Irodalmi szövegek tájékán kapirgálunk ezúttal. S hogy címünket is megmagyarázzuk: avval foglalkoznánk, hogy az irodalmi szövegek környezete (a szöveget előállító és életben tartó technikai apparátus: a kiadói szerkesztő, a kézirat-előkészítő, a nyomdai szedő és a korrektor, de a szöveg fogyasztói: a professzionátus és a laikus értelmező, azaz az irodalomtudós és az átlagolvasó is) miként szennyezi a szövegeket - vagy, szelídebben fogalmazva, miképp szemetel bele a szövegekbe. Tehát nem a szövegek okozta környezetszennyezésről lesz szó. (Bár egyesek szerint van ilyen, az úgynevezett szellemi környezetszennyezés - legalábbis kölcsönösen evvel vádolják egymást baloldaliak és jobboldaliak, "mutáns kommunisták és liberálisok" egyfelől, "nemzeti, keresztény elkötelezettségű magyar tudósok, politikusok és polgárok" másfelől - az előbbiek az utóbbiakat kevés, az utóbbiak az előbbieket viszont teljes joggal, állítja meggyőződéssel Hankó Ágnes a Magyar Demokrata 2002. szeptember 19-i számában.)
Nos, nem ezt, hanem ennek ellenkezőjét: a környezet okozta szövegszennyeződést kapirgáljuk meg ezúttal; azt, amit szakmai körökben hagyományosan szövegromlásnak neveznek.
Minden emberi tevékenység szükségszerű kísérője a tökéletlenség, s ennek következménye, a hiba és a tévedés ("csak az nem követ el hibákat, aki nem dolgozik" - mentegette a létezőszocialista rezsim fogyatékosságait annak idején Kádár János evvel az amúgy ontológiailag és logikailag egyaránt kikezdhetetlen igazságot rögzítő közmondással), s ugyanez a hibák és tévedések megelőzését, illetve kijavítását célzó igyekezetre is áll. Hibázunk, aztán a hibákat javítgatva újra hibázunk, kijavítunk egy régi hibát, és két újat teszünk a helyébe. Így van ez az irodalmi (és minden más) szöveg hagyományozódása során is. Az első hibákkal maga a szerző szórja meg kéziratát, s ehhez már az "eredeti" változat, az első kiadás szerkesztői, kézirat-előkészítői, szedői és korrektorai is derekasan hozzáadják a maguk újabb hibáit (miközben esetleg épp a kézirat hibáinak kijavításán fáradoznak). A későbbi kiadások közreműködői azután - szerencsés esetben - részben vagy - ritka eset - egészében kijavítják ezeket, de azon az áron - és ezt az árat a jelek szerint minden esetben meg kell fizetni -, hogy munkájuk során újabb hibákkal ajándékozzák meg a szöveget. A kritikai kiadás is hiába nyit szakmai össztüzet a szöveg hibáinak hadára - a tisztító szándékú beavatkozás elkerülhetetlenül bele is piszkít a szövegbe.
Ennek a végzetszerű szövegromlási folyamatnak nyilvánvaló tünete a sajtóhiba. Szürke mezei változatával, a manapság különösen gyakori, gondatlanság és hozzá nem értés produkálta esetleges szövegszeméttel nem érdemes foglalkozni, legalábbis irodalom- vagy szövegtudományi szempontból nem. Például az, hogy Lengyel Balázs Ki találkozik önmagával? című kötetében (Széphalom, 2001) versében helyett vesében, facipő helyett fajcipő, proletár helyett ploretár olvasható, és gyakran egész mondatok torzulnak teljességgel érthetetlenné az ilyen sajtóhibáktól, ez még viccesnek sem igazán vicces, a kiadói munka jellegére viszont sötét árnyékot vet. De hát ez csupán erkölcsi vagy közgazdasági szempontból érdekes, azaz nem nagyon.
