Kár a Földanyánkért hullatott bio(öko)szentimentalista könnyekért, állapítottuk meg a múltkor, ugyanis - ellentétben általános iskolai osztálytársam, a jeles környezetvédő Lányi András legújabb könyve címének a sugallatával - az ember nem fáj a Földnek. (S még ha fájna is, a Vörösmarty-vers, amelyből a cím vétetett, amúgy sem lát lehetőséget e fájdalom enyhítésére - refrénje szerint "nincsen remény, nincsen remény".)
Továbbá: azért is kár a könnyekért, mert tudjuk, hogy rábízhatjuk a dolgot az ökoszisztéma önszabályozó mechanizmusára: mennél inkább pusztul a környezet, annál kevesebb ember születik, egészen addig, mígnem a rendszer idővel egy alacsonyabb mennyiségi és minőségi szinten stabilizálódik. Legfeljebb pár milliárddal kevesebben leszünk a Földön (volt már ilyen), és kénytelenek leszünk meglenni a technikai civilizáció egészségügyi, kényelmi, luxus- stb. termékei és szolgáltatásai nélkül (ilyen is volt már, nem is olyan régen, az ipari forradalom előtt - és persze ma is sokan élnek ilyen környezetkímélő életet, például a hajléktalanok tízezrei). Ettől senki sem fogja rosszabbul érezni magát: aki nem születik meg, nem tudja, mit veszít (vagy nyer) vele, s akinek sohasem volt távfűtése és smartphone-ja, el sem tudja képzelni, milyen, ha van. Azaz nem hiányzik neki.
Akkor hát mi a baj, ha nincs semmi baj?
Kapirgáljunk egy kicsit a gyógyjavallatok körül: hogyan is lehetne elejét venni a közelgő ökovilágvégének. (Az érvelés kedvéért feltesszük, hogy lesz ilyen világvége. A fentebbiekből persze kiviláglik, hogy nem lesz - illetve lesz, de nem a melegházhatástól, hanem attól, hogy a Nap egy szép napon felrobban, és elpárologtatja a Földet. De hát ez kicsivel odább van.)
Minden ilyen javallat rejtett előfeltevése a "kevesebben és kevesebbet". Vannak persze, akik a "fenntartható fejlődésről" ábrándoznak, és megpróbálják elhitetni velünk (s talán saját magukkal is), hogy egyre több ember egyre többet fogyaszthat (ez ugyebár per definitionem a fejlődés) anélkül, hogy az ehhez szükséges erőforrások kimerülnének. Egyszerű belátni, hogy a "fenntartható fejlődés" tetszetős retorikai alakzat ugyan (olajtársaságok és hasonlók píárjában remekül mutat), de logikailag használhatatlan, ugyanis fogalmi önellentmondást tartalmaz: nem kevesebbet állít, mint azt, hogy lehet egyszerre növelni az összfogyasztást és csökkenteni az ehhez szükséges nyersanyag- és energia-kitermelést, azaz egyre többet lehet kinyerni egyre kevesebből.
Ám nem sok teteje van az emberiséget felszólítani arra, hogy legyetek kevesebben, és egyetek kevesebbet, különben előbb-utóbb kevesebben lesztek, és kevesebbet ehettek majd. Itt lép be az ökopropaganda apokaliptikus hevületű változata, mely az ökovilágvégével riogatja az emberiséget, arról viszont gondosan hallgat, hogy az ökovilágvége elhárítása érdekében mit is követel az emberiségtől: pillepalackokon való tipródásnál, szelektív hulladékgyűjtésnél és biciklizésnél valamivel többet, a technikai civilizáció és a modernitás világának a feladását.
Valószínűtlen persze, hogy erre a buzdításra egyénileg és erkölcsileg megvilágosodva reagálna az emberiség. Nagyon kevesen fogják - mint Savonarola idejében a firenzeiek tették a maguk feleslegesnek és ezért istentelennek ítélt fényűzési cikkeivel - önként (és pattogós környezetvédelmi indulókat dalolva) a hiúságok máglyáira hordani autójukat, frizsiderüket, mikrohullámú sütőjüket, laptopjukat és mobiljukat.
