Forrong a Közel-Kelet - Ki jön a despoták után?

  • Manyasz Róbert
  • 2011. február 3.

Külpol

Kiberforradalomként, éhséglázadásként, a globalizáció és/vagy a gazdasági világválság késleltetett begyűrűzéseként értelmezik a Közel-Keleten bő egy hónapja zajló népi megmozdulásokat. Mindegyik interpretációnak van némi valóságalapja.

Kiberforradalomként, éhséglázadásként, a globalizáció és/vagy a gazdasági világválság késleltetett begyűrűzéseként értelmezik a Közel-Keleten bő egy hónapja zajló népi megmozdulásokat. Mindegyik interpretációnak van némi valóságalapja.

Zejn al-Ábidín Ben Ali tunéziai exelnök még Rijád felé tartó repülőgépén ült, midőn helyi elemzők már a fordulat történelmi jelentőségéről értekeztek: az arab országok alig több mint fél évszázados függetlensége alatt először esett meg, hogy nem katonai puccs vagy idegen hatalmak beavatkozása, hanem belső népi megmozdulás késztetett távozásra egy vezetőt. Tunéziában az arab rezsimek három sarkalatos tabuját döntötték meg: a vezető életfogytiglani hatalombirtoklását, a hatalom átörökítését és az erőszakos hatalommegtartás többnyire a Nyugat által legitimált módszerét.

Mindez gondolkodásra kell, hogy bírja az arab vezetőket, hiszen a tunéziai események mellett és részben a hatásukra tüntetések söpörtek végig a Közel-Keleten: Algéria és Mauritánia után Jemen, Jordánia és Egyiptom következett. Algériában, Jemenben az elnökök lemondását követelő transzparensekkel tüntettek, ami a törzsi megosztottságtól gyötört Algériában még nem is volt annyira kirívó; nem úgy Jemenben, ahol Ali Abdulláh Szálih az észak-dél, szunnita-síita és törzsi törésvonalak mentén recsegő-ropogó országát szándékai szerint haláláig vezetné. Jordániában péntekenként a "szokásos" tüntetéseken nem a vezető távozását követelik - lévén az ország monarchia -, hanem azt, hogy II. Abdulláh király menessze a kormányt; s nem mellékes, hogy itt a Muszlim Testvérek helyi formációja, az Iszlám Akciófront áll a demonstrálók mögött.

Bár minden érintett országot saját válságspecifikumok jellemeznek, a fellépő mozgalmak közös vonásait nem nehéz felsorolni. Kezdve mindenekelőtt azzal, hogy az élelmiszerek árának egész világon tapasztalható növekedése mily fokozottan sújtja a hagyományosan importőr észak-afrikai és közel-keleti államokat - egyes alapvető élelmiszerek ára csaknem kétszeresére nőtt a régióban, miközben a bérek nem tartják a lépést az inflációval. A kormányok - lehetőségeikhez mérten - növelik ugyan a túlburjánzó közalkalmazotti szféra juttatásait, de tisztán látszik: aligha elégséges mértékben. A probléma alapját ugyanis a demográfiai változások jelentik. Bár a népesség növekedése az elmúlt években valamennyi országban lassult, a lakosság többsége 30 év alatti (Egyiptomban több mint 60 százalék). Évente tíz- vagy százezrek jelennek meg a munkaerőpiacon - ekkora tömegek munkába állítása még prosperáló gazdaságoknak is komoly nehézségeket jelentene. A jelentős szénhidrogénkészlettel, feldolgozóiparral vagy bővíthető turisztikai szektorral nem rendelkező országokban pedig gyakorlatilag lehetetlen.

Péntek, szombat, vasárnap

Az elmúlt évtizedek felsőoktatási fejlesztéseinek köszönhetően - amelyek egyben a növekvő munkanélküliség elfedésére is szolgáltak - százezrek kapnak diplomát a biztos állás reménye nélkül. A munkanélküliségi ráta 20-25 százalék között ingadozik, s ezen belül egyre nagyobb a diplomások száma (Tunéziában például negyedmillióra tehető). Ráadásul nemcsak otthon szűkülnek a lehetőségeik; 2001. szeptember 11. után Európában is egyre kisebb a fogadókészség.

