Nem ő találta ki a kategóriát, hanem a mostanság oly sokat emlegetett Fareed Zakaria, de mindazt, amit ez utóbbi esszéiben és a The Future of Freedom című könyvében leírt, pontosan illettek Lee intencióihoz.
| ||
Minthogy a volt miniszterelnök nevét számos szingapúri polgár ma is imáiba foglalja, mindenekelőtt tisztáznunk kell életművének nem csak tartalmát, de sajátos viszonyát is a demokráciához, s mindahhoz, amit egynémely magyar politikus illiberalizmuson ért.
A maguk javára
Szingapúr a második világháború után önálló brit koronagyarmat lett, majd egy népszavazás a rendívül szegény és javarészt kínai etnikumúak által lakott aprócska kikötővárost a szintén függetlenné váló Malajziához csatolta. Ám Kuala Lumpurt nyomasztotta az ország lakosainak igen vegyes kultúrája, így nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, amikor Szingapúr 1963-ban kivált az államszövetségből.
Szingapúr fennen hirdette, hogy – köztársasági jelleggel – mindig is a brit demokráciát tekintette mérvadónak. Ezzel együtt 1946 óta a Népi Akciópárt (People’s Action Party, PAP) gyakorlatilag egyeduralmat gyakorol, az ellenzéket ellehetetlenítette, megfosztotta anyagi forrásaitól. E forrásokra egyébként azok a családok tették rá a kezüket, melyek klánként évtizedek óta a politikát is kisajátították.
A maguk javára átalakították a választási rendszert, olyan törvényeket vezettek be, melyek kifejezetten a kormányzó pártnak kedveztek, a politika és a gazdasági élet kóros összefonódásából óhatatlanul fakadó anomáliák eltussolására egész jogi apparátus keletkezett az idők során. E folyamatok élén, igazodási pontként egyetlen ember állt: ő Lee Kuan Yew.
Rosálnak, köpnek
Lee nemcsak miniszterelnökként vezette Szingapúrt, hanem az uralkodó párt elnökeként is. Amikor 1990-ben, 67 évesen benyújtotta lemondását, helyét Goh Chok Tong (Go Chok-tong) foglalta el, akinek első dolga volt létrehozni a főminiszteri pozíciót, melyet természetesen Lee tölthetett be, s így továbbra is meghatározta a miniállam belső életét. Goh helyettese – majdani örököse is – Lee legidősebb fia, Lee Hsien Loong (Li Hszien-lung) lett, aki át is vette tőle a kormány irányítását 2004-ben, Goh pedig Lee Kuan Yew-tól korábbi főminiszteri pozícióját foglalta el. Utóbbinak ekkor ismét egy új, befolyásos pozíciót teremtettek a kabineten belül.
A hatvanas évektől kezdődően Szingapúr a nemzetközi szervezetek kritikájának állandó kereszttüzében állt – bár mint minden hűséges antikommunista szövetséges esetében, Washington eléggé kordában tartotta e kritikákat. Ezek java része azokra a törvényekre vonatkozott, melyek egészen mélyen beleszóltak az emberek életvitelébe, bizonyos esetben meghatározták magánéletüket, kényszerű külső „erkölcsi” normákat írva elő számukra. A leghírhedtebbé a „köpésellenes törvény” vált, mely horribilis összegű büntetést rótt mindazokra, akik a kínai póri szokásoknak megfelelően köpködni merészeltek nyilvános helyeken. Egyéb vétségeknek botbüntetés volt a következménye, de a drogkereskedelem és a bűnözői életvitel főbenjáró bűnnek számított.
Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy az állam lakosainak messze többsége a legszegényebb és így a legiskolázatlanabb dél-kínai bevándorlókból került ki, akiknek elődei és utódai nem számíthattak arra, hogy majd levetkőzik azt az életformát, melyet sorsuk rájuk kényszerített.
Nem véletlen, hogy sokakat megihletett a szingapúri példa. Románia például, mindjárt azt követően (1967-ben) vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az apró, de szilaj törvénykezéssel „új minőségű nemzeti közösséget” teremtő állammal, hogy Nicolae Ceauşescu mindenható befolyásra tett szert. Nem is titkolta: a nagyfokú hatékonyság miatt az államvezetési gyakorlat egyes elemeinek átvétele a vágya; azaz egyetlen generáció alatt úgy átnevelni a primitív, óriási többségében paraszti származású román tömegeket, ahogy azt Lee Kuan Yew tette Kelet-Ázsiában a maga honfitársaival.
