Magyar Narancs: Kik a célcsoport és mi a céljuk ezzel a programmal?
Dávid Ferenc: A július első hetében megtartott Digitális Kikapcsolódás elnevezésű kampány illeszkedik az öngondozó programjaink sorába, melyek elméleti és egyben gyakorlati kerete a mértékletesség erénye. Ezt a fogalmat jó ideig teljes homály fedte, 2009-ben, a Mértékletesség Évével hoztuk vissza a köztudatba. Korábban a viktoriánusok, előtte Aquinói Szent Tamás, még korábban pedig Arisztotelész foglalkozott ezzel. Mostanra elmondhatjuk, hogy ha nem is az etikai diskurzusokba, de a drogról folyó diskurzusban már nagy szerepet kap a mértékletesség elve.
Ennek első megjelenése, öngondozó kampányként, a 2016-ban elindított Száraz november volt, amely alapvetően azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak, de a mértékletességet szeretnék erősíteni a saját erőforrásaik által. Ebbe a sorba illeszkedett pár évvel később a Tépőzár – ez a harminc napos program a marihuánafogyasztóknak szólt. E két program mintájára indult el idén az egyhetes digitális detox, a Digitális Kikapcsolódás, amelyben a monitorok használatától való tartózkodás jelenti az öngondozást.
A mértékletesség alapvetően a jól működő személyiség sajátja, tehát nem ad választ arra, mit kezdjünk a kontrollvesztő használattal.
Az ilyen típusú programok abban segítenek, hogy az ember el tudja dönteni: mennyire ura a fogyasztási szokásainak.
MN: A Digitális Kikapcsolódásban teljes „kikapcsolódást” képzeljünk el?
DF: Ez a programunk abban különbözik a két előzőtől, hogy itt nincs teljes absztinencia, de hogy egyszerű legyen, a határt a munkánál és a tanulásnál húztuk meg: használhatod a monitort a munkához szükséges kommunikációra, Duolingózhatsz, ha már elkezdted, használhatod banki, vagy iskolai szoftverekhez, számlakiállításhoz, tehát ügyintézésre, és persze életben maradáshoz, de semmi másra nem. Ha valaki például a Messengert használja munkára és privát ügyekre is, akkor annak érdemes afelé mozdulni, hogy inkább e-mailen kommunikáljon. Telefont és sms-t is korlátlanul lehet használni digi detox idején. Tehát ennél a programnál benne maradunk az életben, nem célunk visszamenni a kőkorszakba, hanem az a fontos, hogy megnézzük: az életünknek mekkora részét és milyen súllyal határozza meg a monitorhasználat.
Ha örömforrásként tekintünk a monitorra, akkor az a cuccok szintjét hozza: a tekintetünkön keresztül nagyon jól lehet minket anyagoztatni, és tűnik, hogy ezen dolgoznak is sokan.
De akár megfogni egy jó minőségű telefont, vagy laptopot, önmagában élmény. A Kikapcsolódás ezeket az élményeket kezdi el tudatosan beazonosítani. Ezért is nem szól mindenkihez: azokhoz szól, akik úgy érzik, hogy ezzel van dolguk; akik szeretnének változtatni a meglévő monitorhasználati szokásaikon. Ugyanakkor az eddigi öngondozó kampányaink közül a Kikapcsoltam szólította meg a legtöbb embert, a visszajelzésekből ez derül ki. Fontos látni azt is, hogy ez a „cucc” egyébként nem a heroin vagy a kokain, hanem az okostelefon, aminek vannak előnyei és hátrányai, ezért nem szükséges a teljes absztinencia.
Létrehoztuk a kikapcsoltam.hu internetes oldalt, ahol leírjuk a program hátterét és az alapszabályokat. Illetve felmerült az igény, hogy
legyen egy felület azok számára, akik úgy érzik az egy hét alatt, hogy ez a detox nehéz.
Akiknek szorongásai vannak, magára hagyatottnak érzik magukat, vagy bármilyen rossz élmények erősödnek föl. Hogy őket se rekesszük ki a programból és megtaláljuk őket, ha segítségre lenne szükségük, létrehoztunk számukra egy Facebook-csoportot, egy menedékházat. Ebben egyébként az egy hét alatt nem volt mozgás, csak az egy hét letelte után írtak élménybeszámolókat a felületre. Ami azt jelenti, hogy a résztvevőknek nem volt különösebb problémája a program alatt.
