Hammer Ferenc: Ez elment vadászni (A valóságshow, az emberi méltóság és a törvény)

publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Akét valóságshow körül felbuzgó jelentős értelmezési és értékelési munka szerkezetét tekintve leginkább az élelmiszer-ipari horror mint közbeszéd természetére (sör, vadászfelvágott, bontott csirke) emlékeztet.

Akét valóságshow körül felbuzgó jelentős értelmezési és értékelési munka szerkezetét tekintve leginkább az élelmiszer-ipari horror mint közbeszéd természetére (sör, vadászfelvágott, bontott csirke) emlékeztet.

Ennek főbb dimenziói a követ-kezők.

1. A termék minősége.

2. A termék hatása a fogyasztóra, különös tekintettel a fejlődésben lévő szervezetre.

3. A termék előállításával kapcsolatos hivatalos álláspont hitelességével szembeni kétségek.

Első látásra tehát nehezen érthető, hogy miért a két tévéműsor miatti felzúdulás, ha a piacvezető vadászfelvágott körül például üvölt a cinkos hallgatás botránya. Az alábbiakban a vadászfelvágott-analógiából levezethető következtetésekre és az analógia határaira kívánom felhívni az olvasó figyelmét. Mielőtt azonban ebbe belevágnék, röviden összefoglalnám a moralizálás hasznával és kárával kapcsolatos főbb általános tudnivalókat.

H

Köznyelvünk többnyire akkor süti a "moralizálás" bélyegét egy-egy erkölcsnemesítő szándékú megnyilatkozásra, ha azt önkényesnek (ex cathedra papolásnak) és/vagy csekély hatékonyságúnak (falra hányt borsónak) ítéli. A látszat ellenére azonban a moralizálást érdemes komolyan venni, ugyanis fontos alkotóeleme a kultúra, illetve a társadalom közbeszédének, azaz annak az algoritmusnak, amely közös javadalmunk, a tiszteletreméltóság szétosztását szabályozza. A moralizálás agyaglábon állhat úgy indokoltsága, mint szándéka tekintetében, mégis figyelni kell rá, mert összeadódva és fennmaradva, mint afféle szájhagyomány útján terjedő és újratermelődő kollektív pszichodráma, mindannyiunkat arra sarkall, hogy ítéletet mondjunk mások életének kérdéseivel kapcsolatban. A moralizálgatásból úgy lesz megfontolt erkölcsi ítélet, ha elég nagy kitartással ismételgetik addig, amíg a többség rá nem bólint (és közben nem tiltja az alkotmány). A moralizálás más tekintetben ugyanakkor tűzzel-vassal irtandó károkozás. Az ugyanis, aki moralizál, saját érdekeit kívánja a közérdek ércpajzsa alá csempészve önkényesen másokra erőltetni.

H

Ez utóbbiból tapasztalhattunk éppenséggel eleget a valóságshow-k örve alatt, ritkán pozitív, többnyire negatív előjellel. Ezek a vélemények a résztvevők, a tévécsatornák, a nézők, a médiaszabályozók és a politikusok számára osztogatták - más és más elrendezésben - az idióta és a gazember címkéket. Mások a megoldást a valóságshow-k morális dilemmáira (jobb esetben) a felelősségek különféle elrendezéseinek felvázolásában látták. Ám a felelősség kiszámlázása határidő és pontos áruleírás híján gyakran nem más, mint moralizálás, melynek munkadefiníciója így hangozhatna: moralizálás minden olyan felelősségtulajdonítás, amely nem tartalmazza pontosan, hogy a felvázolt probléma miként sérti a közérdeket, és hogy az illető felelősségtételezést mely módon lehet ma létező vagy a jövőben elképzelt társadalompolitikai, azaz policy-javaslattá alakítani. Mindamellett tehát, hogy önmagában véve igen érdekes, hogy az emberek hogyan vélekednek a valóságshow-król (és valamennyire fontos is, mert megjelenít egy nehezen számszerűsíthető, de mégiscsak kollektív ítéletet a médiáról és a társadalomról), e véleményeket csak az mentheti fel a moralizálás gyanúja alól (és avathatja többé, mint a vadász minősége miatti nyavalygás avagy hallelujázás), ha arra nézve is tartalmaznak valami elgondolást, hogy a felmerült panaszt miképpen lehetne a hatályos médiaszabályozás keretein belül (vagy kívül) orvosolni.