Ezek a fiatal értelmiségiek már a modern kor emberei: nemcsak a külvilágról szerzett ismereteik naprakészek, de az interneten is otthon vannak. Egyiptomban az első tüntetéseket szervező Április 6. Fiatalsága Mozgalom a Facebookon és a Twitteren állt össze, és péntekig úgy tűnt, ők lesznek a tiltakozások fő ereje. Ám az iszlám országokban a közösségi ima ideje, a péntek a kritikus nap kiélezett helyzetekben - bár a legszervezettebb, hivatalosan betiltott ellenzéki erő, az iszlamista Muszlim Testvérek vezetői eddig nem exponálták magukat, az ima utáni összecsapásoknak már több mint száz halottja van.

A csaknem 30 éve regnáló Huszní Mubárak elnök szombatig hallgatott, miközben az egyiptomi vezetés egyre-másra hozta a rossz döntéseket. A kiszabadult szellemet próbálták visszagyömöszölni a palackba: befagyasztották az internetszolgáltatást és leállították a mobilhálózatokat. Éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el (nem sok sikerrel), és biztos, ami biztos alapon letartóztatták a Muszlim Testvérek számos vezetőjét és ellenzéki újságírókat. Házi őrizetbe került a Bécsből hazatérő Muhammad al-Baradei ellenzéki politikus is, aki vasárnap már nyíltan távozásra szólította fel az elnököt. A tüntetések közben kiterjedtek az egész országra, hiába próbált a rendőrség keményen fellépni ellenük.

Az arab közvélemény akkor fordult el tejesen Mubáraktól, amikor híre ment, hogy hadügyminiszterét, Muhammad Huszein Tantávit Washingtonba küldte, hogy politikai, katonai és titkosszolgálati vezetőkkel találkozzon. Ezt mindenki úgy értelmezte, hogy a helytartó tanácsot kér az uralkodótól. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter a zavargások első napjaiban még stabilnak nevezte az Egyesült Államok Izrael és Szaúd-Arábia mellett egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesének rendszerét, ám pénteken Barack Obama már a demokrácia szabályainak betartására szólította fel Mubárakot. Ennek meg is lett a következménye: az elnök szombaton új miniszterelnököt nevezett ki, és alelnökké eskette Omar Szulejmánt, a titkosszolgálatok eddigi vezetőjét. Azaz feladta, hogy az ősszel esedékes elnökválasztásokon ő vagy fia, Dzsamál prolongálja a Mubárak-érát. Ez a lépés jelentős csapás a demokratikus átalakulást követelő tömegekre is. Helyzetbe hozza ugyanis a hadsereget, amely a tüntetések első napjaiban látványosan távol maradt az utcáktól, s a hétvégén is csupán stabilizáló erőként demonstrált. Egyiptomban hagyomány, hogy csak az lehet az ország vezetője, aki bírja a hadsereg támogatását. A jelek szerint Omar Szulejmán ilyen figura: mögötte a hadsereg, a titkosszolgálat és nem utolsósorban az Egyesült Államok. Szulejmán ráadásul hűvös, de rendszeres, konzultáción alapuló kapcsolatot tart fenn az izraeli vezetéssel, ami - paradox módon - további külső támogatást jelent neki.

Várakozók és érdeklődők

Izraelben árgus szemekkel figyelik az egyiptomi és észak-afrikai fejleményeket. Ezen országok demokratizálódása hosszú távon érdeke lehet mind a zsidó államnak, mind az Egyesült Államoknak, és a közvetlen régiós szomszédnak, Európának is (amely szégyenletes módon vasárnapig hallgatott). A stabilitás vágya azonban felülírhatja a demokratizálódási vágyakat.

