Hitler a moziban

A gonosz ereje

A bukás

  • - ts -
  • - bbe -
  • 2005. január 20.

Film

Ha egy történelmi film pusztán némely nagy jelentőségű múltbeli esemény korhű megmutatására szorítkozik, a fene megette az egészet. Az ilyen filmek rendszerint tök üresek - a korhű kosztümben parádézó statisztahadseregeken meg történelmi hírességeken kívül alig emlékszünk belőlük másra. A bukás azonban, becsületére legyen mondva, gondol is valamit, meg mutat is. Azt gondolja, amit a főszereplő, Bruno Ganz mutat.

E történelmi film velejét kétségkívül Hitler személyiségének rekonstruálása adja. Ez a rekonstrukció minden eddiginél teljesebb: hiába a bunker túlélőinek s Hitler életben maradt és jó útra tért egykori híveinek visszaemlékezései, a nürnbergi perben tett vallomások vagy a kitűnő Hitler-életrajzok krónikái, nincs az az írásos szöveg, amely élesebben vésődne az emlékezetünkbe, mint a film. Ez a film - másmilyen egyelőre nem lévén. Hisz a hamuvá lett test, a néhány 1945-ös archív felvételről ismert testtartás, a félig bénult járás, a remegő bal kéz megjelenítése akkor is eluralná a képzeletünket, ha a film meséje történetesen ellentmondana a történettudomány mai állásának. De nem mond ellent neki - épp ellenkezőleg. A forgatókönyv Joachim C. Fest német történész (Hitler három legavatottabb biográfusa közül az egyik) műve alapján készült, s részleteit a leggondosabban hozták összhangba mindazzal, amit a történettudomány Hitler utolsó 30 napjáról feltárt. Hitler megjelenítése a film legmerészebb vállalása: s a mű, egészen pontosan korunk egyik legnagyobb színművésze talán ebben nyit új fejezetet a Vergangenheitsbewältigungban, a múlttal való szembenézésben.

Haláltól...

Az emberi elme, amely valamely módon mégiscsak magyarázni kényszerül a II. világháborút, a töméntelen emberi szenvedést, önkéntelenül is menekülőutat keres, s ezt gyakran valamiféle abnormalitás feltételezésében találja meg. A betegségben például: Hitler pszichopata volt, s a társadalom, amelyet bűvkörében tartott, ugyancsak betegnek tekinthető. Ám ez az állítás - túl azon, hogy orvosi értelemben nehezen alátámasztható - maga is semmitmondó. Beteg volt, rendben - és az mi? Az "egészséges" társadalom szembeállítása a "beteggel" pedig maga is diktatórikus beszéd: általában olyan szövegekben szokott előkerülni, amelyek rögtön terápiát is javallanak, rendszerint erőszakosat. (Az egészségmetafora, ha társadalmi jelenségek esetében használják, náci duma.) És Hitlert nem csak ebben szeretjük a normálistól eltérőnek látni. Az osztrák-bajor határvidéken töltött falusi gyerekkor, a magányos linzi kamaszévek, a bécsi számkivetettség, a művészi és szexuális kielégítetlenség krónikája, a primitív okkultizmusból összetákolt nacionalista credo egy minden tekintetben periferikus, selejtes személyiséget láttat. Olyan ember kaparintotta meg a kancellári posztot 1933-ban, akit erre semmilyen képesség nem jogosított fel; s csak a német társadalom vagy a német politikai elit gyengesége, védtelensége, hanyatlása engedte meg neki a hatalom bitorlását.

