Az 1994-es Új magyar irodalmi lexikon tényként közli szerzőnkről, hogy 1937-ben Svábhegyi elégiák címmel kötete jelent meg. Csakhogy a lexikon előző kiadása volt pontos, amely szerint a kötet kéziratban maradt. Szegi Pálnak életében nem jelent meg kötete. 2001-ig nevét csak egy teljes, bőven jegyzetelt Villon-fordításgyűjtemény (Európa, 1957) őrizte, és rengeteg folyóiratcikk (e cikk írója szerkesztett kötetet Szegi Pál írásaiból: Játék és lelkiismeret, 2001 - a szerk.). Tasi Józsefnek egy József Attiláról szóló tanulmánya lapalji jegyzete nyomán - mely szerint "Szegi Pál hagyatéka lappang" - indult neki egy József Attila-gyűjtő, hogy megtalálja a családtagokat s révükön a Szegi-örökséget. A legegyszerűbb módszert alkalmazta, megkereste Szegi Pálné nevét a telefonkönyvben. Sikerrel járt, bár csak a második házasságból származó fiúra talált rá. Majdhogynem érintetlen, értékes könyvtárban és képtárban tett látogatást az antikvárius Kiss Ferenc. Mert Szegi mindene a könyv volt, ő volt a "legigazibb booklore-ista: 24 órája jött meg arról a szörnyű helyről, negyedórája ült nálam s már fel-felkelt, levett egy kötetet a könyves állványokról, megnézte, visszatette, s úgy beszélt tovább" - írta róla Szabó Lőrinc. A rémes hely a temesvári fogolytábor volt, ahová egy feljelentés nyomán hurcolták el Szegit 1945-ben, miután már nagy szerencsével megjárta a Don-kanyart.
De haladjunk sorjában, mégpedig Szegi különböző célokra született életrajzai alapján. Apja terézvárosi cipészmester volt, anyja végezte a tűzőmunkát. A világháború megdöntötte a kis egzisztenciát, apja teherliftkezelő lett a Párisi Áruházban. Hogy a fiú hamarabb "kész legyen", a hároméves kereskedelmi iskolába íratták. Házitanító is volt, megtanulta a héber ábécét, mert legjobban fizető tanítványának szüksége volt erre a tudományra. A kommün bukása után kizárták az iskolából, mert galileista volt, mert írnokoskodott a Vasas szakszervezetben, mert közel került a "forradalmi" Kassák csoportjához (hozzá vitte verseit is), s mert
egy rekvirált fegyverzsákmánnyal
bekopogtatott a KMP Visegrádi utcai helyiségébe. Magántanulóként érettségizhetett csak. Az ekkori Szegit - kinek kiadásra kész verseskötete is volt tizennyolc évesen - iskolatársa, Illyés Gyula mutatja be a legjobban: "Lenézett minden iskolás tanulást... Assisi Szent Ferenc himnuszát írta újra úgy, hogy maga Kassák is csak javítást ajánlott rajta. Bámultam műveltségét. Kosztolányi rábízta könyvtára katalogizálását. A Pardon-rovat után ő szakított a költővel." Beiratkozott az egyetemre, és hamar nekifogott a kulturális programok szervezésének, "az új művészet propagálására". Az egyetem nem fogadta be a "Progresszív diákok" csoportját, eltanácsolták őket. Ez nem rettentette meg Szegit, sorra állította össze az irodalmi estek programját, bevezető előadást tartott, a kétnyelvű, egyszerre expresszionista és szürrealista Ivan Goll versét elsőként ő tolmácsolta magyarul, Kurt Heynicke és Sigbjorn Obsfelder két-két művét adta elő saját fordításában. S elhangzott az a bizonyos Szent Ferenc-himnusz is, méghozzá a még nála is fiatalabb Németh Antal szavalta, a Nemzeti Színház későbbi igazgatója. Egyikük 19 éves volt, a másikuk 18.
1921-ben Illyéssel együtt belekeveredik az ún. Meczner-ügybe, és elhagyják az országot. Nem lett volna muszáj, de a fiatalokat tüzelte a "kockázat kéje". Szegi öt évig élt Párizsban, könyvkötő volt a Les Petits Bonhommes című gyereklapnál. A lapot francia kommunisták támogatták. Még itthon tanulta ki a kötészetet, tudatosan, hogy legyen miből élni, és hogy legalább közvetett kapcsolatban maradhasson az írott szóval. Közben beiratkozott a Sorbonne-ra, művészettörténetet, filozófiát hallgatott, francia nyelvtanári diplomát szerzett. Közben Illyéssel együtt kapcsolatba kerültek az akkor még dadaista Louis Aragonnal és Paul Éluard-ral. Olyannyira beleélték, beledolgozták magukat a francia költészetbe, hogy egy magyar nyelvű francia antológiát akartak megjelentetni a legjobbak verseivel. A kiadásra hazatérvén sem nagyon gondolhattak, s a visszailleszkedés, a helykeresés menetében maguk is elfelejtkeztek róla.
