Kapirgáló

Szövegkörnyezetszennyezés

  • Takács Ferenc
  • 2011. július 28.

Egotrip

Sajtóhibák táján kapirgáltunk a múltkor, a szövegkörnyezetszennyezés - azaz a filológiából ismert szövegromlás - egyszerre tanulságos és mulatságos példáit vettük szemügyre. Utoljára egy Shakespeare-t, Aranyt és Márait csokorba kötő szöveggubancot oldozgattunk.

Sajtóhibák táján kapirgáltunk a múltkor, a szövegkörnyezetszennyezés - azaz a filológiából ismert szövegromlás - egyszerre tanulságos és mulatságos példáit vettük szemügyre. Utoljára egy Shakespeare-t, Aranyt és Márait csokorba kötő szöveggubancot oldozgattunk.

Ez volt az első a három márkás példa közül, amelyet ígértem. A második, mely most következik, szintén Arannyal kapcsolatos - tudós barátom, Dávidházi Péter pécézte ki egy 1984-es recenziójában. Reviczky Gyula Arany mint humorista című esszéjében (1874) idézi Arany Emlékül című versének záró sorait, a költő szomorkásan lemondó önjellemzését: Ember ő is, törpe, gyenge; / S tán becsét is, ha csalódnál, / Alább tennéd ... a valónál. Miért, miért nem, az utolsó előtti sor Reviczky Összes műveinek 1944-es kiadásában már kissé megváltozott formában jelent meg, mint ahogy utána az 1969-es Reviczky-válogatásban, majd évtizeddel később a Dávidházi recenzeálta kritikatörténeti szöveggyűjteményben (Irányok. Romantika, népiesség, pozitivizmus, 1981) is: 1944-től becsét helyett pecsét áll, s öröklődik az egymást követő kiadásokban. Azaz ennek a szövegváltozatnak az értelmében a vers hölgy címzettjének (kiléte ismeretes: Bethlen Miklósnénak hívták), meglehet, nem a költő becsét, hanem a pecsét kell alább tennie (persze csupán csalódás esetén).

Megállnék itt egy kurta reflexióra. Ez a sajtóhiba is - miként a Rómeó és Júlia-beli Mab királyné-monológjában a szeretők ágyán, mely a szeretők agyán (Shakespeare-nél: through lovers' brains) helyére tolakodott az Arany-fordítás szövegében - az ún. banalizációs irányú szövegromlásra példa: a nyomtatott szöveg előkészítője a ritkább és kevésbé magától értetődő kifejezést mintegy automatikusan a kézenfekvőbb, gyakoribb, megszokottabb, valószínűbb alakra cserélte. A "szeretőt" és az "ágyat" közhelyes gondolattársítás kapcsolja egymáshoz, míg az "agy" ebben az összefüggésben jóval ritkábban kap szerepet. A "becs" szó 1944-ben már ritka és archaikus szó, illetve ahol gyakoribb, ott zavaróan más értelmű szavakban és szókapcsolatokban fordul csupán elő ("csecsebecse", "becsüs", mármint a zálogházban stb.), míg a "pecsét" - ha ragtalan főnévként vesszük - gyakori és semlegesen köznyelvi forma.

De ha tárgyragos alaknak olvassuk, mint ahogy esetünkben a szedőtermi ismeretlen szövegszennyező is annak olvasta, a banalizáció iránya tartalmi szempontból is érdekesnek mutatkozik. A szövegromlás eredménye itt pajzán, dévaj, sikamlós, ha nem egyenest obszcén (ebben az utcalángok - utcalányok esetével, Babits Esti kérdésének híres-hírhedt sajtóhibájával rokon). Így a szövegszennyezés pszichikai forrásáról is képet kapunk ezúttal, hiszen ez a hiba, hacsak nem szándékos huncutkodás gyümölcse, szabványos freudi elszólás: a szedő cenzorjának figyelmét kijátszották tudatalattijának elfojtott szexuális tartalmai (közérthetőbben: a piszkos fantáziája).