Nos, Ganz Hitlere ennek az abnormalitásnak némiképp ellentmond: nem véletlenül állította Oliver Hirschbiegel, a film rendezője, hogy esze ágában sem volt Hitlert pszichopatának feltüntetni. A Führer Ganz interpretációjában nem valami ambiciózus elmeháborodott, s nem is felkapaszkodott, ravasz senkiházi, valami primitív barom: inkább a gonosz monumentális energiákat mozgató zsenije. Dührohamai, félszavai, melyek ezrek, tízezrek haláláról döntenek, rögeszmés küldetéstudata e szörnyű erő megnyilvánulásai. S ennek az erőnek a birtokában próbál szembeszállni a valósággal is: a Berlint körbezáró ostromgyűrű kérlelhetetlen szűkülésével. Hans Frank, Lengyelország náci főkormányzója így beszélt róla a nürnbergi börtönpszichológusnak néhány hónappal azelőtt, hogy felakasztották volna: "Mintha csak maga a Halál öltötte volna fel egy vonzó emberi lény álarcát: munkásokat, ügyvédeket, tudósokat, asszonyokat és gyerekeket... mindenkit a pusztulás örvényébe csábított. Most, hogy lelepleződött, végre iszonyatos valóságában látjuk: egy halálfő vicsorog felénk." (Frank egyébként a börtönben katolizált, s Gilbert naplója szerint hajlamossá vált a vallási révületre.) A film persze tartózkodik e közhelyes metafizikától, a Sátán emlegetésétől; s Hitler gonoszságának ősforrását az emberi élet mély megvetésében láttatja. E megvetésnek a faji felsőbbrendűség meg az antiszemitizmus ideológiája adott struktúrát és nyelvezetet; de az a fekete lyuk, amelyből Hitler feltámadt, morális természetű: a részvétre való képesség teljes hiánya. "A részvét az ősbűn, a természet elleni vétek" - csámcsogja Ganz a bunkerbéli vacsoránál a film egyik kulcsmondatát. S ha egy ember vagy egy kultúra lemond az együttérzésről, akkor saját magát ítéli pusztulásra: mert morális ideálja, legmagasabb rendű cselekedete az öngyilkosság lesz.

...halálig

Ám a merész vállalás be is határolja a film lehetőségeit. Ha Ganzot kivesszük a képletből, a film szétmállik a kezünk között. A háborús halál drasztikus, realista jelenetei kétség-kívül a Ryan közlegény útját járják: afféle hommage-ként a berlini bombatölcsérben ugyanúgy kap fejlövést a német harcos, mint a D-Day ismeretlen hőse Spielberg filmjében. Most Berlin ostromáról is megtudjuk, hogyan aratott a halál: és valóban, ezt nem árt tudnunk. (Nota bene, a Ryan közlegény merészsége is viszonylagos, és nem csak azért, mert John Ford híradótöredékeit parafrazálja. Az erőszakos halál naturalista ábrázolását talán Peckinpah westernjeitől datálhatjuk. Spielberg ezt a bejáratott eszköztárat használta a Ryan-ban: egy másik, nem ironikus és nem is a horrorfilmekre jellemző kontextusban. Nemes célokra, ha lehet mondani.) A berlini halálesetek, a csonkolt végtagok, a testek végvonaglása rendszerint a bunker történetét ellenpontozzák: ám a vágások üteme s vele a didaxis hamar kiismerhető. A film alapvető ambíciója a kronológiai teljesség; mintha a bunkerben történtekről feljegyzett minden eseményt, minden tanácskozást a térképteremben, minden hadijelentést s rá Hitler minden reakcióját dokumentálni is szeretné. Ez a dramaturgiai kényszer hosszabbítja és gyengíti meg ezáltal a filmet. Minden pillanat, amikor Hitler nem kapitulál, berliniek, civilek és katonák életének százaiba, ezreibe kerül. Csakhogy ezt értjük már a legelejétől - és belefásulunk a látványba úgy a film közepétől.

