A választási törvénnyel való manipulálás a Tudjman-rezsim kedvenc szokásai közé tartozott: míg az első, 1990-es szabad választásokon Horvátország polgárai a többségi rendszer szerint küldhettek képviselőket (az akkor még a jugoszláv szövetségi rendszer egyik intézményeként funkcionáló, és ebből eredően korlátozott jogkörű) parlamentbe, addig a múlt hét hétfőjén megtartott voksolás már a tisztán arányos szisztéma szerint zajlott. A két rendszerben annyi a közös, hogy a maga idejében mind a kettő a HDZ érdekeit lett volna hivatva szolgálni. 1990-ben még nem ismerték a horvát választók a jelölteket, és a HDZ a maga függetlenségpárti, nacionalista programjával és retorikájával az egyéni körzetekben bárkit be tudott vinni a száborba megosztott ellenfeleivel szemben (mint ahogy be is vitt: a szavazatok 40 százalékával a képviselői helyek több mint kétharmadát szerezte meg). 2000-re azonban a pártnak és a magukat a közel tízéves kormányzás során lenullázó jelölteknek egyetlen esélyük maradt: az, hogy elkerüljék a személyes megmérettetést, és Tudjman elnök tekintélyébe csomagolva a pártlistán be tudják magukat csempészni a törvényhozásba. Tudjman elnök azonban a múlt év decemberét halálozással töltötte, aminek következtében az arányos rendszer legfeljebb arra volt jó, hogy a HDZ-t megmentse a teljes bukástól. Igaz, az ő szempontjukból ez sem csekélység.
A választási földrajz és a háború
Az arányos választási törvény természetesen új választási körzeteket is jelentett. A HDZ-többségű parlament itt sem bízott semmit a véletlenre. Az országot 10 körzetre osztották (a 11. a külföldön élő, de horvát választójoggal rendelkező polgároké, a 12. pedig a nemzeti kisebbségeké volt - erről később), mégpedig oly módon, hogy - időnként akár az egyes régiók természetes földrajzi határainak is fittyet hányva - szétszedték az ellenzékkel rokonszenvező tömböket, és megbízhatóan HDZ-szimpatizáns körzetekkel javították fel őket. Így például Splittől kissé északra kettévágták a HDZ-re meglehetős ellenszenvvel tekintő Dalmáciát: az északi részhez hozzácsapták Zadar és Sibenik a háborúban sokat szenvedett hátországát, Splithez pedig az erősen katolikus, stabilan HDZ-s Dubrovnikot. A masszívan ellenzéki Zágráb sem egy körzet volt: keleti része megkapta Bjelovar környékét és a Száva mentét, déli fele Karlovacot, két olyan vidéket tehát, ahol a háború éveken át a választók mindennapjainak része volt. Márpedig ezek a választók "hátországi" polgártársaiknál fogékonyabbnak bizonyultak a HDZ retorikájára, a vérrel kivívott önálló államiság dicsőségére: a kormánypárt épp ezekben a körzetekben tudott megkapaszkodni kissé (Kelet-Szlavóniában vagy Vukovar környékén például, ahol a nem végleges adatok szerint fej fej mellett halad a szociáldemokrata- liberális koalícióval).
A HDZ másik nagy tartaléka a 11. körzet 350 ezer szavazója volt. E "külföldi" szavazók nagy része Bosznia-Hercegovina horvát nemzetiségű polgára, akik pártkötődése nem is lehetett kérdéses. Hiszen ők a tudjmani horvát irredentizmus legfőbb kedvezményezettjei, akik 1993 nyara, a bosnyák-horvát háború óta vajmi kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy egy államban éljenek a bosnyákokkal, és akik - a boszniai szerbekhez hasonlóan - megszületése óta bojkottálják a daytoni egyezményt. Ráadásul a HDZ-n kívül más horvátországi párt soha nem tudta megvetni a lábát Bosznia-Hercegovinában, így nem is csoda, hogy a "határon túli" horvátok szinte egy emberként szavaztak arra a pártra, amelytől fegyveres és politikai támogatást kaptak, választójogot és az anyaországhoz való végleges csatlakozás ígéretét.
