1941 októberében több völgységi sváb szülő azzal fordult a köztiszteletben álló Perczel Bélához (a honvéd tábornok Perczel Mór unokájához), akinek akkor semmilyen közhatalmi funkciója nem volt, sőt, szándékosan távol tartotta magát a politikától, hogy segítsen hazahozni a gyerekeiket, akiket „sporttáborozásra” vittek Németországba. Ott ugyanis arra kényszerítették őket, hogy belépjenek az SS-be, és aki aláírt, azt vitték a frontra.
„Felkérem, hogy fiamat... kit 6 heti sporttanfolyamra Németországba hívtak onan haza hozni szíveskedjen. Fiam ismeretlen okból ma a német Wehrmachtban van felvéve, és onnan haza kívánkozik”
– szól az egyik levél.
A Tolna Megyei Levéltári Füzetek egyike került elém, 1992-es írás, Kolta László bonyhádi helytörténész, gimnáziumigazgató tanulmánya „Perczel Béla és a bonyhádi Hűséggel a Hazához mozgalom” címmel. A levéltári füzetek tanulmányainak történészi szakszerűségű szikár, tárgyilagos stílusába ágyazva még szívszorítóbb azt a közölt levelet olvasni, amelyet a 18 éves N. Józef, egy elhurcolt sváb fiatal írt a szüleinek 1941-ben, feltehetően azért magyarul, hogy a táborszemélyzet ne értse.
„A Volksbunddal én jólaktam, mert ők az ókák, hogy igy van... Már teljesen kivagyunk képezve és mindennap jöhet a parancs, hogy most megyünk a frontra. Kedves szüleim esküdni esküdtem de nagyon védekeztem az eskü ellen amedik lehetett, de hiába mégis megkellett törnöm. De a feltételt az SS be nem irtuk állá sem én sem az Adi és igy még nem vagyunk fölvéve. Es én addig védekezek hogy nem megyek a frontra ameddig csak leheti. Most már nem törődöm akár mit is csinálnak velem mert én nem vagyok Német állampolgár. És én nem jöttem ki önkéntes katonának hanem 3 hónapi sportra és én haza akarok jöni. Szeptember 19 én kint volt itt a Folksbúndtol két úr két vezető és én meg az Adi is fölírattuk a nevünket mert mi is haza akarunk meni mert nem vagyunk itt önként. De ez talán nem használ sokat. Kedves szüleim ha még egyszer akarnak látni akkor menjenek a dr. Básshoz és ne sajnáljanak semmitt mert a gyerekükről van szó és ha a dr. Báss nem segítene rajtam és társaimon akkor forduljanak a Német nagykövetséghez segítségére és adják tudomásul a Német követnek hogy milyen igazságtalanul kerültünk ki Német országba... Tehát ezt a foksbúndnak köszönhetjük hogy ennyire porúljártunk” – szól a levél.
Az irodalomjegyzék szerint ez és a többi hasonló irat ma is megtalálható Szekszárdon a levéltárban „A német nemzetiségi kisebbség kérdései 1930-1944. Volksbund-Hűségmozgalom” című XIII/14. 40. dobozban. A hivatkozott dr. Báss, pontosabban Basch Ferenc Antal a Volksbund vezetője volt, 1944 áprilisában is aktívan toborzott az SS-be a Völgységben. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki.
A német követségről zárt teherautón, a határellenőrzés megkerülésével 1941 nyár végén kicsempészett ötszáz sváb fiú közül 1941 novemberében harminckét Bonyhád környéki ellenálló „sporttanfolyamost” sikerült komoly diplomáciai erőfeszítés révén hazahozni. A többiek valószínűleg a Szovjetunió elleni frontra kerültek.
A völgységi németek fanatizálása ugyanakkor nem ment egyik napról a másikra, évtizedes szorgos aknamunka eredménye volt, ami az apaország (Vaterland) propagandája mellett helyi erők nélkül nem ment volna.
Egyrészt a németek az 1930-as évektől turistáknak álcázott „tájoló” influenszereket küldtek szét a más országokban kisebbségben élő németekhez, az úgynevezett vándormadarakat (Wandervogel), akik népkutatás címén agitáltak, valamint a „határon túli” német fiataloknak kínáltak birodalmi ösztöndíjakat. Ez utóbbi csoport a tandíjmentes egyetemi időszak után „kiképzett náci agitátorként tért haza. Gátlástalan demagógiájukat a Völgység német ajkú lakosságára zúdították, s felzaklatták a kiegyensúlyozottan élő svábokat.” Annak, hogy Kolta László jórészt steril szövegében itt jelzők is vannak, nyomós oka van, mint a teljes dokumentumból kiderül.