Ezt akkor még nem illiberális államként azonosították, hisz a terminológiát Szingapúrra Zakaria csak mintegy harminc évvel később alkalmazta, de tartalmában az mégsem különbözött mindattól, mint amit a hatvanas évek közepétől 1989-ig a román rezsim próbált megvalósítani, s bizonyos értelemben, új körülmények között Orbán Viktor Nemzeti Együttműködési Rendszere mostanság.
De vajon tényleg ilyen éles és egyetemes az átfedés a távol-keleti gyakorlat és az említett kelet-európai próbálkozások között? Kétségeink már csak azért is indokoltak lehetnek, mert az a spontán kultusz és nagyrabecsülés, mely Lee-t már élete során körülvette, ismeretlen tájainkon. Az Orbán körül kialakult, s a Fidesz által táplált személyi kultusz a politikust a legtöbb magyar szemében sokkal inkább nevetségessé – sőt elfogadhatatlanná – teszi, semmint tisztelhetővé. Így járt ezzel a többi vezető is 1945 óta egész Kelet-Európában. Mi lehet ennek az oka?
| ||
Mindenekelőtt az, hogy a mondott kelet-európai próbálkozásoknak semmi közük mindahhoz, amit Lee Kuan Yew elképzelt. Mi több, meg is valósított!
– Szingapúrban valóban nagy tőkekoncentrációt hajtottak végre, s a kulcsvállalkozások élére nemegyszer a Lee család valamelyik tagja, esetleg a kormányzó párt meghatározó figurái kerültek, de e tőke forrása nem a lakosság kifosztásából származott, s annak visszaforgatása a nemzetgazdaságba elsődleges szempontnak számított.
– A „nemzeti tőke” létrehozása egyáltalán nem jelentette a már megtelepedett külföldi tőke lerablását, majd kiszorítását, inkább nagyvonalú bevonását a nemzetgazdaságba. Így az közvetlenül segíthette a „nemzeti tőke” gyarapodását is.
– Lee programjának kulcseleme volt – és maradt azóta is – az oktatás teljes vertikumának fejlesztése s az iskoláztatás bővítése minden szinten. A szingapúri egyetem mára felzárkózott a világ vezető tanintézményeihez, nem függetlenül attól, hogy igyekeznek minél több oktatói szaktekintélyt odacsábítani.
– Lee rendszere azáltal teremtett sajátos nemzeti tudatot, hogy országát kitárta a világ előtt, prioritásnak tekintette a multikulturalitást, előtérbe helyezte az angol nyelvet. Az aktív generációkban ma már többségbe kerültek azok, akiknek anyanyelve az angol, miközben nagyszüleik csak kínaiul beszéltek, szüleik pedig még kétnyelvűek voltak.
– A szingapúri rendszer először korlátozta a liberális jogokat, hogy kialakítsa a demokrácia – az esélyegyenlőség – kereteit, majd teret nyitott a liberális jogoknak, hogy azok révén a lakosság hozzájusson mindahhoz, amit a liberális demokrácia, vagyis a Nyugat megteremtett az elmúlt 200 évben. Szingapúrnak erre 20 évre volt szüksége.
Mit hagy Lee?
Az öt és fél millió lakosú Szingapúr egy főre jutó GDP-je ma nagyobb, mint az egykori gyarmattartóé, Nagy-Britanniáé. Az egykori gyarmat lakóinak egymással „inkompatibilis”, számtalan kínai dialektusa helyett a mai unokák angolul beszélnek. Esélyeik így nem csak a kis államon belül óriásiak, de globális értelemben is. Nem véletlen, hogy sok helyi lakos olykor éveket tölt a világ legfejlettebb államaiban, mielőtt hazatérne – magával hozva másutt szerzett vagyonát. Nem az otthoni ínség, politikai bizonytalanság, korrupció, kleptokrácia, politikai maffiavilág és nacionalizmus űzte el őket – mint az egykori Romániából vagy a mai Magyarországról. A szabadság csábításának engedtek, s köszönhetően az otthon megszerzett, bárhol hasznosítható tudásnak, mindenütt helyt is tudtak állni.
Lee Kuan Yew-t március 29-én temették. A heves monszuneső dacára százezernél is többen álltak az utcákon, ahol egy ágyútalpon végigvitték a koporsóját. Gondolatait a világ dolgairól ma is milliók olvassák.