A közjog és a háború
Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a HDZ-t ne váltsák le a választók (a választási eredményekről lásd keretes anyagunkat). A bukás végső oka - fellengzősen fogalmazva - a nemzeti program kiürülése volt (mint az MDF esetében 1994-ben); valamint a gazdasági katasztrófa réme, a szociális helyzet romlása - és természetesen az, hogy a választók nagy része a HDZ-rezsimet velejéig korruptnak látta (összehasonlíthatatlanul több okkal, mint a magyarok 1998-ban az MSZP-t). A minden valószínűség szerint hatpárti új kormánynak azonban nem csak a "gazdaság rendbetétele" (a privatizáció új pályára helyezése, a nyugati tőke bevonása, a szabadversenyes gazdaság törvényi feltételeinek megteremtése plusz Bokrosovic-csomag) lesz a feladata: a Tudjman-rezsim közjogi pusztítása után a romokban heverő demokratikus intézményrendszerre is ráfér egy alapos tatarozás; és az újaknak valamit kezdeniük kell a tragikus tudjmani Bosznia-politika örökségével is. De haladjunk sorban.
Tudjman elnöksége alatt az eredetileg inkább parlamentárisra, mint elnökire kaserolt rendszer az utóbbi irányába tolódott el - és bár csak kisebb mértékben az alkotmány buherálása, mint a néhai elnök utánozhatatlan hatalomgyakorlási módszerei révén, elkerülhetetlen lesz a beavatkozás bizonyos alapvető törvényekbe is. (Horvátország esete egyébként tankönyvbe illő illusztrációja lehet annak a vitának, amely a rendszerváltás táján folyt műveltebb ká-európai körökben az elnöki vs. parlamentáris demokráciáról. Horvátország és mondjuk Lengyelország összehasonlítása azt mutatja, hogy a demokráciára és a gazdasági fellendülésre, valamint a jó közérzetre, az általános mókára és kacagásra sokkal nagyobb veszélyt jelent az ellenőrizetlen államfői hatalomkoncentráció, mint az akár sok kicsi, "egymással veszekedő" párt által működtetett parlamentarizmus.) Azt, hogy a győztes koalíció erősíteni akarja a parlament és gyengíteni az elnök szerepét, nemcsak onnan tudjuk, hogy mondják, hanem onnan is, hogy az erősebbik párt elnöke, a szocdem Ivica Racan pályázik a miniszterelnöki székre, míg a liberális Drazen Budisa az államelnökire. Mivel a hatpárti koalíciónak valószínűleg nem lesz meg az alkotmánymódosításokhoz szükséges kétharmados többsége, a tervezett változtatásokhoz szükség lehet a HDZ-re is - és ebből a szempontból sem mellékes, hogy a HDZ jelöltje hogyan szerepel a január végi elnökválasztáson.
A háború után fél hatkor
Az új kormány számára - ha komolyan óhajtja venni saját jelszavait az európai felzárkózásról - a másik nagy tehertételt a bosznia-hercegovinai horvát kérdés jelenti majd. A kampányban mind a szocdemek, mind a liberálisok leginkább hallgattak erről, ami nem is csoda. Tudjman 1996-tól éppen azért vesztette el a nemzetközi közösség bizalmát, mert a hercegovinai horvát államocska támogatásával szabotálta a daytoni rendezést. A daytoni rendezésből azonban - nem kis mértékben épp Tudjman áldásos tevékenységének következtében - az elmúlt négy év során alig valami valósult meg. Az Egyesült Államokban az idén elnökválasztás lesz: kérdés, hogy az új amerikai kormányzat mi a búbánatot akar majd kezdeni a Balkánnal, hajlandó lesz-e tovább várni, hogy e szabadságszerető kis népek megszeressék egymást is, vagy inkább hagyja, hogy a jobbik győzzön, és a boszniai horvátok Horvátországhoz, a szerbek meg Jugoszláviához csatlakozzanak. Az új horvát kormány a szíve szerint nyilván csökkentené a határon túli horvátoknak nyújtott támogatást (például megvonná a szavazati jogukat), ami minden bizonnyal nem megy majd súlyos konfliktusok nélkül a Tudjman-rezsim fő támaszaként szolgáló úgynevezett "hercegovinai lobbival". (Jól szervezett, egységes, felfegyverzett férfiakról van szó, ne feledjük.) Ugyancsak komoly ellentétek forrása lehet az, ha Racanék komolyan veszik az együttműködést a hágai törvényszékkel: nem kizárt ugyanis, hogy magas rangú horvát katonatiszteknek kellene felelniük a nemzetközi bíróság előtt.