Mondok egy példát.

Gyulai püspök nyílt levelet ír a Big Brotherről. Sérelmezi, hogy gyerekek nézik: vadászjaj. Sérelmezi, hogy főműsoridőben meztelenkednek benne: pontos lövés, postafordultával le is sújt az ORTT. Szóval így.

H

Az eddigiek értelmében a feladat az, hogy a médiaszabályozás elvei és gyakorlatai szerint értékeljük a valóságshow-k teljesítményét.

Tekintettel arra, hogy kereskedelmi csatornák szórakoztató (azaz nem közszolgálati feladatot ellátó) műsorairól van szó, a játéktér első látásra igen szűk. Ez az a terület ugyanis, ahol a médiaszabályozás hagyományosan (a nyugati normákat tekintve) a televíziós tartalmat tekintve (vélhetőleg helyes módon) a legkevesebb gátat emeli a sajtó-, a művészi és kifejezésszabadság, valamint a médiapiaci versenyszabadság előtt.

A médiatörvény mint a hazai televízió-szabályozás forrása három módon korlátozza a valóságshow-k tevékenységét. A könnyebb végénél kezdve: egyértelmű, hogy a valóságshow csak 23 h és 5 h között mutathat be súlyosabb meztelenkedést vagy bármekkora mértékű szexuális sürgés-forgást. Másodszor, a valóságshow nem kelthet gyűlöletet személyekkel vagy csoportokkal szemben, továbbá "nem irányulhat semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére". Harmadszor, a valóságshow nem sértheti meg az alkotmányos rendet és az emberi jogokat.

E kitételek rövid áttekintése nyomán az a felületes benyomása lehet az embernek, hogy a Big Brotherben és a Való világban semmilyen elv nem sérül, elvégre a szereplők önként vállalkoznak a részvételre (sőt lehet, hogy még pénzt is kapnak), a csatorna jól megérdemelt bevételhez jut, a néző pedig szórakozáshoz. Pont úgy, mint a Csinn-bumm Cirkuszban. A bohócot fenéken billentik, ezután kaszszíroz ő, kasszíroz a cirkuszigazgató, a közönség pedig önfeledten szórakozik.

Csakhogy.

A valóságshow-ban a szereplők nem szerepet játszanak, hanem nevükkel és arcukkal egy hangsúlyozottan nem szerepben vesznek részt. Nem úgy lépnek fel, mint Kovács János előadóművész Bubu bohóc szerepében. Másodszor, a szereplők tevékenységét a produkcióban a szabálykönyv szabályozza, amelyet feltehetőleg a szereplők és a produkció között létrejött magánjogi szerződés szentesít. E szabályoknak megfelelően a produkció elvárja, hogy a szereplők lemondjanak egyes olyan alkotmányos alapjogaikról, mint az emberi méltósághoz való jog (amikor a szereplőt megvizsgáltatják egy orvossal, hogy szűz-e, aki erről "igazolást" ad) vagy a magánélet sérthetetlenségéhez fűződő jog (amikor minden szavukat és tettüket mások nézik). Mármost az a kérdés, hogy az ember lemondhat-e alkotmányos alapjogairól. Miért is ne: ha például Jancsi úgy dönt, hogy Juliska rabszolgája kíván lenni (ezt eléggé tiltja a törvény), nincs az a földi hatalom, amely ebben megakadályozhatja. Ám ha ezt a kapcsolatot magánjogi szerződésben kívánják rögzíteni, az nem lesz érvényes, mert egy magasabb jogelvvel ütközik. (A valóságshowban ezt a kifogást feltehetőleg úgy lehetne orvosolni, ha lenne egy nem kamerázott szoba, ahová betérhetnek a játékosok, ha akarnak.)