MN: Utólag milyen visszajelzéseket kaptak?
DF: A tapasztalatok nagyjából egy irányba mutatnak: nagyon sok idő felszabadul, rájön az ember, hogy mennyi minden mást lehet csinálni a monitor előtt ülés helyett, tehát alapvetően pozitív élményként lehet megélni egy ilyen digi detoxot. Persze, ahogy a Száraz november és a Tépőzár, úgy
ez a program is harcos, mint minden öngondozás, hiszen megjelenik a sóvárgás, a vágyakozás, amelyeket le kell tudni győzni.
Minden ilyen kampánynak az esszenciája, hogy az ember rájön: a sóvárgás és az öröm – egy egész; ezek úgymond „csomagban” vannak, tehát, ha le tudom győzni a sóvárgást, akkor meg tudom tartani az örömeimet.
MN: Ön is végigcsinálta az egy hetet. Milyen saját élményeket szerzett?
DF: Most már harmadszorra csináltam meg a Kikapcsolódást. Mint minden anyagos, mielőtt belevágtam az egy hétbe, szét facebookoztam magam, túrtam fölöslegesen a LinkedInt, a Vintedet, mindent görgettem eszetlenül... Az első két nap nehéz volt, azt vettem észre, hogy szívesen megnéznék valamit a mobilomon – igazából bármit. Mivel az e-mail-használat nem volt ellenjavallott, a mailjeimre néztem rá a szokásosnál gyakrabban. Ugyan nem jött semmi levél ügyben, éreztem, hogy hív a mailbox. De persze néztem volna filmet, vagy bármi mást. Kereste az agyam az ingert.
Két nap után aztán megérkeztem. Nagyon élveztem, hogy csak ülök és vagyok.
Nézegettem a függöny mintáját, néztem ki, csak úgy, az ablakon, nézegettem a metrón az embereket… Szociológusként nekem ez mindig is nagy élvezet. De a városligeti játszótéren egyszer csak azt vettem észre, hogy ülök a múzeum LCD hirdetőtáblájával szemben, és nézem. Ahogy az első Száraz november alatt azon kaptam magam, hogy megállok a kocsma ablaka előtt és bámulom, ahogy isznak az emberek.
Esténként fotóalbumokat, illetve egy enciklopédiát nézegettem. És nagyon jó volt újra könyvet, újságot olvasni – elolvasni egy újságot az elsőtől az utolsó betűig. Szerintem nagyon komoly létjogosultsága van a nyomtatott sajtónak, csak az kell hozzá, hogy az ember kivegye a fejét a napi görgetésből. Persze az olvasásához újra meg kellett teremteni a körülményeket, be kellett állítani például egy olvasólámpát.
MN: Minden egyéb könnyen ment?
DF: A hétköznapi részeken, így harmadszorra, már könnyen átmentem, viszont más jellegű élmények is megérkeztek, úgymint: kikapcsolódás az egész fogyasztói létből. Erős volt a felismerés, hogy mennyire leuralja az életünket a vásároltatás. Érdekes volt megtapasztani, hogy hiába nem akarok monitort nézni – elém teszik. Nem lehet úgy sétálni az utcán, hogy ne találkoznánk valamilyen digitális képernyővel a benzinkúton, az üzletekben, a házfalakon. Elöntenek minket a monitorok – mert ezeken keresztül érkezik a világ.
A másik erős felismerésem az volt, hogy
a kétdimenziós világban igazából nem történik velem semmi. Látok folyamatokat, amelyek zajlanak előttem, de nem vagyok részese folyamatoknak.
Fiatalok generációja nő fel most úgy, hogy nem történik velük semmi, és emiatt komoly hátránnyal indulnak. Egyrészt nem tanulják meg az alapvető társas kapcsolódási formákat, azt, hogy odafordulok a másikhoz, a szemébe nézek, megérintem. Másrészt testtel-lélekkel részt venni valamiben jóval sokrétűbb élmény, mint csak nézni valamit egy kétdimenziós világban. „Valami történik velem” – ez az élmény nagyon erősen visszatért az egy hét alatt, és ezt igencsak élveztem. Kerestem az akár zavarba ejtő helyzeteket, a kapcsolódást az emberekkel, és mindezek az élmények úgy töltöttek fel, mint egy akkumulátort.
