Ugratja a lovát Rózsa Sándor. Megugrik mindenki elől. Hiába próbálnak belőle rendes embert, tisztességes polgárt faragni, akár erővel, akár szép szóval. Nagyobb erők is csatlakoznak ehhez a nemes pedagógiai vállalkozáshoz, köztük a század két legrangosabb tényezője, Kossuth Lajos kormányzó-elnök és I. Ferencz József császár és király. Kossuth apánk részesíti először amnesztiában a betyárkirályt, és belépteti bandájával együtt a honvédseregbe. A kormányzó evvel hagyományt teremt, Világos után a császár felveszi a Kossuth elejtette fonalat, és nagyjából minden adandó alkalommal legfelsőbb kegyelemben részesíti a börtönben sínylődő rablóvezért, hátha megjavul, és jó útra tér. Talán még Szamosújvárról ("börtönfala de sárga / oda leszek életfogytig bezárva", szól a betyárballada) is kiengedik, ha - utolsó "munkájáért", a Kistelek melletti vonatkisiklatási ügyért ott senyvedvén - a legközelebbi amnesztia előtt el nem viszi a tüdőbaj 1878-ban.
Vágtat Rózsa Sándor, legszebben Móricz Zsigmond regényében. Aztán megáll, és megjáratja tekintetét a pusztai tájon.
Estére, hogy a gulya megáll a sömjéken, kerülve a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, már inkább a ragyás vaksziken akar éccakázni, vagy még inkább a gyöpes szigeteken, a kopár siványokon s ő maga is mintha csak kedvére tenne a gazdáinak, a magányos kenyérváró hegyeken.
Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugodalom, a békesség.
Nem lehet oly nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.
Talán mozdulatlanul állni, az volna még a legjobb. Úgy elszokik az ember ebben a végtelen pusztákban attól, hogy csak a kisujját is megmoccantsa, hogy fáj, ha a szeme pillantását fárasztani kell valami nézéssel.
Elég az, hogy a nyárjasok lengetik a buckák tetején a zászlajukat, meg hogy a domboldalon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefüsefa-félék közt. Senki sem akar köztük lovasokat látni, meg vannak elégedve a magasfarkú ökörfarkkóróval, ami sárgán virágzik a királydinnyék között a homokon. A fakó gyöp jó világ nekik, azon sétálgatni, nézni az árvalányhajat, ahogy kibújik s lengeti seprűjét. (Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja [1941] - az első kiadás helyesírása szerint idézve)
Érzékletesen festői tájleírás, páratlan erejű és biztonságú népnyelvi ismeret - le a kalappal! De - és a korábbi Kapirgálókra emlékező olvasók már talán sejtik is, hogy mi következik ez után a "de" után - van egy kis baj evvel a remek szövegrésszel. Mégpedig az, hogy nem Móricz Zsigmond a (kizárólagos) szerzője.
Szabó Zoltán (1912-1984), a népi mozgalom jeles egyénisége, A tardi helyzet (1936) és a Cifra nyomorúság (1938) szerzője londoni emigrációjában értesült Szekfű Gyula haláláról (1955). Rögtön emlékező cikket írt róla, A historikus halálhírére (Szekfű Gyuláról) címmel, amelyben kifejti, hogy szerinte Szekfű nem csupán nagy tudós, hanem "igazi író" is, akivel "a magyar történetírás belép az irodalomba". Ebbeli meggyőződésének alátámasztására, a történész szépírói kvalitásainak bizonyítékául a Magyar történet alábbi passzusát idézi az alföldi pusztaságról:
A török korszakban itt is elhagyja a földet a dolgok értelmes szabályozója, az ember, a vizek úr nélkül terjeszkednek s versenyt falják fel a homokkal, a szikesekkel, a bozóttal a korábban emberi lakhelyeket, a mezőgazdasági kultúra helyeit. ... A nép nyelvében különböző, ma már többé-kevésbé kiveszett kifejezések élesen elhatárolják a pusztai táj jellegzetes részeit. Vízeres laposok, tocsogós kelők, haragoszöld sömjékek, szénás szittyók, zsombékos turjányok, sziksós bogárzótavak, ragyás vakszikek, gyöpös szigetek, kopár siványok, hegyes-völgyes buckák; ezeken a pusztai növények, nyárjasok, borovicskák, sefű-sefa-félék, a homokon királydinnyék s ökörfarkkórók, a mezőn ördögszekér, mit a szél hajt, a siványokon árvalányhaj...
Hát, ez bizony a Móricz-szövegrésznek - fogalmazzunk udvariasan - legalábbis a forrása: az érzékletesen festői tájleírás, páratlan erejű és biztonságú népnyelvi ismeret a jelek szerint nem annyira a Rózsa Sándor, mint inkább a Magyar történet szerzőjének a javára írandó.
A részlet vendégszöveg Móricznál; az ilyen jellegű szövegképződésnek egyébként intertextualitás a neve az irodalomtudományi szaknyelvben. Ebből viszont általánosabb tanulságok is adódnak a Móricz-regényre nézvést, ugyanis a "realista népeposz" ennek a példának a fényében - és rengeteg hasonló példát találunk a könyvben - jellegzetesen posztmodern olvasási eljárásoknak kínálja fel magát. Hogy kíméletlen szakszerűséggel fogalmazzunk: a Rózsa Sándor a legkülönfélébb státusú és eredetű "idegen", "talált" szövegfoszlányok bricolage-a, amely nem rendelődik alá a homogenizáló "szerzőségnek" vagy agenturának.
De kapirgáljunk tovább: forrás a Szekfű-szöveg, de végső forrás-e? Szabó Zoltán nem adja meg idézete lelőhelyét: a Magyar történet III. kötetének 397. oldalán (VII. kiadás) található. Ugyanitt olvasható az a mondat is, amelyet Szabó kihagyott az idézetből, s amely Szekfű botanikai tájleírását vezeti be: A kecskeméti pusztáról, amint ez a török korszak után megjelenik, ma már a néprajzi kutatás eredményeként világos képünk van. A kötet végén található jegyzetekben Szekfű megadja ennek a képnek a forrását, a néprajzkutató Madarassy László (1880-1943) 1912-ben megjelent Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon c. munkáját. Azaz a sömjékekre, turjányokra és a többire vonatkozó szövegrész már Szekfűnél is vendégszöveg, a tájnyelvi ismeret és a szépírói kvalitás végső fokon Madarassyé.
Vagy még az övé sem. Madarassy Kecskeméten született, könyvében ifjúkora élményeit, a Kecskemét környéki puszták pásztornépe körében hallottakat-tanultakat dolgozta fel - egy vele foglalkozó lexikoncikk szavaival - "eleven esztétikai érdeklődéssel". Azaz a tájnyelvi ismeret és a szépírói kvalitás legeslegvégső forrása adatközlői nyelve és tudása (a nép nyelve és tudása, mondanánk, ha meg tudnánk tisztítani a szót a rá tapadó ragacsos pátosztól).
Tehát megnyugodhatunk: ezúttal nem történt plágium, lopás. Ami a népé, az köztulajdon, azaz mindenkié, aki felhasználja, hívják az illetőt Madarassy Lászlónak, Szekfű Gyulának vagy Móricz Zsigmondnak. Az eredmény, a Rózsa Sándor pedig igazán ritka madár: népi posztmodern.
