A híres Delacroix-képen, figyeltünk fel rá múltkor, meztelen a Szabadság, tisztes öltözék helyett forradalmi accessoire-okat, frígiai sapkát és trikolórt visel. Mint ahogy az allegorikus figura leszármazottai, a Munkás és a Nép is, immár férfialakban: az anyaszült meztelen Kalapácsos Ember (Bíró Mihály grafikája) vagy a szintén pucér Népfelkelő (Telcs Ede kecskeméti Kossuth-szobrának mellékalakja). Az előbbi kalapácsot emel, az utóbbi kiegyenesített kaszát tart készenlétben: szerszámból fegyverré avatott harci kiegészítőket, egyben - kasza és kalapács (vö.: sarló és kalapács) - jelképeket. Ruha nincs rajtuk.
(Van persze, akinek az ilyesmi láttán ünneprontó gondolatai támadnak. Telcs Népfelkelő-mellékalakját - egy újságtudósítás tanúsága szerint - már 1906-ban, felavatásának napján szó érte. A riporter az egybegyűlt nézelődőket kérdezgette róla, imigyen: Odaszóltam egy öreg asszonynak: Hogy tetszik, néni? S rámutattam az alsó alakra. - Már a förtelmes fel is öltözhetett volna, ha kiült ide a placzra - feleli. - Bizony egy gatya csak telhetett volna neki azért a sok pénzért, - mondta a másik.)
Kalapácsos Ember és Népfelkelő, munkás- és parasztallegória, meztelenség és jelképi tartalmú öltözékkiegészítő (pontosabban: öltözék-helyettes): ugyanez a képlet, bárhová nézünk. Itt van például - a Munkás-alak variánsaként - Lányi Dezső 1929-ben készült "Építőmunkás" szobra, kőtömböt emelő bajszos alak. Meztelen tetőtől talpig, elöl-hátul, csupán a kőtömb accessoire-ja nyújt némi takarást. (Momentán a Városligeti fasor 34/A alatti villa kertjében áll, itt van ugyanis az Építők Szakszervezetének mostani székhelye.)
Érdekes, hogy másfajta társadalmi és nemzeti szabadságfogalmak allegorikus megtestesítői is mennyire ugyanennek a képletnek a szellemében fogannak. Itt van például a sztálingrádi (ma: Volgográd) Mamajev Kurganon álló szovjet emlékműegyüttes, amelyet a város hős védőinek, a második világháború sorsfordító ütközetének, egyáltalán a Nagy Honvédő Háborúban győztes szovjet népnek és országnak a dicsőségére emeltek. A szoborcsoportot az általános hasonlóságon túl is fűzi, ha lazán is, rokonság a mi kecskeméti Kossuth-szobrunkhoz. Az emlékmű főalakja a domb - ezt jelenti a kurgán szó - legtetején álló, gigászi kardot emelő gigászi nőalak, a Rosszija maty, "Oroszország-anyácska" szimbóluma. A hozzá felvezető emelkedő aljában viszont egy férfialak áll, mely az imént szemügyre vett Munkással és Néppel tart szoros rokonságot. Anyaszült meztelen, kidolgozott izomzatát nem fedi semmi, összes ruházata - a talapzatául szolgáló sziklán kívül, amelyből mintegy kinő, s amely altestét így tapintatosan láthatatlanná, sőt nem létezővé teszi - egy konkrétan tárgyi, egyben szubtilisan jelképi accessoire: az idősebbek emlékezetében máig élénken élő dobtáras géppisztoly (vulgo: davaj-gitár). (A szimbolizmusra kevésbé fogékony szemlélőben persze aligha fel nem tolul a kérdés: mínusz harminc fokos hidegben vajon hogyan lehetett csatát nyerni ilyen hiányos felszereléssel? A géppisztoly nyilván többre képes, mint meztelen népfelkelőnk kiegyenesített kaszája, de akkor is...)