E megfontolások további kérdéseket szülnek.

Ha a szereplőkről mint privát állampolgárokról sima dokumentumfilmet készítenének, vajon miért tartana a filmszakma tizedekkora beavatkozást és leskelődést is túl soknak? Etikátlannak? Mert akkor egy személyről szól a film? Hát a valóságshow kiről szól? Vagy a különbséget csak a nyeremény nagysága okozza? Elgondolkodtató továbbá az önkéntes beleegyezés mentsége is. Nevezetesen: vajon tudatában van-e a szereplő pontosan annak, hogy miről is mond le? Beszélhetünk-e informed consent-ről? Különösen, hogy az ilyenfajta műsornak nincs hazai előzménye? Lehet-e beleegyezni abba, aminek természetével és jellegével nem vagyunk pontosan tisztában? Az emberi méltóság tárgykörében az is releváns kérdés, hogy lemondhat-e az ember - akár átmenetileg is -az összes olyan jogáról, ami őt személlyé teszi? Az ökölvívó tudja, hogy annyi pofont kaphat jogszerűen egy meccsen, amennyiért egy egész utcányi garázdát elvihetne a rendőrség. Ugyanakkor meccs közben nem kell letolnia a gatyáját, és a mérkőzésvezető sem fog összesúgni a másik játékossal a háta mögött. Jut is, marad is. A színészt is megölhetik a színpadon, ám közben mégsem szavaznak róla a nézők, hogy hány pontot ért a produkció. A modern identitás lényege a többszörös szerep és a felszabdalt életvilág (más-más normákkal), így kérdéses, hogy a modern társadalomban élő embert szabad-e olyan választás elé állítani, amelyben az egyik lehetőség a totális láthatóság - a hátország, a menedék, a saját zug hiánya. Kérdés az is, hogy miként állunk az úgynevezett beépített ember, illetve a rendezői utasítás ügyével. Először is, a titokszobában elhangzottakat is lehet követni az interneten? Ha nem, vajon miért nem? Ha viszont például egyszer kiderülne, hogy a Big Brother első ágyjelenetét valamely produkciós megfontolás szinkronizálta a Való világ nyitóadásának időpontjára, akkor miért is nem prostitúcióval állunk szemközt? És ha netán így lenne, akkor a "résztvevői beleegyezés" immár nemcsak arra szól, hogy bármit mutathat a kamera, amit csinál a résztvevő, hanem arra is, hogy mindent megcsinál a résztvevő, amit a kamera mond, és közben úgy tesz, mintha magától csinálná. Pedig még a pornófilmben is, ami tényleg nem egy emberjogi diadalmenet, a film elején vagy végén kiírják, hogy ki játszotta az illető szerepet. És így tovább.

H

Jóllehet csupán az emberi méltóság kérdését feszegettük, ennyiből is egyértelmű: bonyolult kérdéseket vet fel a műfaj, és nincs egyértelmű szabály az érintett felek viselkedésére - beleértve a médiaszabályozókat is. Ha felületesen belekukkantunk az Európai Bizottság releváns joganyagába (melyből most helyszűke miatt kihagyjuk a kiskorúakkal kapcsolatos, a hazai rendelkezésekkel jórészt megegyező passzusokat), láthatjuk, hogy a valóságshow-k médiaszabályozási kérdése bizonyos értelemben egyszerűbb és bonyolultabb is, mint ami kitűnik az eddigiekből.

