Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2017. augusztus 3-i számában jelent meg.
Az író új regényében korábbi műveinek helyszíneit járja be újra: időben kissé előbbre lépve azokat a történelmi léptékű változásokat mutatja be, amelyek a II. világháború után a kisebbségbe került magyarságot, szűkebben Kolozsvár és környékének lakóit sújtották, kiszakították őket hagyományos értékrendjükből és még drasztikusabb életmódváltásra kényszerítették.
Tompa Andrea erős, sodró prózájának nehéz ellenállni. A széki nyelvjárás ősi szókészlete, mesés elemekkel teli fordulatai, indázó nyersesége erősen és hangsúlyosan keveredik a külső hatalom, az őt létében fenyegető hivatalos román nyelv szókincsével, hiszen különösen az iparosított Kolozsvár lakóinak többsége ekkor már rég nem magyar, s a hivatalos érintkezés, a mindennapi történések kifejezésére az archív szókincs alig megfelelő. A román cím és a magyar alcím igencsak megtévesztő: nagyon is beszédes, vallomásos könyv ez. Az olvasó, hirtelen csöppenve ebbe az időben és térben kissé távoli világba, szinte fuldoklik a nyelv szokatlan és szabálytalan hullámzásában, és bizony néha kifejezetten fárasztónak találja a hatszáz oldalon burjánzó nyelvi ékességet.
A regény szinte a Bibliát megidézve négy könyvből áll, amely a regény főhőseinek összekapcsolódó vallomásait tartalmazza. Négy tipikus emberi sorsot, melyeket hol tragikusan, hol pedig kifejezetten pozitívan érint a kommunista hatalomátvétel. Kali könyve egy hajdani cselédlány rossz házasságból való menekülését, majd új kapcsolatát meséli el a kevés iskolát végzett, de a saját útját járó sikeres rózsanemesítővel, Décsi Vilmossal, amelyben ismét cseléddé alacsonyodik. Vilmos könyve a közben egyetemi tanárrá lett tudós nézőpontjából idézi fel az eseményeket, miközben Kali mellett feltűnik a még kiskorú Annuska is, a félárva leány, aki súlyosan beteg és alkoholista apjával kínlódva egyedül tartja fenn kicsinyke gazdaságát, és szinte véletlenül sodródik a rózsanemesítő karjaiba. A harmadik könyv így lesz Annuskáé, míg a negyedikben a ferences apácává lett testvére, Eleonóra vall a hányattatásairól.
A történetek mögött roppant helyismeret, történelmi tudás, az akkori bel- és külpolitikai mozgások szüntelen meg- és felidézése áll, amely szinte enciklopédikus tudással színesíti, értelmezi az egyéni vallomásokat.
Már az előző regényei alapján is nyilvánvaló volt, hogy Tompa Andrea mindent tud arról a közösségről, ahol felcseperedett, s ez a szerteágazó ismeretanyag igazából elbeszélésének fő erénye. Nagy felbontású röntgenfelvételhez hasonlít ez az epika, amely az oknyomozó újságíró alaposságával és a mesemondó talányosan ihletett nyelvezetével tárja fel a kisebbségben élő erdélyi magyarság minden bánatát, hagyományban gyökerező szokásait, újabb sérelmeit, az anyaországhoz és a románsághoz fűződő ellentmondásos kapcsolatát. A kavargó politikai események mellett megjelennek a helyi apró történések is; a lappangó magyar–román ellentét, a magyarországi ’56-os események, a Bolyai egyetem beolvasztása a románba, a zsidókérdés, az államosítás, a parasztok kolhozokba kényszerítése, a Magyar Autonóm Terület (MAT) létrehozása. Miközben a regény szereplői látszólag fiktív alakok, minduntalan felbukkan egy-egy történelmi személy is, pontosan abban az összefüggésben, amelyet az adott korban képviselt.
Az egyik ilyen történet a MAT létrehozása körüli viták, ellentétes érdekek körül bontakozik ki, ahol a kulcskérdés: miért éppen Marosvásárhelyt választották Kolozsvár helyett az autonóm terület központjának? A másik elhíresült, a magyarság ellen elkövetett bűn az önálló magyar egyetem megszüntetése volt, ami olyan embereket kerget öngyilkosságba, mint Szabédi László, Csendes Zoltán és felesége, Nagy Lajos. Különösen érdekes részletekkel szolgál a regény a magyar forradalom keltette félelemről és megtorlásról, majd az azt követő Kádár-látogatásról, amely során az azt elítélő romániai magyar tudósok társaságában járja be Magyarország új ura Romániát. Hajdú Győző íróhoz lépve Kádár megkérdi: „Mit csinál az elvtárs?” „Író vagyok” – feleli a kérdezett, mire Kádár (hangsúlyosan a Petőfi-kör szerepére gondolhat az olvasó) csak annyit mond: „Az is köll.”
A regény másik nagy erénye a lélektani ábrázolás mikroszkopikus hitelessége. A nyelvi cizelláltság minden apró mozzanata is ennek a szolgálatába szegődik.
A nyelv itt a lélek szerves része, és természetesen a társadalmi meghatározottságé, az egymáshoz való tényleges vagy vélt viszonyé.
Amikor Décsi Vilmos tudomására jut, hogy Kali nem akar fizetséget a munkájáért, akkor a szerető megretten: „Ha nem akar pénzt elvenni, mindjárt feleségnek gondolja magát.” Az apácaként sokévi börtönre ítélt húg, Eleonóra meséli a fogságban szerzett tapasztalatairól: „Hogy mondta drága Weisz Miki bácsi, a tanárunk, a fogászprofesszor: Nincs büdösebb az emberi szájnál!” A szexualitás többféle vonatkozásban is a regény központi problémája, hiszen Kali és Annuska is Vilmos szeretője, mindenféle erkölcsi bűntudat nélkül, Eleonóra pedig éppen a testi szerelem tagadójaként, Krisztus menyasszonyaként szenvedi el a büntetését.
Úgy érezheti az olvasó, hogy ekkora mennyiségű anyagot már nem bír el a parttalanul áradó próza. Valamiféle önkorlátozás befogadhatóbbá, tagoltabb szerkesztés logikusabbá tette volna a regényt. A nagyon erőteljes, ám túlkorbácsolt nyelvi áramlást az olvasó olykor fullasztó cunaminak érzékeli.
Tompa Andrea: Omerta. Jelenkor, 2017, 628 oldal, 4490 Ft
