Bevezetés a népirtás történetébe - Terry George: Hotel Ruanda

  • - bbe -
  • 2005. szeptember 29.

Film

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható.

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható. Sőt: néha egyenesen úgy tűnik, mintha a film az e tekintetben - joggal - mérvadónak számító, 1999-es Human Rights Watch-jelentés (www.hrw.org/reports/1999/rwanda) fontosabb tételeit foglalná össze. Éppenséggel az Hotel des Mille Collines és Paul Rusasabagina története is szerepel ebben a nagyszerű és becsületes munkában, annak illusztrációjaként, hogy a mégoly csökevényes nyugati beavatkozás is (mint a minden politikai puvoár nélküli belga szállodatulajdonos telefonálgatása) képes volt arra, hogy emberek életét mentse meg.

Mindezt a legkevésbé sem fitymálólag írom. Hisz még mindig épp elég - leginkább rasszista - tévképzet forog a világban a ruandai népirtás természetéről és történetéről - ha egyáltalán hajlandó valaki is figyelmet szentelni a témának. (Például az, hogy itt valami spontán mészárlás történt volna, amit holmi ősi, barbár, néger ösztön motivált; holott a népirtást a ruandai állami tisztviselők szervezték meg és irányították, a csőcseléket csak felhasználták politikai céljaik elérésére. Ez szokott lenni egyébként a legmakacsabb félreértés minden népirtás esetén: hogy az csak úgy jön, dühből.) Az tehát, hogy most beszélve van Ruandáról, s hogy épp ez van mondva róla, hogy a film legvérforralóbb, s legkétségbeejtőbb tanulsága az: a nyugati nagyhatalmak minden nagyobb áldozat nélkül meggátolhatták volna közel egymillió ember halálát, már önmagában is nagyszerű gesztus. Ezt kell gondolnunk; és ez így helyes. A film szinte minden egyes mondata, jelenete a népirtás történetének egy-egy fejezetét, fordulatát foglalja össze. Minden úgy volt, ahogy látjuk: esetleg ahogy a film szereplőitől halljuk. (Még ha ez a történet a valóságban persze jóval bonyolultabb is annál, mint amilyennek a film mutatja.) A francia kormány valóban segélyeket juttatott és fegyvereket adott el a hutu többségű kormánynak még akkor is, amikor sejthető volt, hogy az mire készül. Az amerikai kormány, hogy elhárítsa a beavatkozás kényszerét, április végén tényleg megtiltotta hivatalnokainak, hogy a "népirtás" szót használják. Az ENSZ és a nagyhatalmak a mészárlások kezdetekor - 300, jóformán fegyvertelen ENSZ-katonán kívül - valóban kivonták csapataikat az országból, szabad kezet adva ezzel a gyilkosoknak. A békefenntartóknak valóban nem volt parancsuk a fegyverhasználatra (ahogy a boszniai ún. védett övezetekben sem). A hutu milicisták valóban meggyilkolták a hivatalban lévő miniszterelnök feleségét, a védelmét ellátó tíz belga ENSZ-katonával együtt.

S mert a film abban látja a feladatát, hogy mindezt a tudtunkra adja, hogy informáljon, behatárolja saját művészi eszközeit is. Mintha egy olyan dokumentumfilmet látnánk, amely jeleneteit - valamifajta művészi igényességgel - utólag rekonstruálták. Ez az igényesség is funkcionális azonban: az egyes jelenetek drámaisága, miként a főszereplő, s némely egyéb színészek kitűnő játéka is illusztráció csupán, az igaz történet stilizálása. (Például Nick Nolte-é, aki Romeo Dallaire tábornokot, a béfenntartók kanadai parancsnokát alakítja. Dallaire, aki már 1994 januárjától pontosan látta a közeledő tragédia arányait, s erről tájékoztatta is ENSZ-béli feletteseit, azonnali beavatkozást követelve, végül kis híján beleőrült a frusztrációba.)

S e stilizálásnak szintén megvannak a maga korlátai. Azt ugyanis, hogy egy országban nem egész három hónap leforgása alatt puszta kézzel meggyilkolnak nyolcszázezer embert, valószínűleg nem lehet egy megrendezett filmben a vásznon megmutatni. Ugyanakkor a felfoghatatlan, emberi ésszel szinte felérhetetlen erőszak érzékeltetése nélkül a történetírói ambíciókkal készült film hamis lenne. George borotvaélen táncol: az erőszak, a holttestek, a gyilkolás látképei fel-felvillannak csupán. S bár sokan a valóság elkendőzésével vádolták a művészt, a legnagyobb erénye a filmnek éppen ez az arányérzék. Hisz ha a rendező akár csak egy hajszálnyival közelebb visz minket nyolcszázezer ember halálának naturális képeihez, a hatás épp ellentétes lesz a szerzői szándékkal: a néző menekülőre fogja. Pontosan úgy tesz, mint 1994 áprilisában: kikapcsolja a készüléket. Ez a film még így is, még a túlélőket ellenfényben mutató, felszabadult záróképpel együtt is olyan nyomasztó és olyan kétségbeejtő, hogy sírni sem lehet rajta. Csak feladni minden reményt.

Kérem, ne mulasszák el megtekinteni semmiképp.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).