Nyilván erőteljesebb retorikára és hatékonyabb gyakorlati késztetésekre lesz szükség. Valami olyasmire például, amely Csányi Vilmos professzor egy korábbi környezetvédelmi exhortációjából (Evolúciós bolondságok, Mozgó Világ, 2001. január, 5. o.) olvasható ki: "Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását, és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett. Ki fogja ráhúzni a jól megérdemelt kényszerzubbonyt? És mikor?"
Hát igen. Ha az emberiség ökológiai szempontból irracionálisnak látszó viselkedése "bolondság", azaz elmebaj, akkor csupán kényszerkezeléssel gyógyítható, a bolond emberiség magától nem fog felhagyni bolondságával. Kényszert viszont csakis hatalom képes gyakorolni, globális kényszert pedig globális hatalom: az egész emberiségre nyilván csupán valamiféle globális ökodiktatúra képes ráhúzni a kényszerzubbonyt.
Sokatmondó tény, hogy a humánusnak ismert Csányi professzor automatikusan alkalmaz olyan retorikai alakzatot, amelynek implikációi közé tartozik a kényszer, az erőszak és a hatalom, egyben pedig az emberiség racionalitásának a tagadása. Nincs egyedül. Más megnyilvánulások esetében sem kell sokáig kapirgálni, hogy észrevegyük: az ökológiai diskurzust olyan előfeltevések vezérlik, melyek a szabadság helyett a korlátozást, az egyéni döntések helyett a közösségi tilalomfákat, az egyenlőség helyett a hierarchikus tekintélyuralmat tartják alkalmazandónak, követendőnek és üdvözítőnek Földanyánk megóvása érdekében.
Amiből könnyen extrapolálható a diadalmas ökológia csúf antiutópiája is. Ha a megátalkodottan környezetét pusztító emberiség szép szóval nem győzhető meg, majd megy a dolog erőszakkal - és ez csakis az egyén szabadságát korlátozó hierarchikus rend keretében lehetséges. Kevés a benzin ahhoz, hogy bárkinek (elvben mindenkinek) lehessen autója? Majd mi, itt a hierarchia csúcsán, ésszerűen elosztjuk ezt a keveset, és megszabjuk, ki mennyit kaphat belőle. Persze nekünk elengedhetetlenül szükségünk van autóra, hiszen másként nem is tudnánk bölcs ökouralmunkat gyakorolni - nektek odalent az egészséges és környezetbarát bicikli is megteszi.
Az ökofeudalizmus utópiája (vagy antiutópiája) ez, s végül is ez a baj az egésszel - az ökoszentimentalizmus igen jól használható ideológiát kínál egy eljövendő hierarchikus uralom legitimálására. Elég régen kitalálták egyébként. Jó néhány évtizede T. S. Eliot, az Átokföldje szerzője, amúgy a huszadik század alighanem legjelentősebb angol nyelvű költője Idegen istenek után (After Strange Gods, 1934) és A keresztény társadalom eszméje (The Idea of a Christian Society, 1939) c. könyveiben írt a természetet a maximális haszon érdekében kizsaroló modern nemzedékről, amelynek leszármazottai drágán fognak megfizetni ezért. A megoldás: végre tudomásul kell vennünk, melyek azok a feltételek, amelyek mellett Isten megengedi nekünk, hogy ezen a bolygón élhessünk. Ehhez pedig rend és tekintély szükséges, közelebbről a középkori keresztény társadalom építményének restaurálása.
(Ebben a szép új világban persze, jegyzi meg Eliot az Idegen istenek után-ban, értelemszerűen "nem kívánatos fölös számú szabadgondolkodó zsidó jelenléte".)