Egyiptom stratégiai jelentőségű ország, az elhúzódó káosz vagy az iszlamisták előretörése súlyos következményekkel járhat a gázai helyzetre, a közel-keleti békefolyamatokra, Izrael biztonságára, de az olajországok bekapcsolódásával a világgazdaságra is. Ha Egyiptomban a rövid távú stabilitás érdekében marad a hadsereg királycsináló szerepe, és nem történnek valódi gazdasági, társadalmi reformok, úgy az arab tavasz még az idén télen véget ér. Amiben - hatalma megtartása érdekében - minden arab vezető bízik is, legalábbis a pánikreakciók erre engednek következtetni. Először valamenynyien támogatásukról biztosították a tunéziai elnököt, majd a menekülése után - rossz ómenként - Mubárakot. Nyugtalan a palesztin elnök, a szír és a jemeni vezetés. Az első reakciók egyszerre tartották az események kirobbantójának Izraelt, az al-Dzsazíra televíziót és az Egyesült Államokat. Ugyanakkor Qajsz Mubárak befolyásos szaúdi szunnita vallástudós az istentelen zsarnok bukását ünnepelte Ben Ali menekülésében. A hivatalos iráni álláspont pedig az iszlámot semmibe vevő vezető méltó büntetéseként értelmezte a történéseket.

Nagy kérdés továbbra is, mit lépnek az iszlamista irányzatok. De ebben is jelentős különbségek mutatkoznak az egyes országok között. Egyiptomban és Jordániában - valóban szabad választások esetén - a mérsékelt iszlamisták nyilván a hatalom közelébe kerülhetnek (a Nílus-völgyben a Muszlim Testvérek, a Jordán partján helyi filiáléjuk, az Iszlám Munkafront). Nem véletlen, hogy most kivárnak, nekik a diktatúra bármilyen mérvű leépítése komoly perspektívákat nyit.

Atatürk tere

Ugyanakkor Tunézia vagy Szíria erősen szekularizált társadalom, itt az iszlamisták befolyása egyelőre csekély. Ahol igazán kaszálhatnának, az az Öböl-térség, mindenekelőtt Szaúd-Arábia. Ott egyelőre minden politikai, katonai és gazdasági érdek felülírja a demokratizálódás lehetőségét, de a despotikus monarchiának nem lehet más alternatívája, mint a hatalommal nem korrumpálódott vallási vezetők uralma. S ez a térség politikusait éppúgy rémülettel töltheti el, mind a nyugati vezetőket. S ehhez még hozzájön az esetleges demokratizálódási folyamatok előtt álló legsúlyosabb feladat: az arab társadalmakat feszítő felekezetközi vagy etnikai feszültségek enyhítése (Tunézia - homogenitásából adódó - kivételével). Pillanatnyilag távolról sincs válasz arra, hogyan szelídíthető az algériai és a marokkói társadalmat megosztó berber- arab viszály, Jemen törzsi törésvonalakkal terhelt síita-szunnita szembenállása, vagy az utóbbi hetekben véres merényletekben is megmutatkozó egyiptomi muszlim-kopt ellentét.

Huszám Ajtáni, a vallási mozgalmak libanoni szakértője szerint a tüntetők a vezetők személye ellen lépnek fel, s nem a rendszert akarják demokratikussá alakítani. Az arab sajtó a hatalom, a politika és a zsarnokság mibenlétéről értekezik - fő célként a civil társadalom megerősítését, azaz a modernizációt jelölve ki. Ezzel el is értünk a probléma gyökeréhez: a globalizációra adott megfelelő válaszok hiányához. A civil társadalom gyenge, kellő nyugati - hogy hazabeszéljünk: európai - támogatást nem kap, így a jelen állás szerint a társadalom hagyományos szervező ereje, az iszlám marad a porondon. Az elmúlt évtizedekben azonban a vallás felől jövő válaszok nem voltak túl konstruktívak. A kiber-generáció pedig lehet, hogy amúgy is kevésbé fogadóképes irántuk. Az arab vezetők előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nép előtt két lehetőség áll: ők, azaz a despotizmus valamilyen világiasult formája, vagy az iszlamisták vallásos rendszere. A Nyugat - a történelmi hagyományok, a gazdasági érdekek, valamint a rövid és középtávú stabilitás okán, azaz: lustaságból - eddig elfogadta ezt az érvelést, és hol enyhe, hol erősebb kritika mellett, de hatékony szerepet játszott e rezsimek fenntartásában. Roger Owen, a Harvard University professzora viszont a londoni al-Hayat című lapban úgy vélekedik: itt az ideje, hogy meginduljon a belső igényből fakadó demokratizálódás a Közel-Keleten.

