Magyar Narancs: Öt éve Balla Zsófia készített magával életútinterjút. Innen idézek: "...én attól lettem író, hogy olyan életanyag birtokába kerültem legfogékonyabb éveimben, amely egy életre szólóan ellátott töltéssel". Ezt kizárólag a két év börtönre kell érteni, amit 17 és 19 éves kora között politikai okokból húzott le, vagy a "lefeketedéssel" járó hosszú távú következményekre is, amelyek miatt óhatatlanul kívülálló lett?
Bodor Ádám: Igen, hát ez bonyolult, egyszersmind kényes kérdés, tartok tőle, hogy zavarba ejtő lesz, amit mondani fogok. Persze hogy nem arról a két év börtönről van szó. A börtön az börtön, de akkor hol van még az, ami utána következik! A hatalom a rakoncátlankodókkal szemben tesz ugyan olykor gesztusokat, de nem felejt, nem bocsát meg soha, valami nagy disznóságot kell elkövetni, hogy a későbbiekben partnernek tekintsen. Így aztán vaskos dossziék örökítik meg az egykori politikai elítélt későbbi pályafutásának hétköznapjait. Mármost lehet, hogy éretlen fejjel, de én mégiscsak deklaráltan egy illegális szervezet egyik alapítója voltam, rendszerellenes röpcédulákat nyomtattam és terjesztettem, ez pedig - amellett, hogy leültem érte a magamét - évtizedekre megszabta az érvényesülés lehetséges távlatait. Azzal, hogy az ember kilép egy politikai börtön kapuján, még távolról sincs a dolog elintézve. A bélyeg az emberről a későbbiekben sem kopik le, gyanús hozadékával átnyúlik politikai berendezkedéseken is. Ilyen ennek a dolognak a természete, kiderült, átmenthető ez egy kis akarással a diktatúrából a demokráciába is. Ez az egyik része a dolognak. A másik ugyanennek egy rafináltabb árnyalata, nem is másznék bele nagyon valami fontoskodó magyarázattal, mert az már a mélylélektan sötét bozótja. Arról van szó, hogy hiú és ambiciózus személyiségek nehezen nyelik le, hogy amíg ők világnézetüket és politikai meggyőződésüket jól titkolva, vagy az éppen divatosat reggeltől késő estig megjátszva különböző tisztségekben dekkolnak, mások elviszik a balhét. Vicces, de ezen meg lehet sértődni. Hiszen nem erről volt szó, a túlélés alapelve, hogy széllel szemben nem illik pisilni, akkor meg mit képzel magáról ez a kölyök, hogy nem fogadja el ennek a hallgatólagos konvenciónak a normáit. Ez a stupid, de a lélek nemes fészkeiből eredő neheztelés engem is végigkísért. Lehet, most nem voltam eléggé érthető, mert mindig is csak egykori sorstársaimmal tudtam a jelenségről beszélgetni, cinkosan összekacsintani. Páskándi Gézával egyszer számba vettük, kik azok, akik neheztelnek ránk: ugyanazok a nevek jutottak eszünkbe. Szóval, a végén az ember néha maga is úgy érzi, valóban kívülálló, és kezd úgy is viselkedni.
| ||
MN: Arról is beszélt akkor, hogy a kelet-európai térség tartósnak bizonyuló erkölcsi és egzisztenciális problémáit nem politika- vagy kormányfüggőnek látja, és minden jel arra mutat, hogy azóta tovább rosszabbodott a helyzet. Mintha minden lépésünkkel mélyebbre taposnánk magunkat a mocsárba. Lehet ebből kilábalás?
BÁ: Jobb, ha nem próbálok erre válaszolni, nem vagyok olyan tudás birtokában, hogy tisztában legyek a reális esélyeinkkel. De úgy néz ki, hogy az idő megint nem nekünk dolgozik. Hanem azoknak, akik tudják, hogy vészesen telik. Kínosan nehézkes a kommunizmus utolsó éveinek tunyaságából, kényelmes örökségéből föltápászkodni, mintha nagyon fontos évek át lettek volna aludva. Eközben a közös Európa sorsát sem bölcs látnokok kezében érzem. Ez a mi tágabb otthonunk egy nagyon konzervatív és intézményeiben mostanában egyre törékenyebbé váló alakzat: hagyományos szerkezetekre támaszkodik, a folytonosságban érzi biztonsága zálogát, közben a világban most éppen történik valami, és nem biztos, hogy a régi rendszerek, az a viszonylagos stabilitás, amit a legújabb kor polgári értékrendje jelent, képes lesz a jövőben is a prosperitás letéteményese maradni. Ugyanakkor nem hinném, hogy másutt eredendően bölcsebbek, felvilágosultabbak az emberek, legfönnebb dolgaik intézése közben kifinomultabb eszközökkel élnek. Az viszont igaz, hogy Európa keletibb felén a hatalom gyakorlásába beletartozott az ellenségképek megjelenítése, a szegénység, a kiszolgáltatottság az embereket erre fogékonnyá tette. A társadalmi béke és a szomszédokkal, nemzetiségekkel kapcsolatos türelem jobbára prosperitás kérdése. A nyugati demokráciákban inkább azért tűnik ez megnyugtatóbbnak, mert ott az egzisztenciális feltételek a társadalmon belül kiegyensúlyozottabbak, a napi gondok nem terelik a képzeletet rögtön szélsőséges víziók felé. Az, hogy környékünkön egy-egy számottevő támogatottságú politikai erő lépten-nyomon tiltásokban, kirekesztésben, megtorlásban fogalmazza meg az ideológiáját, a maga teljes komorságával jelzi, hogy sérelem él az emberekben. Ilyen körülmények között a demokrácia fogalma képtelen teljes jogon beágyazódni egy ádáz módon megosztott társadalom közgondolkodásába.