Szegi egyre többet járt haza, ennek köszönhető, hogy Illyéssel levelezni kezdtek, különben nem feltétlenül maradt volna nyoma kettejük műfordítói iskoláinak, közös terveinek. 1925-ben Szegi - áttételesen Kassák közvetítésével - az aradi Periszkóp párizsi-budapesti közreműködője lett. Az avantgárd prózaírónak indult Szántó György, a kolozsvári román opera díszlettervezőjének célkitűzése szerint a Periszkóp átfogó és sokoldalú szinkronképet akart adni a modern európai kulturális törekvésekről. A Párizsban megtapasztaltak és a folyóirat működése végképp meggyökereztette Szegiben a korszerű szemléletmódot: szinkronban és azonos mércével mérni az itthoni alkotásokat a kintiekkel, hazahordani a világ úttörő gondolatait, kinyitni a világot a magyar ember számára. Nem nagy kedvvel dolgozott a lapba, de mert az itthoni viszonyok olyan siralmasak voltak - a Bethlen-féle konszolidációs évtized közepén járunk, s még előtte a gazdasági válságnak, ahogy írta, "honunkban enyhe döglött halszag s mélabú" -, úgy gondolta, minden lehetőséget meg kell ragadni a nem fizetős munkára is. Mert persze aPeriszkóp sem tudott fizetni. Elégedetlen mégis inkább a laptípussal volt. A magyar folyóirat ugyanis a Németországban ekkor tízezres példányszámban megjelenőQuerschnitt mintájára jött létre. Keverte a magas művészetet és a népszerűt, amolyan nyomtatott, korai infotainment volt. Ezt az amerikaiasnak mondott magazint azért fontos külön megemlíteni, mert amikor 1929-ben Szegi elhelyezkedik a Pesti Hírlapnál, annak vasárnapi mellékletéből csinál pompás kulturális hetilapot, s szerkesztésében tükröződik mindaz, amit a külföldi mintákból adaptálhatónak látott. A napilap képes melléklete a korszak modern magyar íróinak is otthont adott.
Akárcsak Szegi és felesége - Markos Erzsébet iparművész - nagy műteremlakása, amely hamarosan fiatal költők és ifjú baloldaliak gyülekezőhelyévé vált. Rendszeres látogató, felolvasó, vitatkozó volt Gelléri Andor Endre, József Attila (ő aludt ott a legtöbbször, ott ismertette össze Szegi Szántó Judittal), Illyés, Ascher Oszkár, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán, Fodor József, Sárközi György, Szerb Antal, Genthon István, Tóth Aladár, Fenyő László. Külön csoportot alkottak a rövid életű Pandora (Szabó Lőrinc lapja) köré gyülekezett fiatalok, Pap Károly, Komlós Aladár, Kodolányi János, Marconnay Tibor, Hevesi András és a fiatal Ignotus Pál.
A húszas évek közepén Szegi publikál a Mában, a Dokumentumban, a Nyugatban, a Jelben, a népiek Válaszában és a Népszavában. S közben nekifog, hogy megteremtse a képes vasárnapi lapot. A Pesti Hírlap Képes Vasárnapja - nem tévedés - heti ötven oldalon jelent meg, ezt kellett megtölteni olvasható, a mérsékelten konzervatív olvasók számára is fogyasztható anyaggal. A folytatásos regényekkel megjelenő prózaírók Harsányi Zsolt, Erdős Renée, Surányi Miklós és Babay József voltak, őket "javította fel" Szép Ernővel, Máraival, Tersánszkyval, Schöpflin Aladárral. Lefordíttatta Franz Kafka novelláját, A koplalóművészt, megjelentek Maupassant, Huxley, Klaus Mann és Maugham, és Kosztolányi fordításában Lewis Carroll meséi. A Képes Vasárnap színes címlapján rendre egy-egy híres képzőművészeti alkotás jelent meg, amit aztán legtöbbször Szegi elemzett a belső oldalakon. Szabolcsi Miklós még ismerte Szegit, idézi is monumentális életrajzi tetralógiájában Szegi visszaemlékezéseit, miként közölt névtelen, kis színes anyagokat József Attilától. A magazin kedvelt műfaja a karikatúra, ami erősen foglalkoztatta Szegit. Tervezett is egy nagy karikatúratörténetet, ám ez sem készült el. A szerkesztés szervezés is, olvasás is, viszi az időt: itt futottak a semmibe nagyobb tervei.
