Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)