Benne maradunk ebben a lacikonyha hasonlatban, ha felidézzük azt a nevezetes eseményt, amikor Aki Kaurismäki finn filmrendező valamikor a kilencvenes évek elején Budapesten járt. Nem akarok nagyot mondani, de konkrétan a Szindbád moziban rendeztek neki retrospekciót, ugyancsak biztosramenészeti alapon, nyilván, mert ott húsz ember is tömegnek látszik. Az északi férfi csak amúgy bőrdzsekiben (látványosan tarvisiói prét-a-porter) akrobatikázott egy kétdecis műanyag pohárnyi híres magyar gyomorkeserűvel az előtérben, amikor odabent már a nagyságáról szólt a bevezető. Nem kellett különösebb jóstehetség hozzá, hogy elképzeljük: ő soha nem azért menni majd Amerika, mert már nagyon várják tőle a Gladiátort vagy a Gladiátor 2-t.
Inkább úgy nézett ki, hogy ez a figura mindig ugyanaz marad. És ugyanazt a formát is hozza. Hogy ez majd mind tökéletesebb lesz, ja, erre is gondolhatott, aki akart. Nincs ezen mit szépíteni, kedvencünk
egy lúzer, a lúzereknek
legfeljebb még annyit tehetni hozzá: a lúzerekről, a leningrádi cowboyokról a pestieknek. Már a következő teli pohár volt nála (ennek egyébként semmi jelentősége, akkor tűnt csak hangulatfestő elemnek), amikor besétált a vetítőbe, valami sajtótájékoztatóval volt bagzatva az ünneplés, s valaki tájékozottan Jim Jarmusch hatásáról kérdezte, hogy mesterének tekinti-e. A válasz felidézéséig kéne egy hatásfokozó kitérő, de se hely, se türelem: nem, Jarmusch tekinthet engem mesterének, úgy tudom, tekint is. Föl is tűnt párszor (nekem csak szkeccselésnek látszik) Jarmusch környékén, viszont a Szindbád tájékán azóta se láttam. Akkori fölszólalása is ezt tette nyilvánvalóvá, ahogy ma lehet az ilyet értelmezni, nem viszi sokra, mindig megmarad bokraink közt, magam még a cannes-i pálmát, a megkerülhetetlen európai filmdíjjelöléseket is túlzásnak találom, hagyni kéne, mint Fassbindert.
Mert ha van a világ filmcsinálásában még valaki nagyon érdekes, az csak ő, csak ő, Aki Kaurismäki. S ebben az a marha nagy tudomány, hogy e voltaképpen szélsőséges állítás akkor is megáll, ha nem kötünk bele abba a másikba, mely szerint aki egy filmjét látta, az már látta az összeset. Jól van, akkor látta, de nem tudja, mennyit veszített. Ugyanekkor fölmerül a kérdés: mi van azzal, aki egyet se látott? Vele mit csináljunk? Meséljük el valamelyik filmjét? Szerfelett kínos lenne.
Ha mondjuk a Gomolygó felhők vagy akár A múlt nélküli ember meséjét próbálnánk meg beadni valakinek, az körberöhögne. Melodrámázni, lúzerlírázni, lehetne mindenfélézni. Bohémélet? Gyufagyári lány? Dettó. Még ezek a címek is, brrr!
Ha a Bérgyilkost fogadtam címűt mesélnénk, arra is lenne válasz: persze vicces, de eredetinek aligha nevezhető. Biztos siker csak a Leningrad cowboys lenne, de félrevinne: ja, valami vodkában savanyított burleszk, ha lesz időm, nem hagyom ki.
Persze a Gomolygó felhők és A múlt nélküli ember együtt emlegetése korántsem véletlen: a rokonság szembeötlő. Az előbbiben a hősök sorsa végig rossz, hogy a végére jó legyen. Ebben a mostaniban pedig a kezdet rossz, hogy aztán végig jó legyen.
S mert tudjuk, hogy önök, kedveskéim távolról sem kezdők e téren, maguknak nyugodtan mesélhetjük: merő bűbáj, ami következik, ha akarjuk, a kifejezés legtaszítóbb értelmében is.
Nos, a főhőst a legelejin megküldik egy baseballütővel, minek végkövetkezményeként (addig van kevés ez-az, de azért nagyon hamar) teljes amnéziába esik. Éppenséggel nem állíthatjuk, hogy nem ez lenne a filmtörténet egyik legelhasználtabb fordulata, hisz az: szemétre lökött ócskavas. S ami eztán következik, nem is kell furcsállni:
Csoda Helsinkiben
Kétszeresen is, természetesen. Csak pirulva mondom, mert nem kéne, hisz tudhatja mindenki: úgy, igen-igen úgy, ahogy Vittorio de Sica annak idején ezt Milánóban megálmodta. (Az is több volt lúzerlíránál.)