MN: Profán kérdésem is van: miért utálja annyira a medvéket?
BÁ: Megbízhatatlan, kiszámíthatatlan társaság. Idegesek, sértődékenyek, az ember sose tudja, hányadán áll velük. Bár kétségtelenül van valami mókás a kinézetükben - ettől lett belőlük empatikus mesélők elbeszéléseiben MACK", málnával, mézzel, satöbbivel - de az a mókásság sem nemes lélekre vall, nem igazi kedvességet takar, csak a mérhetetlen bunkóság külső jegyeinek egyike. És ez okozza számomra az igazi csalódást: az ember gyermekkorában beépít a képzeletvilágába valamit, amiről felnőttkorban aztán kiderül, hogy az is csak része a vasárnapi iskola teadélutános nagy átverésének. Mész az erdőben a kedveseddel, egyszer csak: Nézd, jaj, de aranyos maci, aztán a következő percben akkora taslit kapsz, hogy kéthetes kómát követően a csixeredai kórházban térsz magadhoz. Így néz ki ez a dolog. Nem partner az illető. Persze az oroszlánról sem állíthatnám az ellenkezőjét.
MN: Kortárs írók után nemigen kapkodnak a rendezők, ha mégis, túl sokszor nincs benne köszönet. Viszont négy olyan filmről is tudunk, ami Bodor-műből készült: Fábri Zoltán Plusz-mínusz egy napja, még a hetvenes évekből, újabban Gothár és Kamondi adaptálta A részleget, illetve Az érsek látogatását, a legújabb Ferenczi Gábortól A barátkozás lehetőségei. Mit gondol az irodalmi adaptációkról és általában a moziról?
BÁ: A film egyszerre több oldalról támad, nem hagy gondolkozni, agresszív, direkt, öntörvényű műfaj, ezért az írónak, ha filmrendező felhasználás céljából szemet vet valamely prózai művére, egyetlen elvárása lehet: hordozzon a film lehetőleg az eredeti műhöz méltó, konvertálható művészi értékeket. Mert a film bizony már másról fog szólni. Fontos irodalmi művekből gyakran lapos filmalkotások születnek, míg feledhető írásokból emlékezetesek. Ha ezzel az író nincs tisztában, ne engedjen semmiféle csábításnak, mert csalódni fog. Én kezdettől így viszonyulok ehhez, a film teljes műfaji szuverenitásában gondolkodom, nem is igen érnek meglepetések. Ha a film nem érint meg kellőképpen, az a műfaji koordináták alapján kérhető számon, nem pedig érzelmi indíttatásból.
MN: Kényesebb téma: Az érsek látogatásán kissé fanyalgott egy-két kritikus, aki korábban a Sinistrát mennybe menesztette, mondván: nincs benne újdonság, ugyanabban az univerzumban mozog, hasonlók a figurák, a motívumok. Erre lehet azt mondani: hát nem épp ezért imádjuk Balzac, Kafka vagy Jane Austen "tök ugyanolyan" regényeit?
BÁ: Azt hiszem, már az eddigiekből kiderült, különféle fanyalgások nem bírnak nekem rossz napokat szerezni. Én tiszteletben tartom az olvasó képzeletét, számítok is rá, sok mindent rábízok, és annak örülök, ha egy-egy írásomnak többféle értelmezése is kínálkozik. A kritikus tehát bátran fanyalogjon, akár igaza is lehet, ilyesmin nem illik megsértődni. Azon fennakadni persze, hogy egy-egy újabb mű nem hoz újdonságot, ugyanabban az univerzumban mozog, az a buta piszkálódások közé tartozik. Kiosztanák ezek Csehovot is.
MN: A Sinistra körzetnek van egy alcíme: Egy regény fejezetei. Előtte magát novellistaként tartották számon, de itt elkezdődött egy műfaji vita a szakmában arról, hogy elbeszélésciklus vagy regény-e, amit ír. Ez a kérdés a Verhovina madarai után is nyitott marad. A Verhovina egy lépésre van a regénytől, de azt mintha szándékosan nem tenné meg. Mi áll a "nem regény" vagy "nem egészen regény" döntése mögött?