Először. Az Európai Unió közös kommunikációs joganyagának alapdokumentumában, a Televízió határok nélkül című direktívában és kiegészítésében a tartalomszabályozás kulcsfogalma az emberi méltóság védelme - ám ezt a dokumentum csak rendkívül szűken értelmezett körben teszi meg, amikor a közérdek nyilvánvaló módon igényli a közlés korlátozását. Ezt jó, ha megjegyzik azok, akik azt gondolják, hogy a jelenlegi csekély számú, de kemény tartalmi (főként az erőszakra és a szexre vonatkozó) megkötés szíre-szóra kiterjeszthető lehetne a valóságshow-kra.

Másodszor. Attól, hogy a tartalomszabályozás így néz ki manapság, nem biztos, hogy holnapután is így fog. Annak ellenére, hogy a tartalomszabályozás főbb vonalai nem változtak az elmúlt évtizedben, az 1996-os háttértanulmány a kiskorúak és az emberi méltóság védelméről a médiában (Green Paper) megjegyzi: a szabályozás számára az egyik fő kérdés, hogy "mi lesz a hosszú távú társadalmi hatása az olyan hibrid tartalmaknak, amelyekben keverednek a valódiak a virtuális világokkal". A műfajok elmosódásának, a konvergenciának egyik jellemző formája éppenséggel a valóságshow, ami fikciónak túl valódi, ténynek meg túl szórakozás.

Harmadszor. Az 1997-es Green Paper a konvergenciáról kijelenti, hogy nincs "esszenciális" eleme egyetlen médiatartalomnak sem, azaz minden attól függ, hogy milyen tartalom, milyen csatornán, milyen befogadás útján jut el a fogyasztóhoz. Ebből az következik, hogy a valóságshow mint sajátos hibrid szöveg sajátos, a saját természetéből adódó szabályozást kíván. Sőt a különféle konvergenciák önmagukban indokolttá teszik a tartalomszabályozás elveinek, céljainak és gyakorlatainak újragondolását.

Negyedszer. A médiaszövegek értékelése során tekintetbe kell venni azt, hogy milyen módon járulnak hozzá a társadalmi szolidaritások, illetve a társadalmi kirekesztések normáinak létrejöttéhez, újratermelődéséhez, illetve megváltozásához. Ez a "puha" kulturális megfontolás teret ad a szabályozásnak olyan esetekben, amikor például első látásra ártalmatlan médiatartalmak ismétlődése hoz létre választóvonalakat az emberek fejében, azaz a társadalomban. Az 1995-ös határozat a média nemi sztereotípiáiról elismeri (azaz a szabályozás számára érvényes megfontolássá avatja), hogy a média tartalmainak, a médiaszövegeknek a nézőre gyakorolt hatása, az ábrázolt csoporttal kapcsolatos társadalmi attitűdök és az ábrázolt csoportok általában vett társadalmi státusa egymással összefüggésben álló fogalmaknak tekintendők. E két utóbbi megfontolás tulajdonképpen kinyitja a médiaszabályozási vita kapuját azok számára, akik újszerű módon képesek megfogalmazni azt, hogy milyen hatást gyakorol a média a társadalomra.

Akármekkora is az értelmezési-értékelési düh a valóságshow-k kapcsán, hacsak nem történik valami nagyon váratlan, nem fognak új fejezetet nyitni sem a média, sem a médiaszabályozás történetében. Két dolog viszont eléggé világos. A valóságshow-t övező közbeszéd, fájdalom, köszönő viszonyban sincs a médiaszabályozás jelenleg szokásos elveivel. Legfőként azzal, hogy bármely televíziós program megregulázásának számot kell adnia arról: a korlátozás milyen alapvető közérdeket óv meg. E távolság a közbeszéd és a médiaszabályozás nyelve között ugyanakkor azért is fájó, mert a médiapolitika ugyan ki tud dolgozni eljárásokat arra nézve, hogy a szabad média minél jobban tudja szolgálni a közérdeket, ám egyre nem képes. Hogy létrehozza azt a politikai akaratot, amely intelligens és erényes szabályokat kíván betartatni a médiával.

A szerző ösztöndíjas az OSI International Policy Fellowship programjában, az ELTE Média Tanszékének oktatója.

publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk