Kapirgáló

Földanyánk ezer sebe: a bioszentimentalizmustól az ökofeudalizmusig

  • Takács Ferenc
  • 2011. május 19.

Egotrip

Kapirgáljunk még egy kicsit bio- és ökoügyekben!

"Japánban azért volt földrengés és cunami, mert a British Petrol a Mexikói-öbölben meglékelte a Földet" - világosított fel a napokban egyik régi barátom, felsőfokú végzettséggel, tisztes intelligenciahányadossal rendelkező hölgy. Hát igen. Újabb seb üttetett Földanyánkon, az ezeregyedik, s kifolyt rajta - bele az öbölbe - drága vére (a nyersolaj), mire Földanya a rettenetes fájdalomtól görcsbe rándult, még a tengelye is odább tolódott - és mindevvel, mellékesen, hazavágta a fukusimai atomerőművet.

Egyáltalán nem "mellékesen", hanem segélykiáltásképp, sőt utolsó figyelmeztetésül, teszszük hozzá mi, ökoszentimentalisták, akiknek a szíve vérzik (bár nem nyersolajat) a Földanyáért. Arra persze már nem szívesen gondolunk, hogy a Mexikói-öbölben az ezer(egy) sebből évtizede folyó nyersolaj - a csővezetékek, tartályhajók és olajfinomítók közvetítésével - végül benzinként végzi, mégpedig az autók, a mi autónk benzintartályában, valahányszor bekanyarodunk egy benzinkúthoz (BP vagy AGIP, SHELL, MOL, OMV, egyre megy). Márpedig - ha az ökoszentimentalista érzés fejlett erkölcsi érzékkel párosul bennünk - be kell látnunk, hogy ez bizony bűnrészesség. Hiszen ha megszabadulunk autónktól, és nem tankolunk, megszűnik a kereslet a benzinre, s ha nincs kereslet, nincs kitermelés, és kitermelés híján üzemi baleset, azaz környezeti katasztrófa sincs: Földanyánk meglékeletlen, és a fukusimai erőmű is épségben marad (már ha hiszünk ebben az összefüggésben). S enyhítő körülményként arra sem hivatkozhatunk, hogy amikor tankolunk, kényszer alatt, netalán parancsra tesszük. Önként és dalolva tankolunk: én eddig legalábbis nem láttam, hogy benzinkúti alkalmazottak bárkit is fegyverrel kényszerítettek volna a tanksapka lecsavarására.

Bizony, mi, ökoszentimentalisták meglehetősen skizofrének vagyunk. Háborgunk a benzingőzt okádó autók ellen - arra viszont nem gondolunk, hogy mi lenne, ha mentőautó helyett gyalog kellene eljutni infarktusunkkal a kórházba. Lelkesedünk a kerékpárért, mert környezetbarát - de nem jut eszünkbe, hogy a kerékpár alumíniumból készül, az alumínium pedig bauxitból (egyébként elektrolízissel, azaz igen-igen energiaigényes - tehát környezetszennyező - módon), a bauxitgyártás ipari hulladéka pedig az a vörös zagy, amely nemrégiben Devecser táján mart véres sebet Földanyánk bőrén. A megoldást is attól a technikai civilizációtól várjuk, amelynek a kialakulásában és globális térhódításában egyébként minden rossz gyökerét látjuk: a fúziós energia, a vízzel hajtott gépkocsi és hasonlók eljövetelébe vetjük reményeinket. Közben persze semmi sem jó nekünk, ami technikai megoldás: a vízierőmű tönkreteszi a tájat, a szélerőművek megzavarják a költöző madarak vonulását, az atomerőmű rettenetesen veszélyes, a szénhidrogén-alapú energiatermelés pedig - rég tudjuk - rontja a levegőt, melegházeffektus, globális felmelegedés stb. szerepel a bűnlistáján. (Még szerencse, hogy a szén után az olaj is elfogy egyszer.)

