Takács Ferenc

Ilyenkor, az új év első hetében eléggé szétszórt az ember, legalábbis az olvasás terén. Eszébe jut valami, amit olvasott, leveszi a könyvet a polcról, lapozgat, megtalálja, amit keresett, erről viszont egy másik könyv jut az eszébe, kinyitja azt is, leteszi, nyúl a következőért. Idővel észreveszi, hogy tulajdonképpen kapirgál: azt nézi, ki kitől mit vett át, kinek miről mi jutott az eszébe. Láncszemekre talál, amelyek némi noszogatásra láncba fűződnek, hosszú láncba, amely egymástól látszatra igen távol eső dolgokat kapcsol össze. Valahol félúton pedig eszébe jut a nemzeti infantilizmus játéka: bárki vagy bármi kerüljön is elénk, mi tudjuk, hogy csak meg kell kaparni egy kicsit, s máris kiderül róla a magyar származás, szülőhely, férj, feleség, nagynéni stb. És elkezdi játszani a játékot: a találomra elébe kerülő szövegeket bogarászva magyar találatokra vadászik.

"Ezek mind élnek ám, és a Csele Juli tényleg egy oltári nagy kurva" - közölte velem osztálytársam. Valamikor 1962-63 táján lehetett ez, éppen akkor lettem általános iskolásból gimnazista, s még az is rémlik, hogy egy tánciskolai össztánc szünetében hangzott el a mondat.

Múltkor népi vizekre eveztünk, szénás szitytyók és zsombékos turjányok közé kísértük el Rózsa Sándort, a betyárok fejedelmét. Most kozmopolita ellenpont következik, urbánus história, helyszíne az alföldi puszták vakszikje helyett a balparti Párizs. Hősünk sem magyar ember, bár hírben-hírhedettségben méltán a mi Sándorunkhoz mérhető alak: James Joyce ő, a modern regényírás fejedelme.

Ugratja a lovát Rózsa Sándor. Megugrik mindenki elől. Hiába próbálnak belőle rendes embert, tisztességes polgárt faragni, akár erővel, akár szép szóval. Nagyobb erők is csatlakoznak ehhez a nemes pedagógiai vállalkozáshoz, köztük a század két legrangosabb tényezője, Kossuth Lajos kormányzó-elnök és I. Ferencz József császár és király. Kossuth apánk részesíti először amnesztiában a betyárkirályt, és belépteti bandájával együtt a honvédseregbe. A kormányzó evvel hagyományt teremt, Világos után a császár felveszi a Kossuth elejtette fonalat, és nagyjából minden adandó alkalommal legfelsőbb kegyelemben részesíti a börtönben sínylődő rablóvezért, hátha megjavul, és jó útra tér. Talán még Szamosújvárról ("börtönfala de sárga / oda leszek életfogytig bezárva", szól a betyárballada) is kiengedik, ha - utolsó "munkájáért", a Kistelek melletti vonatkisiklatási ügyért ott senyvedvén - a legközelebbi amnesztia előtt el nem viszi a tüdőbaj 1878-ban.

Maradjunk még egy kicsit Karinthy társaságában! Szenvedélyes játékos volt, utolérhetetlen rébuszok kiötlésében, rejtvényfejtésben, kitalálósdiban. Különösen szerette a "kicsi a világ" játékot. Ennek lényege, hogy a játékosnak egy öt láncszemnél nem hosszabb ismeretségi láncolattal össze kell kötnie magát egy híres emberrel (ez a feladvány). Például legyek én a játékos, a feladvány pedig legyen maga Karinthy Frigyes. Túl könnyű: ismertem Karinthy Ferencet, aki - fia lévén - közeli ismeretségben volt az íróval, azaz elég volt egyetlen láncszem.

Lopott-e, és kitől lopott Karinthy Frigyes, amikor 1918-ban "lefordította" az Egy komisz kölök naplóját? - innen folytatjuk könyvészeti-filológiai és fordításetikai kapirgálásunkat. Tudjuk, hogy a könyvnek meglett az eredetije: az A Bad Boy's Diary (1880), Metta V. Victor (1831-1885) munkája. Azt is tudjuk, hogy Karinthy nem az eredetiből dolgozott, hanem J. Botstiber német fordításából, a Tagebuch eines bösen Buben-ből (Lipcse, 1893).

Az imamalom egyhangúságával szajkózunk mindenféle áhítatos bölcsességet, magától értetődőnek vett, vitán felül álló hittételeket és hatékonynak gondolt varázsformulákat "ezeréves határokról", "őshonos mangalicáról", "a magyar gondolkodás mellérendelő jellegéről" és hasonlókról. Kulturális emlékezetünk is erre a rugóra jár: Shakespeare, ugyebár, "mindent tudott az emberről", Mozart "a zene egyetemes zsenije" (sőt "Krisztusa" - evvel az utóbbi hittétellel Csajkovszkij állt elő). Pedig ha ezeknek a szóvirágoknak a tövénél megkapirgáljuk a talajt, gyakran valami egészen más fordul ki a napvilágra: kiderül, hogy valójában semmi sem (egészen) úgy van, ahogy gondoljuk, hogy valójában - Karinthy Frigyes szavait idézve - "minden másképpen van", mint hinni szeretnénk.

A Népszabadságban (2009. július 3.) olvasom a gyászjelentések között: Kövesi Endre "Bandi" író, költő, újságíró, matematikus 2009. május 31-én elhunyt. Temetése a Rákoskeresztúri Köztemetőben 2009. július 14-én, 9 órakor.