A lassan százéves, de klasszikussá higgadni azóta sem képes Ulysses (1922) szerzőjéről egyébként nem könnyű bármit is mondani, különösen újat nehéz: évente jó száz könyv jelenik meg róla, tengernyi cikk, tanulmány, esszé foglalkozik műveivel világszerte. Témájukat tekintve ezek a munkák többnyire a "Joyce és..." sémát követik, gyakran címükben is: Joyce és Írország, Joyce és a Jóisten, Joyce és Shakespeare, Joyce és a történelem, Joyce és az oroszok, Joyce és a zsidók, Joyce és a jezsuiták, Joyce és az étel-ital (nem viccelek), Joyce és a bélgáz (higgyék el, tényleg nem viccelek), Joyce és a menstruációs ciklus (jó, higgyenek, amit akarnak). Joyce és a futball kapcsolatával viszont alig foglalkoztak (bár felfigyelni felfigyeltek rá - lásd pl. a James Joyce Quarterly 1994. évi nyári számát). Ehhez a témához szólnék hozzá ezúttal, mégpedig - fél szemmel a vakszikes pusztákon - a magyar futball vonatkozásában.
Dolgom részben rendkívül nehéz, részben viszonylag könnyű. Nehéz, mert Joyce-t a futball egyáltalán nem érdekelte. Az Ifjúkori önarckép-ben (1916) ugyan megemlít egy futballmérkőzést, de a játékosok ott nem a soccert, azaz a nálunk is dívó európai futballt játsszák, hanem az idegen és utált angol játék helyett egy akkoriban még igen fiatal, 1887-ben feltalált "ősi ír sportot", a Gaelic footballt, azaz a "kelta futball"-t űzik hazafias odaadással. Az Ulyssesben aztán már sem ír, sem angol foci nincs. A Finnegans Wake (1939) éjsötét szóbugyrainak mélyén persze annyi futballt talál az ember, amennyit csak akar, de ugyanez a helyzet minden mással is (eddig bármit megtaláltak benne, például szeptember 11-ét, az ikertornyok leomlását - már másnap, szeptember 12-én).
Másfelől igen könnyű a dolgom, hiszen ha a futball nem is, a magyarok annál inkább érdekelték szerzőnket. Első esszéjét Munkácsy Mihály Ecce homojáról írta, Ulyssesének két főhőse közül az egyiket, Leopold Bloomot szombathelyi születésű magyar zsidó apával, bizonyos Virág Rudolffal látta el, s a regény szövegébe fél tucatnál is több magyar szót és kifejezést szőtt (köztük a híres Százharminczborjúgulyás-Dugulást a tizenkettedik fejezetben). Ha meggondoljuk: jó tíz éven át, ha csupán szegről-végről is, honfitársunk volt, hiszen 1905-től 1915-ig Triesztben élt, az Osztrák-Magyar Monarchia eme bábelien multikulturális kikötővárosában, itt nőtt fel igazán szellemileg, s itt fogant meg benne a Ulysses terve. Azé a regényé, amelyet majd egy Joyce-értő és Joyce-tól tanuló író, Anthony Burgess nevez el "az Osztrák-Magyar Birodalom utolsó nagy művészi termékének".
Joyce-hoz és a magyar futballhoz is egy Joyce-értő és Joyce-rajongó író, Vladimir Nabokov vezet el bennünket. Történetünk idején, a harmincas években Párizsban élt, éppúgy, mint az ekkor már hosszú évek óta a Finnegans Wake-en dolgozó James Joyce. A híres-hírhedt Lolita (1955) majdani szerzője, a forradalmi Oroszországból menekült író ekkor még V. Sirin néven az emigráns orosz irodalom ünnepelt tehetsége. Franciául is ír, s éppen első angol nyelvű regényén dolgozik. De említsük meg azt is, hogy Nabokov Joyce-szal ellentétben futballrajongó volt, mégpedig az aktív fajtából: cambridge-i egyetemi éveit csapata kapusaként focizta végig.
Egy 1967-ben vele készült interjúban idézte fel azt a pillanatot, amikor két külön bejáratú rajongásának a tárgya, James Joyce és a labdarúgás egyetlen metonimikus képbe, az érintkezés varázsa szülte látványba olvadt össze a szeme előtt. 1937 februárjában előadást tartott Puskinról a párizsi közönségnek, mégpedig beugrásképp, mivel eredetileg egy "La Rue du chat qui pche című nemzetközi bestseller" szerzőjét, egy "magyar írónő"-t bámulhattak volna meg az érdeklődők, de a hölgy, "akinek a nevére nem emlékszem", hirtelen megbetegedett. Az eset innentől groteszk komédiába fordult. Az előadóterembe lépő Nabokovot az elébe siető magyar konzul az írónő férjének nézte, s részvétét nyilvánította, valamint jobbulást kívánt a nagyságos asszonynak. Az előadás kezdetekor, Puskin nevének hallatán többen csalódottan felálltak és távoztak.
De Nabokovot mindezért kárpótolta a látvány: a közönség soraiban ugyanis megpillantotta James Joyce-t, aki "összefont karral ült, meg-megvillanó szemüvegével az orrán, a magyar futballcsapat játékosaitól körülvéve".
Hát kérem, ennyi köze van James Joyce-nak a magyar futballhoz. Véletlen találkozás, olyasféle koincidencia volt ez, amelyben Joyce mindig is a kedvét lelte, de semmiképp sem valamely titkos lényeg jelentőségteljes megmutatkozása, azaz nem - Joyce kedvenc teológiai kifejezésével - epifánia. Hogy mi történt, értjük. Arra, gondolom, már rájött az olvasó, hogy a magyar írónő Földes Jolán, regénye pedig az 1936-ban nemzetközi regénypályázatot nyert A halászó macska uccája. Tizenkét nyelvre fordították le, szerzőjét körbeutaztatták Európában, így került Párizsba is. A konzul elővigyázatosan "kivattázta" az előadóterem széksorait minden Párizsban fellelhető magyarral, így egy futballcsapat legénységével is. Egyébként a műsorváltozás hírének vettén Nabokov barátai is "vattáztak". Joyce maga is így került oda, és a hallgatóság létszámát duzzasztotta jó néhány orosz emigráns is, például Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij, az 1917-es ideiglenes kormány Leninék által elcsapott miniszterelnöke, és Ivan Bunyin, az 1933-ban Nobel-díjjal kitüntetett orosz költő és prózaíró.
A pillanat tovaszállt, a szereplők szétszéledtek, befutni életpályájuk hátralévő részét. Joyce Svájcban hunyt el (1941), Nabokov - az amerikai évtizedek után Európába visszatelepülvén - ugyanott (1977), Földes Jolán Angliában (1963), Kerenszkij - Lenint, Sztálint, sőt egy év híján majdnem Hruscsovot is túlélve - Amerikában (1970). Egyedül Bunyin nem mozdult, ő Párizsban halt meg 1953-ban.
Hogy a magyar futball mikor halt meg, erre nincs pontos adatom. Viszont a rue du Chat-qui-Pche (azt hiszem, így írják hivatalosan a nevét) ma is megvan, a balparton, ugyanott, ahol mindig is volt. Igen keskeny utca.
