Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
A beszéd elején Orbán, ez a politikai oligarchává silányodott személy köntörfalazás nélkül szólt arról – a szavait tapssal és orgazmusközeli arcmámorral kísérő sajátjai előtt –, hogy még nem végezték el kellő alapossággal az egy évvel ezelőtt beígért tisztogatást, mert még mindig maradtak neki nem behódoló, a hazugságait leleplező, az aljasságait a köz elé táró újságírók és sajtótermékek. Persze ő nem így fogalmazott, hanem Brüsszelből fizetett, brüsszeli bérenceknek nevezte a sajtó és az újságírás becsületét és tisztességét még őrző sajtósokat, bejelentve, hogy a következő négy évben (hiszen biztos abban, hogy megint megnyerik a választást) ezek (a "poloskák" – ahogy a tavalyi március 15-i beszédében nevezte őket) mind egy szálig el lesznek takarítva. És ugyanez vár minden független, a kormánynak (értsd, neki, Orbánnak) nem behódoló szervezetre is, az ugyancsak Brüsszelből pénzelt, idegen érdekeket szolgáló NGO-kra és bírákra is.
Orbán mindig mindenben hazudik, egyik nap mond valamit, aminek másnap már az ellenkezőjét harsogja. Ukrajnát is nevezte – igaz, még a háború elején – a hazáját védő, hősies népnek, amíg aztán fel nem ismerte, hogy a korábbi ellenségképek, amelyekkel mindig, de legfőképpen a választások idején riogatott (Soros, Gyurcsány, migránsok stb.) már nem elég hatékonyak, így és ezért lett Orbán 2026-os választási kommunikációjában Ukrajna a fő ellenség, a legfőbb veszélyforrás. Szerinte nem Putyin a fenyegető árnyék, amely európa békéjére és Magyarországra vetül, sőt a "putyinozás primitív", mondta, "mert a veszélyt Magyaroszágra a magyarok ellen háborúra készülő (sic!) Ukrajna és az orosz-ukrán háborút pénzelő Brüsszel jelenti". Mindeközben nem érdekli az sem, hogy az Ukrajna elleni permanens uszításával a kárpátaljai magyaroknak árt a legtöbbet, hiszen mindez az ottani magyarok és ukránok Orbán miatt megromló viszonyában fog lecsapódni és kiteljesedni; a kárpátaljai magyarok helyzete most épp nem tartozik közvetlen érdekeinek körébe.
A miniszterelnök mindig a pillanatnyi érdekeinek rendel alá mindent, következésképp állandóan és gátlástalanul hazudik, ám a fenyegetéseit komolyan kell venni, mert betartja őket, a fenyegető ígéreteit megvalósítja, végrehajtatja. És
amit e beszédében a hozzá nem lojálisokkal szembeni végső tisztogatásként, a magyar demokráciára mért endlösungként ígért, az a totális diktatúra kiteljesítésére irányuló szándékának hangsúlyos és leplezetlen jele.
Nem Ukrajna, nem Brüsszel, és még csak nem is a háborús bűnös Putyin jelenti a legnagyobb veszélyt Magyarország társadalmára, hanem Orbán Viktor maga, akinek, ha a saját hatalmáról van szó, semmi sem elég, aki semmilyen szabályt, kötelezettséget nem tűr, ami korlátozhatná őt egyeduralmi törekvéseiben. Mindezek okán és mindezek figyelembevételével nem kétséges, hogy az áprilisi választás olyan határpont lesz Magyarország legújabb kori történetében, amelyen túllépve, ha Orbánt nem sikerül eltávolítani a hatalomból (erre ez a választás az utolsó demokratikus lehetőség), Magyarország olyan végzetes és hosszú éveken át tartó zuhanásba kezd, ahonnan békés, demokratikus eszközökkel már nem lesz visszatérés.
Ennek veszélyét már sokan többször, a korábbi választásokra készülve is mondták, írták, jósolták, hiszen eddig is jól látható volt az a demokráciát felszámoló spirális út, amelyen Orbán választásról választásra haladt. Ám eddig – a 2002-es elbukott választás óta – Orbánnak soha nem kellett azzal igazán szembenéznie, hogy a már megszerzett hatalmát el is veszítheti. A 2026-os választást megelőző két év, Magyar Péter színrelépésével és a köréje csoportosuló, eddig egyetlen hatékony tömörülésbe nem szervezhető ellenzéki tömegek Orbán leváltására készülő többségi összerendeződésével azonban alapvetően aláásta a kormányfő eddig megrendíthetetlen biztonságérzetét. Így minimális logikával, Orbán bosszúálló és a rá veszélyes ellenfeleinek félreállításában következetes cselekedeteit ismerve bizonyosra vehető, hogy amennyiben – bármilyen kis többséggel, fondorlattal, csalással, bármilyen eszközzel – ezt a választást is megnyeri, mindent megtesz majd annak érdekében, hogy ez még egyszer ne történhessen meg – vagyis
a magyar demokrácia maradékának totális felszámolása, mint végső megoldás, elkerülhetetlen lesz.