Tanulságosabbak, egyben mulatságosabbak (azaz a horatiusi utile et dulci általunk mindig szem előtt tartott kívánalmának inkább megfelelnek) a magyar irodalom klasszikus sajtóhibái, gyakran kiadásról kiadásra öröklődő gyöngyszemei. Ezekből a csemegékből - mint Tamás Attila megállapítja a témát érintő egyik recenziójában (Alföld, 50. évf., 6. sz.) - minden irodalmárnak megvan a maga bőséges anyaga, amelyből hozzátehet az Arany-versben földre hengerelve alvó kuvaszhoz, a Petőfinél gyepes hangon furulyáló juhászhoz, a - feltehetőleg apokrif - Szarnyalás Toldalagi-kötetcímhez és társaikhoz. Vagy éppen a híres-hírhedt példához, amelyet Kelevéz Ágnes elemzett Babits Mihály költészetével szövegtudományi szempontból foglalkozó 1998-as könyvében. Az Õszi kérdés kötetben először kinyomtatott szövegébe sikamlós sajtóhiba csúszott be, a vers 24-26. sora ugyanis így jelent meg: állj meg a sarkokon csodálni restül / a távoli utcák hosszú fonalát, / az utcalányok kettős vonalát. Babits később minden keze ügyébe került példányban az utcalányok-beli y-t gondosan g-re javította, lévén, hogy ő eredetileg az utcalángok kettős vonalára gondolt, esze ágában sem volt prostituáltak sorfalának fürkészésére buzdítani olvasóját - illetve magamagát, ha az ún. önmegszólító verstípusba soroljuk a költeményt, márpedig oda kell sorolnunk. (Az utcalángok egyébként remek költői lelemény a közhelyes lámpák helyett, s tárgyszerűen tekintve is pontos: akkoriban az utcákat gázlámpák szegélyezték, amelyekben gázláng égett.)
Nos, Tamás Attilától felbiztatván hozzátennék három példát a magam - bőséges, nem bőséges - anyagából az eddigi példákhoz. Közülük kettő idegen toll - nem én akadtam rájuk -, a harmadikra viszont én találtam, joggal ékeskedem vele.
Az elsőn Márai Sándornak, a kaliforniai nyelvi-kulturális elszigeteltségében a maga anyanyelvi köldökzsinórját Arany János olvasásával karbantartó emigráns-remetének akadt meg a tekintete, éppen a napi rendszeres karbantartás során. 1951-es Naplójából idézek: Romeo and Juliet. - Mercutio lírikus monológja Mab királynő varázslatáról. Aztán ez a szakasz Arany fordításában. Bűbájosabb és varázslatosabb nem lehet írás, mint ez a néhány zengő sor, Arany átültetésében. A szedő magyar nyelven csinál néhány leiterjakabot. Mab királyné "szeretők ágyán" vágtat keresztül dióhéj kocsijával... Shakespeare-nél (és nyilván Aranynál is) a 'brain', az agy, amelyen a tündérkirályné kocsija áthalad. (Ami a Naplóból kimaradt 1950-1951-1952. 207. old.)
Hát igen. Az angol eredetiben (mármint modern angol kritikai kiadásban, hiszen hogy mi az "eredeti", annak - mint a fentiekből, remélem, kiviláglott - csupán a Jóisten a megmondhatója): this state she gallops night by night / Through lovers' brains, and then they dream of love. Ez bizony brains, azaz "agyak"; a kortárs-újrafordító Mészöly Dezső is így olvassa: Ezzel hajt át Mab szeretők agyán - / S az álmuk éjről-éjre szerelem. Viszont az Arany-kiadásokban, például a Franklin-Társulatéban a háború előttről, de a modern kritikai kiadásban is, makacsul ágyán a szóban forgó szóalak: Így vágtat éjrül éjre, szeretők / Ágyán keresztül: s álmuk szerelem. Egyetértünk Máraival, igen valószínűtlen, hogy Arany ezt elnézte volna: brainből sehogy sem lesz bed, azonkívül az agyán rendes jambus (az ötös-ötödfeles jambikus shakespeare-i blank verse alaptagja), szemben az ágyánnal, ami nem. Ki nézte el hát, és mikor? Vagy mégiscsak Arany nézte volna el? Ha tudja valaki, szóljon, kérem.
Következő szövegkörnyezetszennyezési példám is Arannyal kapcsolatos - de erről majd a legközelebbi alkalommal.