Másfelől, s ez az életmű akár fölületes ismeretében nem is nevezhető csodának, hogy tudniillik Helsinki valamelyik kikötőjének bádogvárosában nem egy megátalkodott giccs fogan. De miért nem, ha egyszer csupa jó dolog történik az összes vászonra mászó nyomorulttal?
A legkézenfekvőbb magyarázat az irónia, mint korábban is. S ha ehhez csak annyit teszünk hozzá, amit az elején a Szindbád moziban esett kalandokról meséltünk, tudható: ön ez az irónia.
Igen, vannak ilyen filmek, amelyekben egy csomó szerencsétlennel csupa kedves, voltaképpen kellemes dolog történik, ezek egy igen számottevő többsége arra játszik, hogy attól a pillanattól fogva, amint, kedves néző, leveszed, hogy a látható sorsüldözötteidnek igazából fene jól megy soruk, beleáll a görcs a gyomrodba, hogy vajon mikor jön már valami rettenetes szörnyűség, amibe a szereplők közül többen belehalnak, és akik nem, azoknak is olyan rossz lesz, hogy bőgés nélkül nem állja meg épérzésű ember. Bírom ezt a stílt, de dühöngök közben, hogy kikérem magamnak, mitől különbözik az ilyesmi akár jottányit is mondjuk az Alien akárhánytól, amiben folyton attól kell félni, hogy honnan ugrik elő az a csúf plasztikrém.
Két megoldás ismeretes, egy: inkább utóbb, mint előbb megtörténik, a hosszas nélkülözés után beteljesedni látszó szerelem már kész tény, amikor a döntő randira siető kedves fejére esik egy kolerás tégla az égő vonatból, függöny. Erre varrjál gombot, néző! Kettő: nem történik semmi, a nyomorultaknak végig marad a havaj, aztán vagy sopánkodunk, hogy de mi lesz velük a film után, vagy nyugodtan vesszük elő a lazacot a hűtőből, mert tudjuk, nincs nagyobb kincs a gondtalanságnál, jaj, ha egyszer mi is gondtalanok lehetnénk, és a lazacunk is megmaradna.
Nincs baj ezzel a megközelítéssel, régen a csehek, manapság inkább -isztánra végződő országok filmesei tudják remekül, ott is vannak minden nemzetközi filmfesztiválon, tehát a lazac sem hibádzik.
Tehát még az sem igaz, amiért itt dicsértük Kaurismäkit (más akár elmarasztalhatná érte), hogy olyan istentelenül változatlan. Hogy véletlenül elfejlődnénk mellőle, korábban kell ahhoz felkelni. Én nem féltem, hogy a Gomolygó felhőkben egyszer csak jóra fordul minden, de nagyon jólesett, amikor bekövetkezett, pedig hát ha nagyon finoman akarok fogalmazni, iszonyú pofátlanul csinálta.
A múlt nélküli ember nézésekor ilyesmitől senkinek sem kell tartania, ez már önmagában is mutatvány. Ám attól komolyan lehet tartani, hogy a film egy pontján a szereplők egyszer csak szétröhögik a párbeszédet. Megmondhatnám, hogy megtörténik-e, de inkább rákérdezek. Mit akarnak ezek a szerencsétlenek, ha azt tudhatják biztosan, hogy szórakoztatnak? Hiszen egy pillanatig sem takaróznak gyengeségükkel, noha valóban nem nagyon takargatják. Hiszen alig is szégyenkeznek kudarcaik sorozatán, és távolról sem hitegetnek senkit (önmagukat sem) azzal, hogy győztesek lennének, vagy akár a mozi végére azzá válnának. Akkor mit akarnak?
Semmit, viszonozni a gyengédséget, amit Kaurismäki arra fordít, hogy kiröhögje őket. Szó nincs itt álságos velük nevetésről, az nem ugyanaz. Ki kell röhögni őket, hogy lehessen magunkon is. S miért szabad ezt? Mert mi is mindig ugyanúgy csináljuk: mindig egy fokkal (két fokkal) komolyabb pofát vágunk, mint amilyen a helyzet, amiben éppen vagyunk. Mindig egy kicsit komolyabban beszélünk, mint amilyen a mondandónk valójában.
Mindnyájan Kaurismäki-hősök vagyunk, csak soha nem jön össze, hogy át is élhessük.
Aki Kaurismäki maga is egy ilyen alak, gondolom, ő se éli mindig át. Tényleg az utolsó akcióhős, akiért még érdemes moziba járni.
Turcsányi Sándor
A Budapest Film bemutatója