Azért persze szeretjük, ha jut áram a laptopunkba-mobilunkba, és ég a villany a lakásban, nem kell huszonöt wattos, energiatakarékos, környezetkímélő villanykörték fényénél (homályánál) vakoskodnunk. Már amikor van áram egyáltalán, éppen annyi ideig, ameddig a fenntartható fejlődéshez feltétlenül szükséges, azaz napi néhány órára - ahogy ezt egyébként ki is próbálták a szomszédságunkban, Ceausüescu bölcsen ökotudatos uralma idején. (Bár az ötlet, úgy hírlik, nem vált be, legalábbis az emberek - nyilván környezettudatosságuk fogyatékos vagy fejletlen volta miatt - berzenkedtek ellene.)

De hát nemcsak velünk, skizofrén ökoszentimentalistákkal van baj, hanem érzelmeink tárgyával - vagy inkább alanyával? -, a Földanyával is. Legfőképpen azért, mert ezer sebből vérezni és elpusztulni csupán élőlény képes, a szörnyű bánásmód ellen tiltakozni pedig emberi személy tud csupán - a Földanya pedig sem nem élőlény, sem nem ember. Hogy mi hát akkor? Retorikai alakzat, hatásos metafora és propagandaszólam: kapóra jött, hogy a "Föld" főnév a nyelvtani nemmel bíró nyelvekben nőnemű (la terre, die Erde, zemlja stb.), és a szó patetikus emelkedettségén nagyot lök az az általános meggyőződés, hogy édesanyánkat bántalmazni igen-igen csúnya dolog, még elvetemült bűnözők, hidegvérű tömeggyilkosok is, ha senki mást nem, legalább az anyjukat szeretni szokták.

Egyébként - éppen ökológiai szempontból - semmi baj nincs vele. A Földanyát - az általában vett "környezetet" - ugyanis nem lehet "elpusztítani"; a bolygó évmilliárdokat töltött el olyan környezettel a hátán, amelyben nem volt se fű, se fa, se virág, se levegő, se állat, se ember, s ez láthatólag nem zavarta, ezeknek az évmilliárdoknak a során nem "vérzett ezer sebből". Mint ahogy akkor sem fog, amikor majd a maga kozmofizikai létének a végéhez közeledik, immár ismét fű, fa, virág, levegő, állat és ember nélkül. Az emberiségnek a környezettel folytatott anyagcseréje természetesen csökkentheti a maga szűkebb, fajspecifikus környezetének az emberiségeltartási képességét, de ez holisztikus szempontból semmiféle problémát nem jelent, mert itt is működik az önszabályozás mechanizmusa, a rendszer egy idő után alacsonyabb fokon működőképesen stabilizálódik. Így például a lépten-nyomon emlegetett "esztelen környezetpusztítás", ha ennek az önszabályozó mechanizmusnak a szempontjából nézzük, éppenséggel e környezetpusztítás egyik okának, az emberiség "veszedelmes túlnépesedésének" a hathatós ellenszere: ha tetszik, ha nem, minél inkább "pusztítjuk" a környezetet, annál többen fognak éhen halni, illetve annál kevesebben fognak megszületni, egészen addig, amíg a fennmaradó lélekszám mennyiségénél fogva nem tud akkora "pusztító" hatással lenni a környezetre, hogy ez akár az emberiség, akár fajtipikus környezete fennmaradását veszélyeztethetné. Természetesen az is megtörténhet, hogy a környezetnek az emberiséget el- és fenntartó potenciálja visszafordíthatatlanul a nullára csökken, mivel ezt a potenciált az emberiség teljesen "feléli", és az emberi faj kipusztul. De hát ugyanez megtörtént már számtalan állatfajjal, amelynek az eltartási potenciál minimálszintje alá romlottak le a környezeti feltételei, akár ott volt ennek okai között az embereknek az illető fajra nézve hátrányos tevékenysége, akár nem (a dinoszauruszoknak az ember nélkül is sikerült kihalniuk - vagy "kipusztítani magukat").

Úgyhogy kár az ökoszentimentalista könnyekért, nincs itt semmi baj.

Vagy mégis van? Nos, erről majd legközelebb.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.