Bacsadi Zsófia

Bármennyire is szeretjük John Luther borostáját és kopott szövetkabátját, talán ideje lenne engedni a fáradt, nihilista nyomozó halálvágyának.

Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.

Vannak kém­thrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Minden A hetedik pecséttel kezdődött. Margarethe von Trotta addig talán nem bízott annyira a filmek politikai és művészi hatásában, de épp Párizsban volt a korai hatvanas években; jókor, jó helyen. Francia diáktársai viszik magukkal a Bergman-film vetítésére; őket már megérintette az újhullám. Mire a film véget ér, Von Trotta tudja, hogy a filmmel akar kezdeni valamit. 

Robert Siegel (Pam & Tommy) sorozatában minden adott a sikerhez, vér, pénz és meztelen férfiak.

James Gray sok mindent zsúfolna önéletrajzi filmjébe a 80-as években épp átalakuló Amerikáról (Reagan – elültetve Trump ámokfutásának magvait – hatalomra lép), az Ó- és Újvilág kapcsolatáról, az állami és privát iskolák közti szakadékról, amely egyben az osztály- és rasszbeli szegregációt is fenntartja. 

Ez a széria sem formabontó alaphelyzettel fogja belopni magát a szívünkbe. Egy újabb apokalipszis tizedeli meg az emberiséget, és csinál szörnyeteget a maradék túlélőből. Ezúttal azonban nem egy vírus vagy egy vegyi támadás a felelős, hanem egy Cordyceps nevű parazita gomba, amely kihasználva az emelkedő átlaghőmérsékletet, gazdatestet vált: hangyák helyett embereket fertőz meg.

E rettenetes film marketingjének sarokköve, hogy rendezője, Mauro Borrelli Rómában klasszikus festői képzést kapott, és szakavatott vizuális napszámosként már bizonyított Hollywoodban.

Nem ez az első alkalom, hogy a Netflix interaktív, nem lineáris befogadói élménnyel kísérletezik (lásd a nézői választásokon alapuló Black Mirror-epizódot, a Bandersnatch-et vagy Bear Grylls felnőtteknek szóló Dóra, a felfedező utánérzését, a You vs. Wildot).

Gyomorforgató filmjében a dán Christian Tafdrup a legsötétebb Michael Haneke-i hagyományokat követi.

Teljes kört írt le a kanadai filmtörténet bizarr kinövése, David Cronenberg legújabb filmjével, A jövő bűneivel. Visszatért a gyökereit jelentő testhorrorhoz, kezdeti kísérleti filmjeihez, és egyben saját tematikai, formai memoárját is írni kezdte.