"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?
Ennek így nem sok értelme. A felirat valószínű jelentése csupán akkor világlik ki, ha - a filológiában ismeretes művelettel - emendáljuk, azaz az értelmetlen vagy eldönthetetlen értelmű alakot a hozzá nyelvileg legközelebb eső értelmes alakkal helyettesítjük. Ez a jelen esetben valahogy így festene: "boszu lesz álva rajtatok". Vagy - művelt köznyelvi formában - "bosszút állunk rajtatok". Hogy miért állunk bosszút rajtatok? Hát a mocskosságotokért. A kirekesztés rasszista retorikájának egyik alapmetaforája a tiszta/piszkos ellentétpár, a kettő szembeállítása: mi a tisztaság és az egészség vagyunk, ők a szenny és a ragály. Vigyáznunk kell: ha megtűrjük őket közöttünk, ha elkeveredünk velük, elveszítjük (faj)tisztaságunkat, korccsá és fattyúvá leszünk. Vagy ahogy mostanában mondják a cigányokról: "genetikai hulladékká".
Hogy ennek a nyelvezetnek további példáira találjunk, nem kell messzire menni a Lehel téri aluljárótól. Elég körülnézni odabenn, a vásárcsarnokban. Az egyik "biobolt" portálján olvasható reklámfelirat arról tájékoztat bennünket, hogy itt "genetikailag tiszta, ősi magyar tönköly" kapható - nyilván a búza, az árpa, a rozs és a hozzájuk hasonló jöttment kozmopoliták, mocskos és nemzetietlen gabonafélék magyar ember ínyéhez és gyomrához egyedül méltó alternatívájaként. (A felirat önkéntelenül is a "nemzeti" Planta-teát reklámozó parodisztikus dalt juttatja eszünkbe az Egy szerelem három éjszakájá-ból. Az "ősi magyar" szemes terményre alkalmazva valahogy így hangozhatnék: Demokraták, plutokraták / Egyék csak az EU-búzát / Sej, de nem az, aki győzni akar, / Tönkölyt eszik minden magyar!)
Érdemes a reklám szövegében felfigyelni a "genetikailag tiszta" fordulatra is. A - nevezzük így - biorasszizmus "tisztasági" (azaz fajtisztasági) nyelvezetében fontos szerepe van a "genetika" főnévnek és a "genetikai" melléknévnek - divatszavak ezek, nyakra-főre használják őket, mivel a tudományosság látszatát kölcsönzik mindenféle badarságnak. Természetesen eredeti, valóban tudományos jelentésük hátrahagyásával. "Genetikai hulladék" ugyanis nem létezik. Van persze véletlen genetikai mutáció és ennek eredménye, például az emberi faj, amely ilyen mutációnak köszönheti létét - s amit azért mégsem neveznék "genetikai hulladék"-nak. Mint ahogy a "genetikailag tiszta" kifejezésnek sincs semmi értelme: egy fajta minden egyede genetikailag "tiszta", abban az értelemben, hogy minden génje az ő saját génje, a vele született génjei közé senki sem piszkított oda holmi idegen génekkel, a búza, árpa, rozs - ahogy a nótából is tudjuk - mindig tiszta búza, tiszta árpa, tiszta rozs, mégpedig pontosan annyira tiszta, mint a tönköly. Külön megdicsérni a tisztaságáért olyan, mintha a vizet azért ünnepelnénk, mert folyékony.
Aztán itt van az "ősi" (és a vele rokon értelmű "őshonos"). Itt a régi/új szembeállítás az alapmetafora: mennél régebbi valami, annál tisztább és magyarabb, mennél újabb, annál mocskosabb és idegenebb. A szembeállítás gyakran ökorasszista felhangot is kap, amennyiben a régi fajta - az újjal ellentétben - környezetbarát, vagy (ha élelmiszerről van szó) legalábbis egészséges.
Ennek a bio- és ökorasszista retorikának az erőterében jelent meg úgy tíz-egynéhány éve az akkor már kihalóban levő, állatkertekben és nemzeti parkokban archivált muzeális haszonállatfajta, a mangalica. Üzletnek indult a dolog: élelmes spanyol üzletemberek felfedezték, hogy a tenyésztésből rég kivont mangalicából kiváló minőségű serrano-sonka készíthető (ez ősi spanyol eledel, olyan nekik, mint minekünk a tönköly), élelmes magyar üzletemberek erre elkezdték üzletszerűen tenyészteni a mangalicát spanyol piacra. Azután - immár a magyar piacra tekintettel - kezdetét vette az önzetlen nemzet- és egészségvédelemnek álcázott, valójában nyersen érdekmotivált píár. Ennek eredményeképpen ma már "Magyarországon őshonos, törvénnyel védett állatfajta" a mangalica, hungarikum, amelynek hús vagy zsír formájában történő fogyasztása kifejezetten egészséges, ugyanis - szemben a jöttment idegen disznófajtákéval, a berkshire-ivel vagy a yorkshire-ivel - koleszterinben szegény, telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék.
Színtiszta bio- és ökorasszista hadova mindez, tényszerűen egyetlen szó sem igaz belőle. Hungarikumunknak már a neve is jövevényszó, a szerb mangulica szó átvétele. Mint ahogy a fajta maga is a Balkán délszlávok lakta vidékéről származik, neve "rác disznó", "török disznó" formában bukkan fel először a magyar írásbeliségben, mégpedig eléggé későn, egy 1789-ben felvett jegyzőkönyvben. Egy 1791-es irat aztán már nevén nevezi: egy elhajtott kondáról esik szó benne, amely "rész szerint mangaricákat (így, r-rel - T. F.), rész szerint magyar fajtákat" tartalmazott. (A kérdésben elfoglalt szerb álláspontot tükröző honlapok szerint egyébként a mangulica "Szerbiában őshonos, törvénnyel védett sertésfajta".)
Mítosz a mangalica húsának-zsírjának egészséges voltára vonatkozó vélekedés is: ma már a mangalicára (valamint szürke marhára és bivalyra) szakosodott "nemzeti húsboltok" netpíárosai is kénytelenek bevallani, némi fogcsikorgatás kíséretében, hogy ökológiai és táplálkozás-élettani szempontból a mangalica semmiben sem különbözik a többi sertéstől, pontosan ugyanolyan terheket ró a tápcsatornára (és a környezetre), mint akármelyik más disznófajta húsa-zsírja.
És van egy kis baj evvel az "őshonosság"-gal is: ezeréves határok között ez a kétszáz-egynéhány esztendő kevés az ilyesmihez. Különben is, a mangalica nagyjából akkor honosodott meg nálunk, amikor egy másik idegen fajta, az Amerikából származó burgonya - ez utóbbit mégsem nevezi senki őshonos magyarországi növénynek.
De hát mindez kelletlen akadékoskodás csupán. Ne is keressük tovább a csomót a kákán. Zárjuk le inkább ezt a sötéten illúzióromboló fejtegetést valami lelkesítővel! Gondolkodjunk pozitívan a Lehel téri felirat szellemében, és kiáltsuk együtt: Éljen a mangalica és a tönköly! Yorkshire-iek, berkshire-iek, búza, árpa, rozs: reszkessetek, + lesztek boszulva!
