Bodor Ádám kihagyásos szerkezetű regényét az olvasó állítja össze a képzeletében. Nem kell megijedni, nem számtanpéldákról van szó, a befogadás a mélyérzékelést provokálja. Bodor Ádám, mint tudjuk, rendelkezik néhány rendkívüli esztétikai képességgel: ilyen például a szagokra és a hangokra való fokozott érzékenysége. A világ teremtése párákkal indul, illat- és bűzfellegek emelkednek és ereszkednek. Az olvasó ezeket a legsajátabb szagképzeteivel telíti, és elkezdi ő is megalkotni magában a Verhovina-variációját. Nem semmi a bűz, az illat! Pláne ha kénes-sós, meleg, büdös, "kotlós", mint itten. Aki pedig a hangképekre fogékonyabb, az a szóval kezdi, mert Bodor nevezetes toponímiája, névalkotási képessége ezúttal is világteremtő erejűnek bizonyult. A balkáni és kelet-európai ízű tulajdonnevek fiktív térképet rajzolnak. A láttató erővel leírt neszek és zajok (beleértve az ábrázolt csöndet is), az egzotikusan beszédes nevekből megszülető faramuci figurák megelevenítik a rajzolt világot. Aztán az ízek! Az ételek és italok - a verhovinai szegények konyhája - csábítóan vagy undorítóan hatnak, ezek is fokozzák az esztézist, ami az alkotás és a befogadás közös alapját képezi.
A szagok, hangok, ízek, színek, formák, anyagok szinesztéziás kapcsolatra lépnek egymással, és a képzeletben plasztikussá válik táj, ember, állat. Bodor Ádám egészen különleges és sajátos ízlése félig ismerős, félig ismeretlen művilágot teremt, és ez a félig-meddig itt feszültséggel terhes: érezzük, ismerjük, de nem vagyunk benne otthon, vagy fordítva, sok mindenben otthonos, mégsem ismerjük - a hontalanság, az Unheimlichkeit fokát olvasója válogatja. Egy konkrét helységnév eligazít, ez pedig a fiktív helyszíntől, Jablonska Poljanától nem messze eső Csernovitz (Paul Celan szülővárosa), és Lembergre is történik utalás. Ukrajna, Bukovina, Erdély - valahol Kelet-Európában vagyunk, mégiscsak otthon. Jasznaja Poljanát, a késő humanizmus emblematikus helyét nem lehet nem kihallani a "főszereplő" település nevéből. Verhovina pedig a tágabb körzet, a vidék neve, melyet átszel a Jablonka folyó, és termálforrásai, hegyei, völgyei, valamint az érclelőhelyek tüntetik ki. Tündérkert lehetne.
Jablonska Poljana azonban természeti kincsei és szépségei ellenére nagyon lerongyolódott. Tönkrement bányavidék ez, megmérgezték a vizeit, pusztulnak a halak, a méhek, elköltöztek a madarak, menekül innét, aki éri, mert kihalásra ítéltetett. Hévizeit mosásra használják, és a lajtosok (a budipucolók) hordják el tartálykocsikkal. A regény végére már csak egy-két tucatnyi lakosa marad. 'ket ismerjük meg fejezetről fejezetre haladva, meg azokat, akik meghaltak, öngyilkosok lettek, akiket megöltek, akik elszöktek, és akiket elhurcoltak.
A település egy hálózat kiszakadt tagja, és a lakosok is szakadozó hálózatot alkotnak. Bodor Ádám nem jellemeket fest, hanem egzisztencia-látomásokat és emberi természeteket konfigurál egy-egy személy képében. Erkölcs, karakter - az itt nincs, csupán alkat és sors van. A falubeliek valamennyien a kiszolgáltatottság valamely létrafokán állnak. A hatalmon lévők láthatatlanok vagy csak messziről látjuk őket, de az ő intézkedéseiktől függ a falu és a falubeliek sorsa, akik meg egymást mószerolják.
Jablonska Poljana, annyi biztos, ki fog halni, vagy akkora "rendszerváltozáson" esik át, hogy már semmi köze sem lesz a korábbihoz. Változatok végnapokra, ahogy a regény alcíme mondja. A könyv a senyvedés, a pusztulás, a kihalás árnyalatait, módozatait és metszeteit ábrázolja. A kiszolgáltatottság elemi, biológiai, természeti és társadalmi - egyszóval teljes. A különféle sorsok ennek változatait viszik színre. Kész haláltánc ebből a szempontból a regény, mégpedig a középkoridanse macabre-hoz hasonlóan morbidan komikus, parodisztikus színezetű. Humor vetekszik borzadással, és itt nem szóviccekről, poénokról, szellemességről van szó, nem, hanem a szemlélet, a világnézet, a privát metafizika mélyéből fakadó Bodor-humorról, ami idézetekkel aligha szemléltethető. Ezt érezni kell, akárcsak a szagokat meg az ízeket. Ennek a humornak a minősége felér ama alig észrevehető buddhista mosolyéval, ámde Kelet-Európa szurtos képén bujkál. És egy pillanat alatt a borzadály grimaszává változik át.
Mindenütt ott van a sorok közt, beivódott a képekbe, az alakok körül lebeg, mi több, a lényükbe hatolt. Kivétel nélkül mindegyik figura megmosolyogtató picinykét, mert mindegyik csetlik-botlik, nyeklik-csuklik - marionett gyanánt -, vagy úgy él a hatalmával, hogy az röhejes. Bodor Ádám az esendőség és a nyomorúság egzisztenciális állapotának irgalmatlan szintjét a humor sójával, az önkéntelen parodisztikussággal enyhíti elviselhető-olvasható fokra. Vigasztal, némi suta vagy kecses bájjal; amit a horrorisztikus humor egyensúlyoz ki másfelől.
Rendkívül kiegyensúlyozott munka a Verhovina madarai, és harmonikus, hiszen olyan összetett figurák, képek és jelenetek váltakoznak benne, amelyek éppen az ambivalenciájukkal, a komplexitásukkal, metaforikus sugallataikkal telítik ezt a szomorú, ínséges világot, ahol nincsenek madarak, a pillangókat megeszik, a könyveket pedig tüzelésre használják. És ahol, tegyük hozzá, senki sem tud magyarul. Úgyhogy ez a könyv valahol idegen nyelven beszél. Az ilyen "vicces", elidegenítő effektusok minduntalan megakadályozzák, hogy a szerencsétlenség pátosza elnyelje a világot.
És ez a kelet-európai és balkánias pusztulás mind máma van, szerepel is szépen a dátum a regényben, így: 2011. Azonban időtlenné sűrűsödik össze múlt, jelen és jövő. "Igazából csak az idő múlását várjuk." "Holnap? Vagy holnapután? Az is ma van." A regény a történő kimúlás, a pusztulás nem számlálható idejét ütemezi, ámde a ciklikus idő, mely rá sem hederít egyes halálokra és halál-okokra, nem tünteti ki ezt. Nincs itt nagy halál. A múlt is csak felködlik olykor, tudat nélkül; a tudatosítás az olvasó munkája lesz.
Magvető, 2011, 255 oldal, 2990 Ft