MN: Mennyire tartható ez a boldog monitorszegény létállapot?
DF: Tudni kell, hogy egy eléggé intenzív használatból érkezem: az első digi detox után visszaestem, a második után is visszaestem. Most a harmadik kísérlet után igyekszem nagyon távolítani a monitort. Jön ugyan mindenhonnan, és lássuk be, ez egy nagyon erős élmény.
De ennél is nagyobb élmény tud lenni: megtapasztalni, mi az az öngondozás; mit jelent a magam és a körülöttem lévő valóság közötti kapcsolatban tudatosan részt venni. Ez nagyon érdekes felébredés. Például
órákra benne lenni a nyolcéves lányommal egy játékban – egészen más minőség, mint amit a monitor adhat.
Az emberi kapcsolódás összehasonlíthatatlanul magasabb rendű élmény. Ezt kapjuk vissza, és a gyerek is azonnal másképp kapcsolódik: nem érdekli a monitor, ha együtt Barbizhatunk.
MN: Vajon igaz lehet ez a legtöbb mostani gyerekre is?
DF: Hátrébb kell lépnünk a monitortól, hogy lássuk, mi a viszonyunk hozzá. A mostani fiatal generáció azért okostelefonozik, mert mi felnőttek a kezükbe adjuk a készüléket – azt, amivel mi egyébként semmilyen módon nem tudunk megküzdeni. Ezért kell elsőként a harmincas-negyvenes generációnak végigcsinálni a Kikapcsolódást, és rendezni a viszonyát a mobil eszközökhöz.
Az okostelefon nagyon jó találmány és sok mindenben segít minket, viszont megeszi a szabadidőnket. És ami még ennél is súlyosabb, hogy
a gyerekeinket egy olyan térbe engedjük be, amiben marketingesek és pszichológusok közösen céloznak rájuk, egyetlen szándékkal: hogy vásárlóerőt képezzenek.
Mindeközben a fogyasztói társadalom totális zsákutcába jutott és egyelőre nem látunk semmilyen kiutat belőle – elmondjuk, hogy miért nem jó a fogyasztói lét, majd még többet vásárolunk. Talán picit közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, ha nemcsak a telefont kapcsoljuk ki, hanem az egész fogyasztói létről elkezdünk lekapcsolódni.
Ha ettől a felismeréstől megfosztjuk magunkat, azzal a kreativitástól fosztjuk meg magunkat. Mert millió dologhoz kell alkalmazkodnunk, ehhez pedig kreativitásra van szükségünk. Benne kell lennünk a helyzetekben, kapcsolódnunk kell egymáshoz ahhoz, hogy aztán tudjunk mit mondani a világról, legyenek saját gondolataink. Azok a szülők lesznek sikeresek a gyereknevelésben, akik nem adják a gyerek kezébe a telefont – cserébe viszont együtt töltik az időt a gyerekeikkel, ez nagyon fontos. Tehát
az nem megoldás, hogy elveszem a gyerektől a készüléket, hogy aztán csak nézze, ahogy én görgetek.
Ha lehetőséget adunk magunknak, hogy kiszakadjunk a monitor elől, és ezt tömegesen kipróbáljuk, mint ahogy az iskolákból kitiltották a mobiltelefont, az óriási élményeket adhat. Azokban az intézményekben, ahol ezt következetesen betartják, a gyerekek arról számolnak be, hogy jobb nekik így.
MN: A valós életben szerzett élmények, örömök tartósan megmaradnak, felidézhetőek, akár érzés szintjén is, míg az online térben látottak, hallottak, úgy tűnik, szinte azonnal törlődnek az agyunkból.
DF: Valóban, a monitort nézve elhitetik velem, hogy benne vagyok a történésekben, de nem vagyok benne. Hetvenhármas születésű vagyok, és azt gondolom, aki lettem, azért lettem, mert rengeteg dolog megtörtént velem. Most viszont egy egész generáció nem vesz részt semmiben, csak a görgetésben.
MN: Mit lehet ez ellen tenni?
DF: A gyerekek esetében sokkal jobban szabályozni kell az okostelefonhoz való hozzáférhetőséget. Nem gondolom, hogy a gyereknevelésbe bele kellene szólni, de, hogy a techcégeknek mit engedünk meg, hol húzzuk meg a határokat – ezzel most már érdemes elkezdeni foglalkozni.
