Ó, azok a ködös októberi napok! Kosztolányi venyigéi már piros levéltől véreztek, de iskola után azért még jólesett rohangálni a szőlősorján, lecsippentgetve a szemekből, míg arcomat meg nem csípte a dér, és a leheletem el nem kezdett fehér sárkányként tekergőzni előttem.
Hangozzék bármilyen archaikusan ma, amikor lényegében semmi sincs a tévében, de régen (nevezhetném réges-régennek is, de maradjunk inkább annál, hogy gyerekkoromban) úgy tűnt, minden jó dolog a lefekvési idő után kezdődik.
A közkeletű bölcsesség szerint a popdalok 90 százaléka a szerelemről szól, a maradék pedig semmiről.
Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.
Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.
