt? Az egyiptomi belpolitikai helyzet kulcsa a katonai tanács és a mérsékelt iszlamisták viszonyában rejlik. A minap közvetítőként bejelentkezett a szunnita vallásoktatás fellegvárának, az Azhar egyetemnek a vezetője, Ahmad Tajjib sejk. Aktivizálódását iszlamista körökben kétségbeesett lépésnek tartják: az Azhar sejkje a mindenkori hatalom embere volt, s ez a hatalom most megbukott. A Muszlim Testvériség viszont komolyan fenyegeti az Azhar vezetőinek és rajtuk keresztül magának az intézménynek is a tekintélyét. Az iszlamista szervezeten belül vannak hangok, hogy az Azhart majdan a Testvériség ideológiájának bázisává kell tenni.
A katonai nómenklatúra és a Nyugat ismét a török modellt emlegeti. Az erőszakszervezetek által korlátozottan ugyan, de továbbra is felügyelt iszlamista kormányzat lehetősége valóban kecsegtető, de Egyiptom sokban különbözik Törökországtól. A súlyos demográfiai problémákkal birkózó, elmaradott, tőkehiányos arab ország korántsem ágyazódott bele úgy a nemzetközi hálózatba, mint a politikai-gazdasági offenzívában lévő Törökország. Ráadásul Egyiptom frontország Izraellel, s ennek közel-keleti és európai biztonságpolitikai következményei vannak. És a Nílus partján megjelent egy erős radikális iszlám irányzat.
Mindennek a kezelése alapvetően a Muszlim Testvériség feladata lenne - még ha be is venne koalíciós partnereket a kormányba. S ez lehet a radikálisok feltűnésének pozitív vetülete. A szalafiták ideológiailag és politikai értelemben is a centrum felé nyomják a Muszlim Testvériséget. Ha a Testvériség és az erőszakszervezetek valóban kiegyeznek - és erre rábólint a nemzetközi közösség -, a mérsékelt iszlamisták páratlan lehetőséghez jutnak. Történetük során először bebizonyíthatják, hogy nemcsak üldözött ellenzékiként és az állampótló intézményhálózat üzemeltetőiként lehetnek sikeresek, de legitim gazdasági-politikai vezetőkként is. Mindez a politikai iszlám modernizációját is eredményezheti. Különösen, hogy Tunéziában az ugyancsak mérsékelt iszlamista Nahda Párt, Marokkóban a hasonló irányultságú Igazságosság és Fejlesztés Pártja nyerte a választásokat. És bár e vallási pártok kormányzati képességeiről sokan szkeptikusan vélekednek, meglehet, ez lesz az észak-afrikai arab tavasz legfőbb hozadéka.
