Majdnem sikerül felfedni kilétünket azzal a laikus kérdéssel, hogy Pozsgay Imre órájára vajon jó helyen várakozunk-e. A díszterem előtti vékony folyosón ugyanis csak a diákönkormányzat szavazatgyűjtői osztoznak a szendvicset eszegető hallgatókkal. Végül mintegy tizenöt ember ül be a "kötelezően választandó" órára.
Az előadás kezdetén Pozsgay utal rá, hogy később majd odaadja a félévre érvényes sillabuszt, de ennek látszólag nincs nagy jelentősége. Ugyanis csaknem egy órán keresztül folyamatosan beszél, jegyzetek nélkül, és ebben rejlik az óra bája: kétségtelen az előadó hozzáértése és felkészültsége. Viszont az ember negyedóránként kénytelen megcsípni magát, hogy ébren maradjon - hiányoznak a fogódzók. A közönség az előadás első harmadától kellemesen merengő arckifejezést ölt.
Egy hallgató érdeklődik az óra elején: a karibi rakétaválság hatása hogyan jelentkezett a magyar minisztertanácsban? Azt sosem fogjuk megtudni, hogy Pozsgay eredetileg is erről akart-e beszélni, mindenesetre részletekbe menően előadja Kuba és a Szovjetunió szövetkezésének történetét, ennek előzményeivel és nemzetközi vonatkozásaival. 1962-vel kezdődik a történet, amikor az USA leleplezi, hogy a SZU rakétákat telepít Kubába. Pozsgay kitér az előzményekre is, vagyis a '60-ban lelőtt amerikai felderítőgép esetére és az ezt övező, "diktatúrákra jellemző" szovjet csendre, majd a '61-es párizsi csúcstalálkozóra, amelyről Hruscsov kivonult. Mindezt ráérős, elbeszélő tempóban teszi, ami ideális ugyan a jegyzeteléshez, de a figyelem fenntartását megnehezíti. Ezért örülünk az olyan kiszólásoknak, mint a disznó-öbölbeli akció minősítése: "így hívják, hát istenem, szép neve van".
Az előadó akkor van igazán elemében, amikor az egyes államok belpolitikájának összefüggéseiről beszél. A nemzetközi színtéren röpködnek a szereplők - Castro, Batista, Che Guevara -, rövid életrajzzal. És ekkor keresi fel a SZU Castrót, hogy építsen ki nukleáris rakétarendszert, amire ő igent mond, és az USA ugyanilyen gyorsan ki is szagolja a fegyverkezést. Máris kész a világháborús helyzet - hatásszünet következik. A Szovjetunió "dilettáns, kontár módon válaszol": azt hazudja, hogy mindez amerikai propaganda. Pozsgay kedélyes, mindentudó nagypapahangján kitér arra, hogy '62-ben a magyar pártkongresszuson "lerakták a szocializmus alapjait; bizony, így nézett ki akkor a világ".
A nemzetközi fronton továbblépve ismét felélénkül a figyelmünk, mert az előadó erőteljes párhuzamokat von, és képszerűen magyaráz - "Kennedyt, mint a kutyát, lelövik Dallasban", és egy évvel később Hruscsov a Fekete-tengernél "lazítgatja fáradt ízületeit". Pozsgay eléggé képben lehet a Szovjetunió politikusainak mindennapjait illetően, mert megjegyzi, hogy miután Hruscsovot leváltották, meg kellett ismerkednie a rubellel és a kopejkával. A többi szovjet politikushoz hasonlóan addig "csak borravalót tartott magánál", hiszen a vezetők kérés nélkül szükség szerinti ellátásban részesültek.
Az előadás harmadik harmadában visszakapcsolódunk a magyar vonatkozásokhoz, és még egy fontos momentum előkerül: az előadó szerint Kelet-Európa "csak az ellenzéki szóhasználatban" jelent meg, hiszen a jaltai döntést vonta kétségbe. Ezt a fonalat viszi tovább, s kijelenti, hogy Kelet-Európa létezése két ponton vált világossá: az első az '56-os magyar forradalom, a másik pedig a '68-as prágai tavasz. Nem örülhetünk azonban sokáig, hogy végre egy strukturált megállapítást találtunk, mert az elbeszélés ismét a Szovjetunió felé kanyarodik. Csak a nyolcvanas éveknél térünk vissza Magyarországhoz és a kelet-európaiság kérdéséhez. Ezt azonban kevéssé bontja ki az előadó. Megemlíti még Lengyelországot, Csehszlovákiát és Kelet-Németországot, majd azzal összegez, hogy ezek lennének a rendszerváltást kezdeményező államok. A jövő órán is lehet kérdezni. Azt reméljük, hogy addigra esetleg óravázlat is lesz.
Károli Gáspár Református Egyetem, 1088 Budapest, Reviczky u. 4/C, Díszterem, október 19. szerda, 11.00
