Turcsányi Sándor

Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.

Megint egy mozi, amit úgyszólván lehetetlen vagy csuda nehéz ártatlanul nézni, sőt lehetséges elfogultságainknak se szeri, se száma. Kezdjük a személyesekkel, azokról legalább biztosan tudható, hogy nem a világ fejére olvashatók. A szarvasokról szóló rajzfilmeket én nagyon bírom, megvesz bárki lábon egy ilyennel, kedvencem a Zehn kleine Jägermeister, hogy jön az ide. Ne higgyék, hogy csak a viccelődés miatt, hanem azért, mert szarvas csak egy van, alighanem. A német cím egy úgynevezett videoklipet takar, egy kezdetben punk, aztán másmilyen német zenekar dalművéhez készült úgy négy éve, egy kis gyöngyszem, rövid, de sokat lehet nevetni rajta. Ugyanolyanok benne a szarvasok, mint egykor a sámándobokon, vonalakból rótt, ágas fejű fickók. Ilyenekkel találkozni Jankovics Marcell sámándobokról szóló, 1988-ban készített néprajzi ismeretterjesztő filmjében is, a múlt héten adta a Duna tévé. Azt a közel egyórás válogatást, bár lehetetlen, a Csodaszarvas minden vetítése előtt le kéne adni, igaz, csak nehezítené a befogadók amúgy sem könnyű helyzetét. Egyéb dolgokat is jó lenne előszedni. Maradva a személyes elfogultságoknál, a János vitézt, ami szerintem a magyar filmkészítés egyik

Volt egyszer egy Eddie Murphy-film, Dzsentlemanus, nyomta ezerszer a tévé, csak azt csodálom, hogy most, az eldurvult kampány időszakában nem szedte még elő egyik vendéglátó-ipari kanális sem a sifonérból. Mert az arról szólt, hogy Eddie, a pitlák szélhálmos, akit épp úgy hívnak, mint egy elhalt képviselőt, e névazonosságot kihasználva, mintegy fű alatt bejut a parlamentbe. A birkák meglátják az ismerős nevet, és rá szavaznak. Szerintem nekünk is így kéne csinálni, most még sunnyognánk egy kicsit, falból nyomulnánk a nyári olimpiára, kérnénk magunknak a ferbli Eb-t, aztán húsz év múlva zsupsz, Sóstón lenne a Téli Olimpia, közvetlen a cukrászda mellett jobbra, a szabadstrandon. Fölvehetnénk néhány lokálspecifikus helyi sportágat is a versenynaptárba, fakutyázás, zsebhoki, 4x100-as vegyes pálinka, rianás, aztán csak kaszálnánk befele a nemzetközi elismerést meg a tévéközvetítések jogdíjait.

Ha egy mondatba kéne sűríteni a magyar filmkészítés - így, a hivatalos fesztivál időszakában mindig könnyebben követhetőnek tűnő - nyomulási irányát, talán azt mondhatnánk: túl sok a cigány és kevés a fóka. Utóbbiból konkrétan egyet sem láttunk, persze hogy is juthatna idő egyszerre az összes bemutatóra. Ilyetén módon szemleszemlénk is csupán nagyvonalú lehet, aztán meg nézzük, ahogy szoktuk: mindet a maga idejében, amikor az igazi zsűri elé kerül.

"Miért nem jelenik meg a rendszerváltás története a magyar filmben?" - teszi föl a kérdést a szakfolyóirat e havi száma, s alatta érdekes beszélgetést közöl, hogy akkor hogyan is.

Milyen volt könnyedsége? Ez a kérdés, minden részproblematikum végül ide lyukad. A magyar közelmúlt egyik legtermékenyebb filmszállítójáról lévén szó, számos tapasztalat áll a rendelkezésünkre, s e tény talán megbocsáthatóvá teszi, ha sommázgatunk: Bacsó Péter egy könnyű kezű mester. Fontos, hogy nem az állandósult szókapcsolat nyújtotta kényelemérzet mondatja velünk, hogy mester, s nem csupán egy könnyű kezű valaki. Bacsó mester, még akkor is, ha kiterjedt életművének szinte minden szakaszában találhatni fércműveket is, olyan dolgokat, amiket magára adó majsztró ki nem adna a kezéből, vagy reszelgetné még egy kicsit, vagy hagyná a fenébe. A filmcsinálás viszont nem olcsó mulatság, így az utóbbira viszonylag ritkásan adódik példa: amibe egyszer belefogtak, abból lesz is valami, sőt sohase fogpiszkáló. Hogy Bacsót mégis mesternek tekintjük, az épp könnyű kezűsége, könnyedsége felől értelmezhető. ´ még magára sem (mindig) ad, hát akkor hogyan is riadna vissza bármilyen szentségesnek látszó tárgytól, személytől.

Werckmeister harmóniák kétségtelenül az elmúlt öt-tíz év egyik lemarkánsabb teljesítménye nemcsak honi, de nemzetközi viszonylatban is. Tarr Béla mára megkerülhetetlen alkotó, sőt úgy tűnik, egyre inkább vonzó azok számára is, akik nem legendákra buknak, és nem is elsősorban azért járnak moziba, hogy aztán a látottakról leosszák az észt.

Volt egyszer egy film. Arról szólt, hogy a kényszermunka-táborban öten szökést forralnak, s az elhatározást hamar tett követi. Katonai terepjárók konvoja, csahos kopók falkája és csatárláncba fejlődő élőerő veti magát a nyomukba, tétovázás nélkül. Hegyen, völgyön tart a hajsza. Sorra hullik a maroknyi csenevész szökevény, már csak páran bukdácsolnak bújtatók és besúgók közt, faluról városra. Amikor már mindennek vége lenne, jön egy váratlan, kedvező fordulat.

Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.

Olyan comebacket még nem látott a mozivilág, mint John Travoltáé volt a Ponyvaregényben. A lecsúszott, lejárt szavatosságú musicalcsillag, a rongylábkirály visszatér, és learatja a babérligetet. Minden vonása, gesztusa ismerős, de már nem az, aki a szombat esti diszkóálmok idején volt. Megtestesedett, belassult, de a mosolya a régi, sőt ha lehet, ragyogóbb, mint fénykorában.

Ja, levágjuk, biztos is. Span a csávó a miniszterelnökkel, mi meg arra ugrunk, együtt fociznak. Senki nem csodálkozik, hogy lett neki lé, speckol ez akkor is gáz, ha nem igaz, de biztosan elhiszik, hogy engemet ez oltárian nem érdekel, fociznak, jó van, én is ismerek egy csávót, az is focizik, megbőrözte a Pelét, kötény, értik, az is csinált filmet az idén, annak biztos a Pelé adta a lóvét, csupa sportsman, egy kis foci, egy kis mozi, elvannak jól, nyugi van, délután mindenesetre nem engedem le a gyereket a térre, még elfocizza magát, azt hazaállít nekem egy filmmel, hova tegyem, mikor kell locsolni, valaki levágja azt is, nem ettem meszet, majd nézi a Barátok köztet vagy nem, mert abban is focizik egy csóka, akkor majd pihen vagy olvas, haggyá´ má békén.

a Munkáspárt megemlékezett Kádár Jánosról, a jelentős elsőtitkár halálának tizenkettedik évfordulója alkalmából. A megemlékezésen túl némi kampányolásra is futotta erejükből, hovatovább a rendezvény befejeztével az egybegyűltek majd teljes létszámban a közeli Köztársaság térre vonultak, hogy ott követeljék az államtól, állítson végre impozáns emlékművet az általuk a XX. század legnagyobb magyarjának tartott férfi tiszteletére.