Banalizáció esete a harmadik példám is a szövegromlásra, melyre - legjobb tudomásom szerint - én figyeltem fel először. 1921-ben Kosztolányi lefordította Joris Karl Huysmans A rebours (1884) című regényét, a kora modernizmus programművét, "a dekadencia breviáriumát", ahogy a francia mester egyik angol híve és méltatója, Arthur Symons költő és esztéta nevezte. A fordítás, s még inkább címe, A különc, hamarosan kihullott az irodalmi emlékezetből: aki hivatkozott később a könyvre, francia címén emlegette, vagy saját címfordításával utalt rá. Például Szerb Antal, aki "A dekadensek" (1941) című esszéjében az eredeti cím értelmével jól összhangzó "Visszájáról"-t használta, majd utoljára A világirodalom történetében (1941) "Fonákjáról" címen említette a regényt; vagy később Dobossy László, aki 1963-ban megjelent összefoglalásában, A francia irodalom történetében "Visszájára" formában adja meg magyarul a címet.

Ám ha valaki fellapozza "A dekadensek" újra kiadott változatát Szerb Antal 1948-as esszégyűjteményében, meglepve tapasztalhatja, hogy A varázsló eltöri pálcáját első kiadásában - mint ahogy az 1961-esben is - a Huysmans-regény itt már Visszajáró címen szerepel, s a későbbiekben mások is ezzel a címmel, Visszajáróként hivatkoznak rá, én legutoljára Bodnár György Kaffka Margit-monográfiájában (1991) találkoztam evvel a címváltozattal.

Igen, a "visszájáról"-t, ezt a szokatlan, első pillantásra nehezen érthető szóalakot, valaki valamikor a gyakoribb és érthetőbb "visszajárónak" olvasta, s azóta is ebben a formában jár vissza kísértetként (ha olvasóim megbocsátják nekem ezt az alacsony becsű szellemességet). Hogy ezúttal miféle elfojtott tudattartalom törte át a freudi cenzort, erre nézvést csupán találgathatunk: netalán valami kinnlevőség, egy nagyobb összegből neki visszajáró pénz gondolata birizgálta a szedő tudatalattiját?

Tanulság? Van tanulság, bár eléggé lehangoló. Hiába vívja ugyanis a maga örök harcát a szövegromlás ellen a szöveg gondozója, munkája szükségképp kudarc vagy - legyünk kegyeletesek - félsiker: miközben tisztítja a szöveget, szennyezi is. A mű "eredeti", "igazi", "autentikus" szövegét helyreállítani és egyszer s mindenkorra rögzíteni igyekvő filológus lidércfényt kerget, a szöveg már létrejötte pillanatában is romlott, s azóta is romlik, mégpedig a természeti törvények szigorú szükségszerűségével, ha a fene fenét eszik, akkor is.

Persze pozitívan is viszonyulhatunk a dologhoz. Dobjuk el a "romlás" szót, beszéljünk inkább "változásról", s örvendezzünk, hogy az irodalmi szöveg a maga "igazi" és "végleges" alakjának hullamerevsége helyett az örök alakulás (azaz az élet) állapotában - pontosabban: folyamatában - leledzik. S fogjuk fel mindezt a folklór módjára: az irodalmi szöveg kézről kézre, kiadásról kiadásra jár, s közben alakít rajta, újabb és újabb változatokban írja újra a szövegkiadás technikai esetlegességeinek burkában megbúvó kollektív kreativitás.

És hát ugyanez a kollektív kreativitás, az olvasók befogadói munkája írja újra - írja át! - ezer változatban, még ha ennek írott-nyomtatott nyoma nem marad is, az irodalmi szöveg jelentését, a mű értelmét és közlendőjét. És az olvasót hiába próbálja ebben korlátozni és a "helyes" értelmezés felé terelni az irodalomtudomány szakmai hatalma és az irodalomtanítás oktatói tekintélye. ' bizony, ha neki úgy tetszik, az Ejh, döntsd a tőkét kezdetű József Attila-verssorból a burzsoázia hímivarú képviselői címére intézett kasztrációs fenyegetést olvas ki - azaz anarcho-femino-terrorista üzenetet. Vagy, teszem azt, az Anyám tyúkjában Petőfiék bensőséges természetközelségének, sőt korukat mesze megelőzően fejlett környezettudatosságuknak lírai bizonyítékát látja - azaz ökoszentimentalista költeményként olvassa.

Ami szíve joga, szögezem le sietve.

Neked ajánljuk