Takács Ferenc

Sajtóhibák táján kapirgáltunk a múltkor, a szövegkörnyezetszennyezés - azaz a filológiából ismert szövegromlás - egyszerre tanulságos és mulatságos példáit vettük szemügyre. Utoljára egy Shakespeare-t, Aranyt és Márait csokorba kötő szöveggubancot oldozgattunk.

Irodalmi szövegek tájékán kapirgálunk ezúttal. S hogy címünket is megmagyarázzuk: avval foglalkoznánk, hogy az irodalmi szövegek környezete (a szöveget előállító és életben tartó technikai apparátus: a kiadói szerkesztő, a kézirat-előkészítő, a nyomdai szedő és a korrektor, de a szöveg fogyasztói: a professzionátus és a laikus értelmező, azaz az irodalomtudós és az átlagolvasó is) miként szennyezi a szövegeket - vagy, szelídebben fogalmazva, miképp szemetel bele a szövegekbe. Tehát nem a szövegek okozta környezetszennyezésről lesz szó. (Bár egyesek szerint van ilyen, az úgynevezett szellemi környezetszennyezés - legalábbis kölcsönösen evvel vádolják egymást baloldaliak és jobboldaliak, "mutáns kommunisták és liberálisok" egyfelől, "nemzeti, keresztény elkötelezettségű magyar tudósok, politikusok és polgárok" másfelől - az előbbiek az utóbbiakat kevés, az utóbbiak az előbbieket viszont teljes joggal, állítja meggyőződéssel Hankó Ágnes a Magyar Demokrata 2002. szeptember 19-i számában.)

Kár a Földanyánkért hullatott bio(öko)szentimentalista könnyekért, állapítottuk meg a múltkor, ugyanis - ellentétben általános iskolai osztálytársam, a jeles környezetvédő Lányi András legújabb könyve címének a sugallatával - az ember nem fáj a Földnek. (S még ha fájna is, a Vörösmarty-vers, amelyből a cím vétetett, amúgy sem lát lehetőséget e fájdalom enyhítésére - refrénje szerint "nincsen remény, nincsen remény".)

Kapirgáljunk még egy kicsit bio- és ökoügyekben!

p>"A Föld napja a Tomoriban A Föld napjára készülődés keretében felhívással fordultunk iskolánk tanulóihoz, miszerint: fogalmazzák meg rövid üzeneteiket a Földanyának. Az egész iskolát megmozgató közös megemlékezés keretében élőláncot alkottunk, zöld ruhát öltve e nap tiszteletére. Az osztályok képviselői elmondták közösen megfogalmazott felhívásaikat, átadták tablóikat, verseiket, rajzaikat. A gyermekekben, felnőttekben egyaránt mély lelki nyomot hagyott ez az ünnepség."

"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?

Sir Roger Casement (1864-1916) élete és halála tárgyában kapirgáltunk legutóbb. Alkalommal erre a 2010-es irodalmi Nobel-díjasnak, Mario Vargas Llosának az új regénye szolgált: az 1911-ben a brit birodalomnak tett szolgálataiért lovaggá ütött, majd 1916-ban hazaárulóként halálra ítélt és kivégzett brit diplomata a perui szerző El sue–o del celta (A kelta álma, 2010) című regényében támadt új életre, gyarmatok és nemzetek, lojalitások és pálfordulások máig fel- és megoldatlan paradoxonjaival kísértve meg posztkoloniális és identitásválságos jelenünket.

Kapirgálásra minden alkalom jó alkalom. Itt van például a frissen Nobel-díjas Mario Vargas Llosa legújabb regénye: az El sueño del celta (magyarul: A kelta álma). Takács Ferenc

A híres Delacroix-képen, figyeltünk fel rá múltkor, meztelen a Szabadság, tisztes öltözék helyett forradalmi accessoire-okat, frígiai sapkát és trikolórt visel. Mint ahogy az allegorikus figura leszármazottai, a Munkás és a Nép is, immár férfialakban: az anyaszült meztelen Kalapácsos Ember (Bíró Mihály grafikája) vagy a szintén pucér Népfelkelő (Telcs Ede kecskeméti Kossuth-szobrának mellékalakja). Az előbbi kalapácsot emel, az utóbbi kiegyenesített kaszát tart készenlétben: szerszámból fegyverré avatott harci kiegészítőket, egyben - kasza és kalapács (vö.: sarló és kalapács) - jelképeket. Ruha nincs rajtuk.

Delacroix képén egy allegorikus nőalak - mint a címből megtudjuk: a Szabadság - vezeti a népet. A felkelt párizsi nép képviselői, az 1830-as júliusi forradalom hősei követik őt a harcba: jobbján puskával a kézben rohamozó polgár, balján lőportáskás, pisztolyokat lengető kamasz fiú. Mindkettőjük mintáját azonosították. A köcsögkalapos figura Frédéric Villot, a Louvre egyik kurátora, Delacroix barátja, a kamasz fiú pedig maga Gavroche, Victor Hugo Nyomorultakjának szereplője, utcagyerek és az 1830-as júliusi forradalom hősi halottja. 'k ketten társadalmi helyzetüknek hibátlanul megfelelő utcai öltözékben vesznek részt a felkelésben: a polgár fején köcsögkalap, nyakában kravátli, míg az utcagyerek zsávolynadrágot, mellényt, puha gallérú, feltűrt ujjú inget visel. (A konvencióhoz gondosan igazodó öltözékükhöz persze ezúttal szokatlan kiegészítők, az alkalom megkívánta forradalmi accessoire-ok társulnak - az egyiknél puska, a másiknál pisztolyok.)

Kellér Andor írja rajongásig szeretett Szomory Dezsőjéről, az író (és sok ezer sorstársa) életének egy nehéz pillanatáról az alábbiakat: És aztán különös idők jöttek: igazolni kellett állampolgárságot, honosságot, benyújtani születési bizonyítványt. Szomory ősei legalább kétszáz év óta éltek Magyarországon, de nem tudta igazolni, mert egyetlen hivatalos papirosa nem volt. ... Vállat vont: "Nincs igazolásom. Mindenki tudja, ki vagyok." Emil [Szomory fivére] kétségbeesett: "Dezsőkém, deportálnak, elvisznek Kamenyec Podolszkba." Nem zökkent ki: "Ott még úgysem jártam. Szép város?" Takács Ferenc

Felvesszük a néhány hétre elejtett szálat, és tovább nyomozunk Cynara ügyében. Simone de Beauvoir memoárjának az egyik passzusa volt a kiindulópontunk, ő említett egy Cynara című filmet, amelyet Londonban látott Jean-Paul Sartre társaságában. Innen jutottunk el Ernest Dowson (1867-1900) angol dekadens költőhöz, az ő Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae ("Nem az vagyok, aki a jó Cynara uralma alatt voltam") című verséhez (a címet Horatiustól vette a költő). A vers egyik félsora - gone with the wind - aztán az Elfújta a szélhez vezetett bennünket, a regény pedig a belőle készült filmhez. Közben végig magyartalálatokra vadásztunk: kiderítettük, hogy magyar honvédtiszt volt a Cynara-film rendezőjének, King Vidornak a nagypapája, Angliában letelepült magyar tőzsdés volt Leslie Howardnak, az Elfújta a szél-ben Ashley Wilkes alakítójának az édesapja, s a Miskolcon született Emeric Pressburger rendezte a Negyvenkilencedik szélességi kör című filmet, amelyben Leslie Howard élete egyik utolsó nagy szerepét játszotta.