Kapirgálásra minden alkalom jó alkalom. Itt van például a frissen Nobel-díjas Mario Vargas Llosa legújabb regénye: az El sue–o del celta (magyarul: A kelta álma).
Talányos címe a regény talányos főhősére irányítja figyelmünket. Angol verscím fordítása: a The Dream of the Celt egy 1898-ban íródott elbeszélő költemény a XVI-XVII. század ír történelmének viszontagságairól. Valóságos elem Vargas Llosa regényfikciójában, mint ahogy valóságos személy volt regényének hőse, a költemény szerzője is.
Roger Casementnek hívták. Írországban, a Dublin melletti Sandycove-ban született 1864-ben. Apja protestáns északír volt, inkább angol, mintsem ír, anyja anglikán hitre áttért skót asszony. Szüleit korán elvesztette, Észak-Írországban, Antrim grófságában nőtt fel nagybátyja családjában, iskoláit is itt végezte. Nagybátyja hajóstársaságánál helyezkedett el, írnokoskodott, hajópénztárosként dolgozott, majd diplomáciai pályára lépett, a brit külügyminisztérium konzuli osztályának tisztviselőjeként szolgálta a koronát. Pályafutása sokáig töretlen volt, diplomataélete igen sikeresnek ígérkezett.
1900-ban külügyminisztériumi megbízás keretében Kongóba utazik, hogy ott megszervezze a brit konzulátust. Helyismerete megvan hozzá: már 1883 és 1892 között is itt dolgozott, kalandot és meggazdagodást keresve. 1892 után más afrikai országokban - Nigériában, Mozambikban és Angolában is - megfordult, ekkor már brit konzuli minőségben. Közben a Dél-Afrikában folyó búr háborúban is szagolt némi puskaport.
Kongót ekkoriban - 1885 és 1908 között - Kongó Szabad Államnak hívták, mégpedig azért, mert egyetlen európai gyarmati hatalom fennhatósága alá sem tartozott. Magántulajdonban volt ugyanis: az 1885-ös berlini kongresszus II. Lipót belga királynak ajándékozta, miután az uralkodó önzetlenül vállalta, hogy személyesen gondoskodik a Kongó-vidék (Magyarországnál huszonötször nagyobb terület) feltárásáról, gazdasági fejlesztéséről és bekapcsolásáról a civilizáció vérkeringésébe.
Casement hamarosan megtapasztalta, hogy miben is áll ez az önzetlen gondoskodás. A tulajdonos és cégvezető Lipót király tisztviselői és pribékjei (a kettő között elmosódott a határ) a de facto rabszolgasorba döntött bennszülött lakosságot fizikailag kényszerítették az Európában busás haszonnal forgalmazható nyersanyagok - főként a vadon termő gumifákból kinyerhető nyersgumi (kaucsuk) - begyűjtésére és beszolgáltatására. Akik nem teljesítették az embertelenül nagyra szabott kvótát, azokat kegyetlenül büntették, elsősorban kézlevágással, de gyakran meg is kínozták, sőt egyszerűen megölték őket, egyénileg vagy tömegmészárlás formájában.
A brit konzulnak ehhez nem volt gyomra. Beszámolóiban ismételten felhívta kormánya figyelmét ezekre a borzalmakra, majd hivatalos jelentést állított össze, mely 1904-ben kormánykiadványként jelent meg Londonban. (Néhány évvel korábban szépirodalmi lenyomata is napvilágot látott ezeknek a sötét borzalmaknak: Joseph Conrad, aki Kongóban találkozott - és barátkozott össze - Casementtel, a maga hasonlóan rettenetes itteni élményeit öntötte formába kisregényében, A sötétség mélyén-ben (folyóirat: 1899, könyv: 1902).
A Casement-jelentés világbotrányt kavart. Neves személyiségek tiltakoztak zajosan a kongói atrocitások ellen, közöttük Casement barátja, a skóciai születésű ír Arthur Conan Doyle, de az európai kormányok is megsokallták a dolgot: nemzetközi nyomásra Belgium 1908-ban "államosította" a szabad államot, és (viszonylagos) rendet teremtett (ekkor már) Belga Kongóban.
A jelentés szerzője néhány évvel később Latin-Amerikában adhatott ismét hangot felháborodásának. Brit főkonzul volt Brazíliában, amikor 1910-ben kormánya utasítására a Putumayo vidékére utazott, hogy kivizsgálja az ott folyó kaucsukkitermelésről érkező riasztó híreket. (A Putumayo - az Amazonas mellékfolyója - ma Kolumbia és Peru határfolyója, a nevét viselő körzet a XX. század elején Brazíliával, Kolumbiával, Ecuadorral és Peruval határos vitatott hovatartozású, országnyi méretű terület volt.)
Amit Casement a helyszínen látott és hallott, arra még rettenetes kongói tapasztalatai sem készítették fel eléggé. Egy Londonban bejegyzett cég a - szó szerint - befogott indián őslakosságot rabszolgamunkára kényszerítve "termelte ki" a nyersgumit. Aki nem engedelmeskedett, megkorbácsolták, megcsonkították, megölték, az asszonyokat és kisgyerekeket túszként karámokban tartották. Ha valaki megszökött, levadászták, kezét-lábát levágták, elevenen megégették. A munkafelügyelők, közöttük brit alattvalók, szórakozásból is kegyetlenkedtek: erőszakoskodtak az asszonyokkal, csecsemők agyát loccsantották ki, célba lőttek futó indiánokra stb.
Casement jelentése 1912-ben jelent meg Londonban. Kivívta vele minden humanitárius aktivista elismerését, s még gyakorlati haszna is volt: a Putumayo mentén véget vetettek a bízvást népirtásnak nevezhető gyilkos kegyetlenkedéseknek.
Az országát híven és hatékonyan szolgáló brit diplomata közben mindezért a legmagasabb uralkodói elismerésben részesült: 1911-ben lovaggá ütötték, Sir Roger Casement CMG lett a hivatalos neve (a rövidítés a Companion of the Order of St Michael and St George, "A Szent Mihály- és Szent György-rend Bajtársa" címet rejti).
Ám a lovagi címet nem sokáig viselhette. Öt évvel később, 1916-ban felségárulási pert indítottak ellene, bűnösnek találták az ellenséggel való hazaáruló összejátszásban, minden kitüntetésétől és címétől megfosztották, és kötél általi halálra ítélték. 1916. augusztus 3-án a londoni Pentonville-börtönben felakasztották. Még tartott a per, amikor - nyilván Casement befeketítésének és diszkreditálásának a céljából - súlyosan kompromittáló részletek kerültek nyilvánosságra a vádlott titkos naplójából, amelyek Casement titkolt homoszexualitásáról és botrányos szexuális életviteléről tanúskodtak.
Hogy mi történt, miért történt és hogyan történhetett meg mindez, erről legközelebb. Mint ahogy arról is, hogy miként került a brazíliai brit főkonzul a perui szerző regényébe - bár az ő esetében, aki Joseph Conradot tartja tanítómesterének és alig néhány száz kilométerre lakik a Putumayótól, ezen talán nem kell sokat töprengeni.
És az is a legközelebbi alkalomra marad, hogy mi kikapirgálható közünk van mindehhez nekünk. Pontosabban Kossuth Lajosnak (ami azért nagyjából ugyanaz).
