Bevezetés a népirtás történetébe - Terry George: Hotel Ruanda

  • - bbe -
  • 2005. szeptember 29.

Film

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható.

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható. Sőt: néha egyenesen úgy tűnik, mintha a film az e tekintetben - joggal - mérvadónak számító, 1999-es Human Rights Watch-jelentés (www.hrw.org/reports/1999/rwanda) fontosabb tételeit foglalná össze. Éppenséggel az Hotel des Mille Collines és Paul Rusasabagina története is szerepel ebben a nagyszerű és becsületes munkában, annak illusztrációjaként, hogy a mégoly csökevényes nyugati beavatkozás is (mint a minden politikai puvoár nélküli belga szállodatulajdonos telefonálgatása) képes volt arra, hogy emberek életét mentse meg.

Mindezt a legkevésbé sem fitymálólag írom. Hisz még mindig épp elég - leginkább rasszista - tévképzet forog a világban a ruandai népirtás természetéről és történetéről - ha egyáltalán hajlandó valaki is figyelmet szentelni a témának. (Például az, hogy itt valami spontán mészárlás történt volna, amit holmi ősi, barbár, néger ösztön motivált; holott a népirtást a ruandai állami tisztviselők szervezték meg és irányították, a csőcseléket csak felhasználták politikai céljaik elérésére. Ez szokott lenni egyébként a legmakacsabb félreértés minden népirtás esetén: hogy az csak úgy jön, dühből.) Az tehát, hogy most beszélve van Ruandáról, s hogy épp ez van mondva róla, hogy a film legvérforralóbb, s legkétségbeejtőbb tanulsága az: a nyugati nagyhatalmak minden nagyobb áldozat nélkül meggátolhatták volna közel egymillió ember halálát, már önmagában is nagyszerű gesztus. Ezt kell gondolnunk; és ez így helyes. A film szinte minden egyes mondata, jelenete a népirtás történetének egy-egy fejezetét, fordulatát foglalja össze. Minden úgy volt, ahogy látjuk: esetleg ahogy a film szereplőitől halljuk. (Még ha ez a történet a valóságban persze jóval bonyolultabb is annál, mint amilyennek a film mutatja.) A francia kormány valóban segélyeket juttatott és fegyvereket adott el a hutu többségű kormánynak még akkor is, amikor sejthető volt, hogy az mire készül. Az amerikai kormány, hogy elhárítsa a beavatkozás kényszerét, április végén tényleg megtiltotta hivatalnokainak, hogy a "népirtás" szót használják. Az ENSZ és a nagyhatalmak a mészárlások kezdetekor - 300, jóformán fegyvertelen ENSZ-katonán kívül - valóban kivonták csapataikat az országból, szabad kezet adva ezzel a gyilkosoknak. A békefenntartóknak valóban nem volt parancsuk a fegyverhasználatra (ahogy a boszniai ún. védett övezetekben sem). A hutu milicisták valóban meggyilkolták a hivatalban lévő miniszterelnök feleségét, a védelmét ellátó tíz belga ENSZ-katonával együtt.

S mert a film abban látja a feladatát, hogy mindezt a tudtunkra adja, hogy informáljon, behatárolja saját művészi eszközeit is. Mintha egy olyan dokumentumfilmet látnánk, amely jeleneteit - valamifajta művészi igényességgel - utólag rekonstruálták. Ez az igényesség is funkcionális azonban: az egyes jelenetek drámaisága, miként a főszereplő, s némely egyéb színészek kitűnő játéka is illusztráció csupán, az igaz történet stilizálása. (Például Nick Nolte-é, aki Romeo Dallaire tábornokot, a béfenntartók kanadai parancsnokát alakítja. Dallaire, aki már 1994 januárjától pontosan látta a közeledő tragédia arányait, s erről tájékoztatta is ENSZ-béli feletteseit, azonnali beavatkozást követelve, végül kis híján beleőrült a frusztrációba.)

S e stilizálásnak szintén megvannak a maga korlátai. Azt ugyanis, hogy egy országban nem egész három hónap leforgása alatt puszta kézzel meggyilkolnak nyolcszázezer embert, valószínűleg nem lehet egy megrendezett filmben a vásznon megmutatni. Ugyanakkor a felfoghatatlan, emberi ésszel szinte felérhetetlen erőszak érzékeltetése nélkül a történetírói ambíciókkal készült film hamis lenne. George borotvaélen táncol: az erőszak, a holttestek, a gyilkolás látképei fel-felvillannak csupán. S bár sokan a valóság elkendőzésével vádolták a művészt, a legnagyobb erénye a filmnek éppen ez az arányérzék. Hisz ha a rendező akár csak egy hajszálnyival közelebb visz minket nyolcszázezer ember halálának naturális képeihez, a hatás épp ellentétes lesz a szerzői szándékkal: a néző menekülőre fogja. Pontosan úgy tesz, mint 1994 áprilisában: kikapcsolja a készüléket. Ez a film még így is, még a túlélőket ellenfényben mutató, felszabadult záróképpel együtt is olyan nyomasztó és olyan kétségbeejtő, hogy sírni sem lehet rajta. Csak feladni minden reményt.

Kérem, ne mulasszák el megtekinteni semmiképp.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.