Ezeken a szobrászati és festészeti ábrázolásokon - melyek, mondani sem kell, jellegzetesen értelmiségi produktumok, kiötlőik és előállítóik között nem találunk munkást, parasztot, katonát - igen érdekes a viszony meztelenség és felöltözött állapot között: az értelmiségi alak mindig rendesen fel van öltözve, a munkás, a paraszt, a katona viszont többnyire félmeztelen, néha egészen az. Erre nézvést igen tanulságos Kernstok Károly Agitátor című festménye 1897-ből, amelyen ennek a jelképes viszonynak a finom gradációi is megjelennek. A képen a gyári kantin asztalának jobb oldali végében látható agitátor látnivaló, hogy tanult ember, rendesen fel van öltözve, zakót, sőt nyakkendőt (!) visel. Az asztalt körülülő hallgatósága (nyilván a gyár munkásai) viszont, ha jobbról balra haladunk, a ruhátlanodás fokozatait mutatják. Az agitátorhoz legközelebb ülőkön zakó van (bár nyakkendő nincs), utánuk egy ingujjban levő, illetve egy pucér felsőtestén bőrkötényt viselő alak következik, míg az asztal bal szélén álló (szélsőbal?) munkás, aki éppen maga alá húz (vagy felállva kitol maga alól?) egy széket, derékig meztelen. (' egyébként a kompozíción belül az agitátor pendant-ja: az agitátor ül és fel van öltözve, az igazi, autentikus munkás viszont áll és [fél]meztelen.)
Izmos felsőtestének látványa - hasonlóan Bíró Kalapácsos Emberéhez, Telcs Ede Népfelkelőjéhez vagy a Mamajev Kurgan Katonájához - óhatatlanul George Orwell szavait idézi eszünkbe, a szerzőnek A wigani móló (1937) címmel megjelent bányászszociográfiájából. A tárnában szemlélődő baloldali értelmiségi így listázza a frontfejtésen dolgozó - és a földmélyi fullasztó melegben ez egyszer valóban (majdnem) meztelen - vájárok testének a jellegzetességeit: testük pompásan kidolgozott; széles válluk alatt az elkeskenyedő felsőtest karcsú és rugalmas csípőben, kis, domború farban és izmos combokban végződik; sehol egy gramm fölösleg rajtuk. (Lázár A. Péter fordítása)
Hát igen. Ha a Szabadság fedetlen (női) kebléhez intézett vizuális és verbális fohászok a freudi orális fixációt juttatták eszünkbe, a Hős fedetlen (férfi)testének ez a kultusza is hasonló gondolatokra ingerel. Mintha a maga testi-fizikai létét inautentikusnak érző modern (férfi)értelmiségi rejtett homoerotikus vágyai színeznék vagy egyenesen motiválnák az új idők új "nemes vademberének", a munkásnak, a parasztnak, a katonának eszmei valorizációját - egyébként legalább annyira a jobboldalon is, mint amennyire a balon, s olykor egyenesen női szerző a vágy motiváltja; lásd erre az utóbbi esetre a Leni Riefenstahl-filmek nyilvánvalóan homoerotikus férfitestkultuszát.
És persze ugyanitt, a meztelen férfitest kultuszánál kötöttek ki a háborús hőskultusz művész-értelmiségi szítói és kiszolgálói is - bizonyság erre számtalan fő- és mellékalak a több ezer (ha nem több tízezer) első világháborús hősi emlékművön, amely Európa köztereit ékesíti/ékteleníti.
Közülük arról a szívemhez oly közeli emlékműről ejtenék szót, amely munkahelyemen, a Trefort-kertben, a bölcsészkar campusának sétányán látható. A négy meztelen férfialakot formázó dombormű jobb szélén idősebb figurát látunk, ő egy lepelfélétől eltekintve két heroikus accessoire-ral van felszerelve: fején rohamsisak, bal kezében római legionáriuskard. Hadba hívó karját három, nyilván egyetemista fiatalember felé nyújtja. Mindhárman anyaszült meztelenek. Szemérmük persze nem látható: a balszélen látható alak, mintegy véletlenül, könyvvel fedi el altestét, a mellette álló figura hímtagja pedig a mellette álló férfiakt könyökének takarásába esik. ' - profilban ábrázolt két társával ellentétben - ún. full frontal testhelyzetű, de nincs miért megbotránkoznunk, ágyékát kigöngyölt papírtekercs fedi. Rajta - mármint a papírtekercsen - latin versidézet, az a szállóige, amelyet Wilfred Owen, a nyugati front poklát megjárt első világháborús angol katonaköltő egy felejthetetlen költeményében a the old lie-nak, "a régi hazugságnak" nevezett. Réginek valóban régi, hiszen Horatius állt elő vele, ha jól számolom, több mint kétezer évvel ezelőtt. Így szól: dulce et decorum pro patria mori. Magyarul, Illyés Gyula fordításában: Szép és magasztos halni ezért: haza!
Leginkább persze meztelenül.