Másrészt magyar szinten az 1920-as évektől kezdtek polgári olvasóköröket szervezni a német anyanyelvű lakosság körében. A résztvevők némelyike fogékony lett a náci eszmerendszerre, és különösen Hitler hatalomra jutása után hivalkodva élvezte a dúsan érkező állami ingyen „pályázati pénzeket”. Egy közösséget, amely 200 éve békében élt Magyarországon, így egyszer csak belülről kezdte szétfeszegetni a politika és a pénz, ebben a sorrendben.
Harmadrészt a leghangosabb agitátorokat nem is a Vaterland küldte a Völgységbe, hanem az elcsatolt területekről érkeztek. „A pángermán eszme első hazai kezdeményezője és propagálója az 1920-as években a dél-bácskai Bleyer Jakab és az erdélyi szász Gündisch Guido volt. A Volksbund (a magyarországi németek nem demokratikus szövetsége) 1938-as vezérkarában ugyancsak igen jelentős az elcsatolt területekről származók aránya, akik a trianoni csonkaországba menekültek, települtek. Így az elnök a zürichi születésű, de valójában a dél-bácskai sváb származású Basch Ferenc; a tiszteletbeli alelnökök közül Húsz Richárd észak-erdélyi, Schmidt Henrik újverbászi születésű; vezetőtisztséget töltött be a Dél-Dunántúlon ismeretlen Faulstich Egyed, Albert Miksa, később Krámer Flórián stb. A messziről jött agitátorok alig ismerhették a Völgységben élő svábok életvitelét, mentalitását, hagyományait” – írja Kolta László.
Az agitprop minden ismert eszközével fellépett – anyagi előnyök belengetése, „erkölcsi” szempontok hangoztatása, karaktergyilkosságok –, és hatásos volt. Míg 1938 elején a völgységi németek nagy része még elutasította a hitleri fajelméletet és a pángermánizmust, az események (Anschluss, München, I. bécsi döntés stb.) hatására, de nagyobbrészt a pénzbeli támogatásoknak és a magyar kormányzati segítségnek köszönhetően az 1939. májusi országgyűlési választáson már a kormánypárti Magyar Élet Pártja (MÉP) képviselője nyert, kétharmaddal.
Ezután pedig a helyzet fokozódott. A „guruló márkák megafonja” mellett alig szólt valaki a demokrácia mikrofonjába. Köztük volt Perczel Béla, aki előre megjósolta, hogy ez a kiállása fogja a vesztét okozni – így is lett, de erről később.
A médiafölény csúcsán, de már a politikai és katonai dicsőség lejtőjén 1941 őszén a Magyarországhoz hűséges völgységi németeknek a helyi propaganda belengette, hogy jelentősebb tiltakozás esetén kitelepítik őket a magyarokkal együtt a hamarosan elfoglalandó afrikai német gyarmatokra. Ez már a kormánypárti médiamunkás Tolnamegyei Újságnak is sok volt, próbálták csillapítani az indulatokat. A szellemet azonban már nem lehetett visszatuszkolni a palackba.
Hiába alapította meg Perczel Béla a Hűséggel a Hazához mozgalmat, amelybe a náci ideológiának be nem hódoló svábok tartoztak, Kolta László tanulmánya szerint „a mozgalom tagjait a volksbundisták dühödten gúnyolták; ilyen jelzőkkel illették: öszvérek, marhák (értsd: piros-tarka szarvasmarhák), hűhások, cigányok, csetnikek, angolok, vörösök, bolsevikok, zsidóbérencek. A hűségmozgalom-tagság egyáltalán nem járt előnyökkel: a nyílt színvallás a volksbundisták ’Ein Volk! Ein Reich!’ hisztérikus hangulatában agresszivitást szült. A fasiszták túlharsogták a hűségesek szerény hangját, és fölényesen árulónak bélyegezték a nácielleneseket.” De történtek egyéb atrocitások is.
A Hűséggel a Hazáért mozgalmat belügyminiszteri rendelet oszlatta fel a német megszállás után, csakúgy, mint a többi pártot és egyesületet. Sváb tagjait kényszersorozással elvitte az SS.
Perczel Bélát letartóztatták, elhurcolták, internáló táborba, majd Komáromban rokoni házi őrizetbe zárták. Komárom felszabadulásával gyalog indult Győrbe, de szívrohamot kapott. Az Apor Vilmos püspöknek szánt eredeti koporsóban helyezték sírba, majd 1946-ban Bonyhádon temették újra.
A levéltári füzet tanulmánya mindössze negyvenhárom oldal jegyzetekkel, de olyan tömör, mint három dráma és két nagyregény.
(CÍmlapképünkön: Bonyhád napjainkban. Fotó: a szerző felvétele)