Aztán jött a világháború, Szegi a Don-kanyarba került. Mínusz harminc fokban nyári felszereléssel küzdöttek, s bár ő írnok volt, megtapasztalta a poklot. Korai halálát az innen hozott szívbetegség siettette. Zelk Zoltán írta meg meleg szavakkal, hogy Szegi révén levelezhetett feleségével, mert ő - munkaszolgálatosként - erre nem kapott lehetőséget. A vallásos katonatársak hóból és jégből építettek kápolnát. Az összeomlás előtti napokban kapott szabadságot, mert századparancsnoka hajszát indított ellene, kommunistának mondta és orosz kémnek, még jó, hogy megúszta. Kimerülve, kétségbeesve került haza. A második magyar hadsereg megsemmisült, így maradhatott itthon.
A háború utolsó két évében ismét újságíró, a Pesti Hírlap munkatársa annak megszűntéig, lapja még mindig lelkesen kitart a revizionizmus győzelme mellett. A háború után Balázs Béla mellett találjuk, együtt szerkesztik az 1946 tavaszán már meg is szűnt, Fényszóró című ismeretterjesztő, propagandisztikus (jó!) lapot, amely egy önkritika rovatot is indított. Nem volt köze ennek a későbbi mellkasdöngető (ál)beismerésekhez és túlzó fogadalmakhoz. Néhány héttel a felszabadulás után - Szegi ma is így mondaná, ez biztos - a csodálatos zsidó író, Pap Károly özvegye rábízta férjének a hóval fedett szemétdombon talált kéziratait. Szegi ismerte Pap munkásságát, többször írt róla érzékenyen, hivatott lett volna akár egy Pap-monográfiára is.
Publikált viszont a Szász Béla szerkesztette Képes Hétben, a
méltán rossz emlékű házbizalmiak
lapjában. Nem feledhetjük, hogy a háború utáni hónapokban is volt bőven feljelentés, az igazolólapokat a házmesterek is minősíthették. És nem intézhetjük el olyan könnyen ezt a lapot azzal, hogy a háború utáni papírínségben valódi és fiktív szervezetek kaphattak csak lapengedélyt. Mert itt gyülekeztek az elszánt, leszámolásra szövetkezett kommunista írók és funkcionáriusok is, Rónai Mihály András és Erdős Péter vezetésével. Mire ez a hang nekivadult, Szegi már nem jelent ott meg.
Nagy volt Szegi iránt a bizalom, további lapok hívták közreműködőnek a koalíciós korszak színes életében, megjelenik többek között első mestere, a lapot indító Kassák mellett is. A harmincas évektől kezdve írt színikritikákat, és 1948 nyarán egy új lap, a Színház és Mozi munkatársa lett. Egészen addig, míg Horvai István, igen, a Vígszínház későbbi nagy igazgatója - ekkor az Úttörő Színház vezetője - meg nem támadta 1950-ben egy kommunista színházi aktíván. Azt állította Szegiről, hogy a kispolgári közönséget szolgálja ki, s "gyakorlati munkája a legsötétebb burzsoá impresszionizmus" és "gerinctelen állásfoglalás-nélküliség". Ez már a fordulat éve után történt, a kommunista kultúrpolitika veszélyes és végzetes elterpeszkedése idején. Az irodalom és a színház felől végleg a képzőművészet-kritika és a művészettörténet felé fordult. 1949-től a Szabad Művészet főszerkesztője volt. A fordulat éve vagy évei - szemben a gyorsaságra is utaló elnevezéssel - hosszabb időtartamot jelent. A képzőművészet bírta legtovább, ott mutatkozott meg legkésőbb kifejlett formájában a zsdanovista irány, mert a kultúrpolitika ezen a területen átmeneti szövetséget kötött a nemes konzervativizmust képviselő Gresham-körrel. S bár Szegi is vallotta a társadalmi és művészeti forradalom összefüggését, leírta, használta a szocialista realizmus fogalmát, azt nem volt hajlandó történetietlenül visszavetíteni. Nem ő írta le, hogy Markó visegrádi tájképe a haladó művészet kiindulópontja, és sohasem mondta Rippl-Rónairól, hogy a szétesés példája, és soha senkit nem akart még csak jelképesen sem kivégezni. Kivégezték őt: 1953-ban egy kis koncepciós perrel elmozdították főszerkesztői székéből. Zelk Zoltán Kisdobosa nyújtott menedéket számára. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Kormos István, Szabó Lőrinc írták a lap míves anyagát, Szegi válogatta a képeket.
De ekkorra már a betegség felemészti erejét. Utolsó nagy erőfeszítése a grandiózus Villon-kötet. Nemcsak válogatott a magyar fordítások közül, újakat is rendelt, s egy remek fordítástörténeti tanulmányt írt hozzá. Nem véletlen, hogy az Európa Könyvkiadó újra és újra utánnyomást, újabb kiadást készített a kötetből. S bár megjelent egy életművéből összeállított válogatott kötet, merthogy van életmű, s nem is akármilyen, még mindig van benne és rajta keresztül felfedeznivaló.