- bbe -
Kampány, eredmények
A győztesek választási kampányának központi eleme a tudjmani állampárt, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) által felépített maffiagazdaság leleplezgetése volt. Az túlzás, hogy vehemensen kritizálták volna a HDZ-t, egyes elemzők szerint a választási harc lagymatagsága arra utal: Tudjman halála után a belső frakcióharcokban őrlődő HDZ egyes részei és a most kormányra jutók egyszer még közeledhetnek egymáshoz. A HDZ PR-emberei arra számítottak, Tudjman halála jól kiaknázható a kampányban. Zlatko Canjuga (a marxizmus egykori professzora) például kijelentette, hogy Horvátország az elnök temetésén megmondta, milyen politikát akar, és a HDZ feladata, hogy tovább tartsák ezt az irányt. Ez bejött, csak fordítva: a horvátországi horvátok a választásokon tényleg tovább temettek, nem pedig dicsértek. Ráadásul a HDZ egyik fő szlogenje a Megyünk tovább! (Idemo dalje!) volt. E parolával éppen csak az a baj, hogy Slobodan Milosevicék találták ki, és 1996-ban a monumentális csalásokkal tarkított szerbiai választásokon alkalmazták.
A horvát hírügynökség, a HINA lapzártánkkor legfrissebb adatai szerint a Szociáldemokrata Párt (SDP) és a Horvát Szociálliberális Párt választási koalíciója 71, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) 46, a négy centrumpárt (a Parasztpárt, az Isztriai Demokratikus Szövetség, a Liberális Párt és a Néppárt) 24, a szélsőségesen soviniszta Horvát Jogpárt pedig 5 mandátumot szerzett. Öt hely jutott a nemzeti kisebbségeknek, akik külön listán indultak. Egy-egy helyet kapott az olasz, a magyar és a szerb kisebbség képviselője, ami, ha valamiért, hát azért érdekes, mert a szerbek - akik tíz éve még a legnagyobb horvátországi kisebbség voltak - a hivatalos adatok szerint is 160 000-en vannak, szemben a 6-10 ezres olasz, illetve magyar közösséggel.
A szocdem-liberális koalíció tehát a négyek nélkül nem tud kormányt alakítani, ami nemcsak azért érdekes, mert a pártvezetők között súlyos személyi ellentétek feszülnek, hanem azért is, mert a négyek sok tekintetben egy kissé felvizezett HDZ-re emlékeztetnek. A Liberális Párt például a Budisa-féle szoclib pártból vált ki Vlado Gotovac (a helyi Havel) vezetésével. Erejük nem nagy, viszont miután a többi öt akkori ellenzéki párt szívesen szétverte volna őket, Gotovac létrehozta a négy kis párt szindikátusát, újabban már arról is szó van, hogy az isztriai regionalista párttal és a Néppárttal egyesülnek (közös céljuk a regionalizmus - bár maguk az isztriaiak nemcsak autonomisták, de kissé szecesszionisták is).
A hatok további együttműködésének első próbája a január 24-i elnökválasztás lesz. Ahhoz, hogy Budisa, a szocdem-liberális koalíció jelöltje meg tudja verni a HDZ-s Mate Granic volt külügyminisztert, szüksége van a négy kis párt szavazóinak támogatására is - amit legfeljebb a második fordulóban kaphat meg, minthogy a négyek saját jelölttel vágnak neki a küzdelemnek. (Az illető az a Stipe Mesic, aki a szocialista Jugoszlávia utolsó elnökségében képviselte Horvátországot, majd a HDZ-ben kötött ki.) Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a hat párt együttműködése a kormányban nem lesz olyan unalmas, mint az előző, az egypárti diktatúrára oly betegesen hasonlító korszak volt.
- szhgy -