Annál is inkább, mert ennél messzebbre a film nem merészkedik. Ha művészi értelemben legerősebb motívuma a Hitler-figura, ha épp Hitlert mutatja egy ilyen zseniális művész, akkor a film nem vagy kevéssé mutat mást. Őt helyezi a történelem középpontjába, s jelöli ki origónak. A történelmi személyiséget pécézi ki végső oknak, s fasizmusmagyarázatában elhalványodik a társadalmi elem; nem foglal állást abban a tekintetben, hogy a nácizmust vajon a modernizmus elleni lázadásnak vagy épp ellenkezőleg, beteljesedésének tartja; hogy a hagyományos konzervatív arisztokrácia extremizmusát látja mögötte vagy a vesztesek, az alsó középosztály forradalmát; netán a hanyatló tőkés társadalom végfázisát. Persze ezeket a válaszokat nyilván egy olyan filmen lehetne számon kérni, amely Hitler hatalomra kerüléséről szól: ám e nélkül a Führerre vonatkozó állítások is részigazságok lehetnek csupán. Olyan részigazságok például, hogy mindenki a Hitler személyiségében összegződő politikai és ideológiai fanatizmus áldozata volt. Nemcsak a bunker lakói, de Berlin

tizenéves, halálra ítélt

védői is. A saját, Hitlerbe vetett vak hitüké: amely vak hit egyébként csak a hűség, e nagyszerű tulajdonság negatívba fordított, fekete tükörképe. Eszemben sincs azt állítani, hogy a "németeknek" ne lenne joguk német áldozatokat mutatni a szélesvásznon; de a differenciálás hiánya borotvaélen táncol. A kapituláció hírére a fejükbe golyót repítő SS-tisztek halálához a néző képtelen részvét nélkül viszonyulni: s ezt az élményt én speciel szívesen megspóroltam volna magamnak. És azt sem kívánta egyetlen porcikám sem, hogy Albert Speert, ezt a disznót, a kényszermunkaügyi minisztert halk szavú pozitív hősnek lássam: bár tudom, hogy Nürnbergben megbánt mindent, sőt már 1944-ben merényletet tervezett a Führer ellen. S bár a film - legalább részben - Traudl Jungénak, Hitler gépírónőjének az emlékiratain alapul, az ő személyes drámájáról is édeskeveset tudunk meg: ezért kell a film végén, a hozzácsapott dokumentarista vörös farokban személyesen is elmondania, hogy nem érti akkori saját magát; mélységesen bánja, hogy húszévesen a nácik szolgálatába állt. Mintha az alkotók azt jósolnák, hogy erre még vissza kell azért térni, és bocsánatot kérnének a film hollywoodi záróképeiért.

Pedig nekem, isten bizony, nem lett volna rá szükségem. Meglettem volna nélküle is - mert becsületes filmet láttam, s egy nagy színész igaz szerepét. De jólesett, hogy megtették.

- bbe -

A Best Hollywood bemutatója

Bruno Ganz

Két kapszula méreg közt, esetleg az angyaltól az ördögig eltelő idő..., címkézni a legkönnyebb ezt a pályát, s ami azt illeti, nagy szavakban sincs hiány: Marlon Brando halott, alighanem a filmművészet legnagyobb élő színészalakjáról beszélünk.