A folyamat a szemünk előtt zajlott le: a televízió esetében még ki kellett várni a jutalmazást, az interneten már ki tudjuk keresni a számunkra kedves jutalmazó képeket, míg
az okostelefonnal már magunkkal is visszük a jutalmazó eszközt, és speciálisan nekünk szól az adott tartalom. Itt lépünk igazából szintet.
Ahogy nem adunk a gyerekünk kezébe alkoholt vagy spanglit, ne adjunk okostelefont se. De energiaitalt se. Tehát sokkal átgondoltabban kell viszonyulnunk az okostelefonokhoz és a monitorokhoz, és ehhez az öngondozás nagyon olcsó, egyszerű lépés. Ezért fontos, hogy a Kikapcsolódás minél nagyobb teret, láthatóságot kapjon, és minél többen részt vegyenek benne – ami egyébként így is-úgy is meg fog történni, mert akik elkezdik, azok 99 százalékának ez pozitív élmény lesz, így a népszerűsége garantált. Csak ki kell várni – ahogy létrejött a Száraz november – Egymás közt nevű Facebook-csoport, amely a mai napig egy élő közösség; nagyon sokan ott osztják meg a tapasztalataikat, sokak felépülésének, köztük az enyémnek is, fontos forrása.
MN: A Digitális Kikapcsolódásra innentől tehát bárki bármikor rácsatlakozhat?
DF: Mostantól a Kék Pont Alapítványnak ez lesz a nyári programja. A téli a Száraz november, a tavaszi pedig a Tépőzár. Pár év „gyakorlás” után az ember rájön, hogy nem kell megvárnia a hivatalos időpontot. Én például tavaly ötször csináltam meg a Száraz novembert, idén pedig januártól júliusig, vagyis fél évig nem ittam alkoholt. Egy ponton túl, ha az ember már eleget csinálta az öngondozást, rájön: a józan szakaszok beillesztése az évbe nagy fokú tudatosságot kíván, és ez maga a mértékletesség erénye. Aztán persze
az ember felismeri, hogy a folyamatos józanságot sokkal könnyebb tartani, mint a mértékletességet.
A Kikapcsolódás könnyen többször is bevethető: megcsinálhatjuk a Romantikus Kikapcsolódást, azaz a párunkkal közösen, vagy a Családi Kikapcsolódást, a gyerekeket is bevonva. Mert közösen végigvinni egy ilyen hetet mindig könnyebb. Tehát bármikor, ha úgy érzed, kicsit túltoltad a monitorhasználatot, szeretnél kiszakadni belőle, kezdhetsz egy kis Kikapcsolódást.
Egy résztvevő feljegyzései a digi detoxról:
"Amik banális dolgok, de újult erővel hatottak rám:
- mennyi ember nyomkodja a telefonját a tömegközlekedésen;
- liftprobléma: nagyon hosszú a 10 emelet telefon nélkül, ha utazok benne valakivel és nem tudom, hogy merre nézzek. Az egyik nap mikor egy idősebb lakónak elkezdtem nézni a haját rájöttem, hogy olyan, mint egy tarajos süné. Emiatt valamiért nevethetnékem támadt, amitől jobban zavarba jöttem, ezért felhívtam az anyukámat, aki nem igazán értette, hogy mi a célja a hívásomnak. Mindenesetre örült neki.
- Ha csak kiülsz a parkban minden nélkül, akkor lesz, aki furán néz rád;
- általában reggel le szoktam írni az álmaimat, de előtte azért átpörgetem az online hírportálokat. Most csak leírtam.
A telefonbasztatásom nélkül a teendők, amiket csináltam:
- kipakoltam a loggiát, amit a beköltözésem óta halogatok;
- elolvastam 4 könyvet (Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom: Életről és halálról, Irvin Yalom: A terápia ajándéka, Musso: Mi lesz velem nélküled? Gerald Durell: Fogjál nekem Kolóbuszt);
- sokkal nagyobb rend lett az utóbbi egy hétben;
- visszatért az ágyban olvasás esténként, aminek van egy különös hangulata, mert ez a felnőtt élet egyik ismérvéhez társítottam mindig."