Az utóbbi években mind a liberális, mind az iszlamista körökben bőszen tanulmányozzák és próbálják az arab viszonyokra adaptálni az atatürki Törökország csaknem százéves modernizációs kísérletét. Nos, ahhoz először a despotizmustól kéne megszabadulni, de elengedhetetlen hozzá a stabilitást biztosító hadsereg (az éppenséggel már megvan), s kellenének még arab Atatürkök. Nem lesz könnyű - de ez a Közel-Kelet, a Nyugat, és ne felejtsük el, Európa érdeke is.

'k csinálják a forradalmat

A mindennapok nehézségei már régóta érlelték a lázadást Egyiptomban. Tavaly februárban valóságos tömeg fogadta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt elnökét, a hazatérő Mohammad al Baradeit, Mubárak reformokat sürgető versenytársát. Akkor azonban még kevesen hittek a változásban. "Nincs esélye. Huszní Mubárak után Huszní Mubárak jön. Esetleg a fia" - vélték pár hónapja Abdelrahman és barátai. Abdelrahman Kairó központjában, a Tahrir tér közelében működtet egy szerény motelt. Családi vállalkozás; itt gyűlnek össze a tulaj barátai, s itt múlatják az időt dohányzással. A barátoknak nincs állandó munkájuk, az utcán, csip-csup üzletekkel keresik meg a napi betevőt. Hisham ifjúsági bokszbajnok volt, de mert a sportból elvontak minden pénzt, most masszőrként próbál megélni. "Megöltek itt mindent. Mit tehetnék? Mióta abbahagytam a sportot, húsz kilót híztam, és dohányzom." Omar saját boltot szeretett volna nyitni, de üzlettársa ellopta a tőkét, és lelépett. Azóta Omar mindenkire gyanakszik. A kifogástalanul vasalt, vajszínű öltönyt viselő Ahmed azt állítja, hogy egy kormánypárti újságnál dolgozik, és helyi önkormányzati képviselő akar lenni. De a napot a fotelben tölti.

Estefelé a társaság levonul a sarki bárba, jóllehet ott már nem tanácsos politizálni. A titkosszolgálat a 2005-ös választások óta éberebb. Ekkor egy alkotmánymódosítás megengedte a többes jelölést; a szerveződő ellenzék nyomban Mubárak riválisai mögé állt. Ajman Nur, az El Ghad (Jövő) nevű liberális demokrata párt vezetője a mérések szerint 12 százalékot kapott volna, a Muzulmán Testvérek húszat. A kormány mindkét politikai erőt betiltással és börtönnel próbálta felszámolni. Egy Ahmed Maher nevű fiatalember 2008-ban az elbocsátott munkások védelmében Facebook-oldalt indított, amihez két hét alatt 60 ezer ember csatlakozott. A srácot fél napig verték a lakásán a profil jelszaváért. Amikor az őrszobára került, a rendőrök sűrű bocsánatkérések között látták el sebeit: "Mi is szeretjük a hazánkat, de Egyiptom még nem kész a demokráciára."

A 18-29 éves egyiptomi fiatalok között - és ők alkotják a népesség negyedét - a regisztrált munkanélküliség tavaly 17 százalék volt, de valójában 60 százalék is lehet köztük a munkaerőpiacra belépni képtelenek száma. E korcsoport harmada felsőfokú iskolát végzett, az elvárásaik tehát magasak. Ám a jó állásokat hamar betöltik, az államiakhoz protekció kell. Megélhetés híján a fiatalok többségének a hagyományos családalapításra sincs esélye. "Egyre több a nemi erőszak. Sokan 30 évesen is egyedül vannak, nincsen joguk nővel járni vagy szexuális életet élni. A kormány és az egyiptomi kultúra e tekintetben nem enged semmit" - mondja Nasszer Amin, az Arab Központ a Független Bíráskodásért igazgatója, akinek oroszlánrésze volt a titokban kötött házasságok utólagos elismertetésében, és abban, hogy most már nőket is ki lehet nevezni bírónak. Aminnal hétfőn is sikerült beszélnünk: "Az új generáció lassan a kezébe veszi a sorsát. Egyre több az iskolázott, nyitott fiatal, aki az egyenlőség szellemében gondolkozik és harcol a jogaiért. 'k kész helyzet elé állítják a kormányt" - magyarázta a jogász, aki most egy tüntető csapat élére állt. Nem tart a Muzulmán Testvérektől: szerinte a többség nem támogatja a szélsőségeseket. "Nagyon boldog vagyok, ez a forradalom az új generáció jövője! Most végre van esélyük - lelkesedett a hétfői nagy tüntetés előtt Hemmat, a negyvenes női aktivista. - A társadalom kómában van, a középosztály meggyengült, de a fiatalok a BBC-n és a CNN-en nőttek fel, pontosan értik, mi zajlik a világban. Az elnök nagyon makacs. De péntekre befejezzük - mennie kell!"