1982-ben, mikor tán Új Tükör Klubmozinak hívták a Művészt, volt egy nyugatnémet (NSZK) filmhét. A műsorfüzet bevezető esszéjében a helyi új hullám (deutsche neue Welle) dicsérete mellett volt néhány bekezdés a színészekről is, melyben a német nyelvterület két kimagasló színészóriását említi a szerző. Mario Adorfot és Bruno Ganzot. Hol van már Mario? Feltűnik néha, inkább egy-egy tévéfilmben, igazi ősbölény, szeretjük nagyon, de az eltelt idő Ganz mellől simán kiradírozta a szűkítő értelmezést: német nyelvterület. Pedig még Hollywoodba sem költözött, Oscart sem kapott..., soha, semmi eget rengető felhajtás nem volt körülötte. A mondott filmhéten az 1978-ban készített Fekete és fehér, mint az éjszakák és a nappalok (Schwarz und wei§ wie Tage und Nächte) című filmben adott jócskán pszichopata sakkzsenit, aki szál magában, egy kapszula méreggel küzd meg a szovjet sakkgépezettel, illetve Stefan Koruga nemzet-közi nagymesterrel a világbajnoki címért. Nem volt egy nagy vaszizdasz a darab, bár szolidan (végtére is Willy Brandt fellépése után voltunk) piszkálta a ruszkikat, ami akkoriban itt eléggé bejött; valószínűleg nem erre indult be Hollywood, hanem Wolfgang Petersen következő, 1981-es dobására, a Das Bootra. De amit lehetett Petersennek (elmenni megalomán marhaságokat gyártani jó pénzért), szóba se jött Ganznak: angyali szerepét a Berlin felett az ég remake-jében Nick Cage játszotta el. Kinek közel, kinek távol Amerika: az odavalósi álom és az Államok nagy barátja, Wim Wenders is inkább a német balek, Jonathan Zimmermann szerepét osztotta rá a Patricia Highsmith egyik Ripley-sztorijából csinált Az amerikai barátban (1977), abban a műben, ami nekünk már e nevezetes filmhét előtt Ganztól meglehetett.

Nem haladunk semmilyen logikus vagy időrendi sorrendben: Bruno Ganzot nem bírjuk egy szimpla szócikk keretébe préselni, alakjai, alakításai mindegyre kitörnek a lexikonból. Szóval ahogy bevágja a sakkasztalon vizespoharába azt a mérget az a pszichopata szörnyzseni, még szép, hogy eszünkbe jut a mozdulat ma is a moziban: Hitlert játszik, ez nem lehet igaz. Kire is lehetne bízni Berlin alatti bunkerében a sátánt, mint a város fölötti ég angyalára? Az angyalra, akinek mosolyára, százezerféle mosolygására, emberi derűjére hangszerelte Wenders azt a híres filmet. Hitler a moziban, mikor még az állatkertbe se szabadna beengedni? Szovjet filmek villanásnyi időre feltűnő, tehetséges névtelenjei vagy a nem ettől nagyszerű Dégi István (Századunk sorozat) után ki legyen a rém főszerepben? Egy igyekvő senki? Vagy a színészkirály? Thomas Rosenmund a sakkos filmben egy piknikus alak, Jonathan a megélhetési bérgyilkossá előlépő képkeretező detto, az a másik Jonathan, a Harker, ha jól emlékszem, az is (Nosferatu, 1979 - Werner Herzog), Paul, a valahai értelmiségi, most kisegítő hajógépész (A fehér városban, 1983 - Alain Tanner) viszont egyszálbelű, Damiel nem is lehetne másmilyen, ki látott már dagadt angyalt (a folytatásra - emberként - persze kipofásodik: Távol és mégis közel, 1993). Ahogy azt mondani illik, a testivel játszik, hát persze, ezer test, ezer arc, hol magas, hol alacsony: mint a módszer afféle hőse a legendáriumok szerint heteket töltött itt meg ott előtanulmányként, mint Travolta a tűzoltóságon, mégis micsoda különbség. Micsoda hát? Csak annyi, hogy ugyanaz belülről is megtörténik, ha fellép. Ezer lélek. Mert hiába a maszkmester nagydoktorija, ez a Hitler pont belülről teszi kísértetiessé a külsőt, punktum.

Tudjuk mi is a leckét, Zürichben született, 1941-ben. 1967 és '76 között csak a színház, Peter Stein és a többi: nekünk nem ez jutott, ki bánja, mindenesetre jó tudni: tessék elolvasni Löwensohn Enikő Egy copfos angyal arcai című remek miniportréját a Filmkultúra internetes oldalain vagy ugyanott Berkes Ildikó írását.

Nekünk a filmek jutottak (kedvenc filmjeink), így összevissza, meg az ájult hódolat. Az őszinte hódolat korunk nagy művésze előtt. Neki az örökkévalóság.

- ts -

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."