BÁ: Nem döntés kérdése. Ez a szerkezet, a szokásosnál tagoltabb, mozaikszerű előadás nem valami ellenében keletkezett, nem bevett formák tagadása, nem is annak a bizonyos utolsó lépésnek dacos kihagyása, inkább csak természetes engedelmesség alkati indíttatásoknak. Munka közben sémák, kész formai alakzatok nem lebegnek a szemem előtt, mégis az egyes fejezetek - valószínűleg tárgyuktól függően - formailag különböző természetűek, kezdve a kifejezetten novellisztikus tömörségű, minimalista szemléletben fogant daraboktól a kényelmes, már-már nagyregényekre emlékeztető szövegekig - így keletkeznek, nem tehetek róla. Hogy ez akkor mégis miért inkább regény, és nem annyira novellaciklus, arra az egyetlen érvem, hogy ez egy azonos helyszínen, fejezetenként visszatérő szereplők által eljátszott, nagyjából egy bizonyos ügy köré tekerődő történet. Klasszikus elvárásokat nem mindig respektáló kisebb kihágásokkal, rendhagyónak is tekinthető megoldásokkal. Ezeket a devianciákat próbálja az alcím is - Változatok végnapokra - gyarló módon kivédeni.
Egyébként engem valójában nemigen érintenek meg a műfaji besoroláshoz fűződő szakmai vívódások. Írás közben a munka műfaji hovatartozása számomra közömbös, így lehet ezzel olvasás közben az olvasó is. De ha már itt tartunk, csak úgy zárójelben jegyzem meg - és ez egy kicsit akár ellentmondhat az előbbieknek -, a novellát a regénynél nemesebb és nehezebb műfajnak tartom, kicsit emlékeztet ez a szimfonikus mű és a kamarazene viszonyára. Továbbmenve, hála a magyar nyelvnek, amely szeret előzékenyen idegen eredetű szavakat kvázi szinonimaként szókincsünkbe beemelni - legalábbis az én értelmezésemben -, különbséget teszünk elbeszélés és novella között is, amennyiben az utóbbi artisztikusabb írói szemléletben fogant.
A regény ma már annyiféle képet mutat, a hagyományos tördelésű, leírás-párbeszéd tagolású daraboktól a tömbszerű, központozásra fittyet hányó, rejtélyes sugallattól vezérelt amorf regényfolyamokig, hogy bőven volt idő megbarátkozni a műfaj változó dimenzióival. A posztmodern elbeszélés zilált tartalmi és formai kalandozásai rég elfogadottak, szép lassan fölöslegessé is teszik a további tépelődéseket.
MN: A Verhovina egyik főhősét, aki többször is első személyben szólal meg, Adamnak hívják... a Sinistra körzetét pedig Andrej Bodornak. Milyen jelentőséget tulajdoníthatunk ennek?
BÁ: Igen, mindig várom ezt a kérdést. Semmilyen jelentőséget. Mivel mind a két esetben a történet főalakja, egyben elbeszélője visel a szerzőével azonos nevet, az éber olvasó joggal és némi gyanakvással kapja fel a fejét: akkor ezt most hogyan kell érteni. Sehogy, ez csak egy játék. Akkor lehetne bármiféle jelentőséggel fölruházni, ha életrajzi adataink között párhuzamok rejlenének, következtetni lehetne valami olyasmire, ami a hősökkel való azonosulást indokolná. De erről szó sincs, bár ezt az olvasó nem tudhatja. A Sinistrával kapcsolatban főleg németországi irodalmi rendezvényeken szembesültem ezzel a kérdéssel, és néha kísértett is a gondolat, hogy valami tetszetős morális tartalommal töltsem meg ezt a fura gesztust. Például: mivel a nevemet viselő főhős az események sodrában, bár nemesebb célok elérése érdekében, de maga is befeketedik, lassacskán azonosul a környezet erkölcsével, ezzel azt jelezhetném, hogy a diktatúra mindenkit beszennyez, azt is, akire lesújt, akkor pedig ilyen alapon mi okon tartanám én magamat különbnek. Ez tényleg igaz, de nem biztos, hogy a kissé álszent sugallat mindenkit elér. Így aztán, valahányszor szóba került, viccesen azzal próbáltam elütni a dolgot, hogy amikor kitaláltam ezt az alakot, más név épp nem jutott eszembe, egyébként meg tetszik nekem a Bodor név. Végül is lehet, a szokatlan névadáskor bennem is motozhatott valami titkolt szándék, hogy érzelmileg egy kicsit közelebb kerüljek ezekhez a megvert emberekhez, akiknek a sorsát én találtam ki.
Kritikánk a Verhovina madarairól itt olvasható.