Rajacic Ágnes

fordulópont Libanonban

Ha nem is oly látványos, de sorsdöntő események zajlanak a Közel-Kelet egy másik kulcsországában, Libanonban is. A Nyugat-barát Szaad Haríri vezette "nemzeti egységkormányból" január 11-én kiléptek a síita Hezbollah miniszterei. A "kormányerőket" és az "ellenzéket" is magában foglaló, 2009-ben alakult kabinet két alapvető kérdésben nem jutott dűlőre: az állami erőszakszervezeteknél is nagyobb katonai erőt képező Hezbollah fegyveres szárnyának, az Iszlám Ellenállásnak a lefegyverzésében és a Rafik Haríri exminiszterelnök (Szaad apja) és más politikusok, újságírók meggyilkolása ügyében eljáró nemzetközi bíróság legitimációjának elismerésében.

Haríriék a Hezbollahot és barátait, Szíriát és Iránt vádolták a gyilkossággal, a Hezbollah tagadott. Miután a nemzetközi bíróság hamarosan közzétenné a vizsgálat eredményét, ami a hírek szerint a 2005-ös merényletet Iránnal hozza összefüggésbe, a Hezbollah és szövetségesei kiléptek a kormányból, s ezzel meg is buktatták: a 128 tagú parlamentben immár 68 eddigi ellenzéki képviselő néz szembe 60 kormánypártival. A Hezbollah mára a legjobban szervezett és legerősebb gazdasági hátterű párttá nőtte ki magát, ahogy az elmúlt évtizedben a síiták lettek a legnagyobb létszámú felekezet is a korábban maroniták és szunniták dominálta országban.

Most a síita párt jelöli a miniszterelnököt: a legalkalmasabb marionett a politikailag súlytalan Nadzsíb Míkáti lehet, aki a Hezbollah szándékai szerint megszakítja az együttműködést a nemzetközi bírósággal, és ad acta helyezi az Iszlám Ellenállás lefegyverzését is. De az eddigi ellenzék tervei hosszú távra szólnak. A Haríri-gyilkosság utáni Szíria-ellenes hangulat alábbhagyott, számos libanoni - köztük maronita - család kötődik rokoni, gazdasági szálakkal a szomszédos országhoz, s bebizonyosodott, hogy a Haríriék által kínált nyugati orientáció nem kínál valós alternatívát. Libanon jelentősége megcsappant a nyugati politika szemében, sok maronita keresztény érzi úgy, hogy Európa és Amerika cserbenhagyta; marad tehát a helyi realitás. A lassan a lakosság negyedére csökkenő keresztények csak úgy őrizhetik meg politikai és gazdasági befolyásuk legalább töredékét, ha a növekvő politikai súlyt követelő síitákkal egyeznek ki. Az eddigi ún. konfesszionalista, azaz a felekezeti alapú hatalommegosztási rendszer az 1943-ban, Libanon függetlenségének hajnalán kötött egyezségre épült: az akkor még a lakosság csaknem felét kitevő maroniták és a második felekezetnek számító szunniták szétosztották maguk közt a legbefolyásosabb politikai, gazdasági és társadalmi pozíciókat. A síiták azóta is a harmadik helyen várakoznak: szándékaik szerint már nem sokáig.

Most a Hezbollah mint a jövendő kormány legbefolyásosabb ereje nekiláthat a választási rendszer átformálásának. A 2013-as választásokon nagy győzelmet arathat, és - lassan, megfontolva - nyélbe ütheti a síita-maronita kiegyezést is, nagyobb szeletet hasítva magának a hatalomból. Ez pedig alapjaiban változtathatja meg a közel-keleti erőviszonyokat: hatással lehet az újból befagyni látszó békefolyamatokra és Izrael biztonságára csakúgy, mint az iráni kérdésre.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.