Bevezetés a népirtás történetébe - Terry George: Hotel Ruanda

  • - bbe -
  • 2005.09.29 00:00

Film

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható.

Hogy Terry George filmje bármilyen irányba akár egy millimétert is eltávolodna a ruandai népirtás ama értelmezésétől, amely ma már - hál' istennek - bevettnek számít a liberális nyugati demokráciák helyesen gondolkodó közvéleménye körében, a legkevésbé sem állítható. Sőt: néha egyenesen úgy tűnik, mintha a film az e tekintetben - joggal - mérvadónak számító, 1999-es Human Rights Watch-jelentés (www.hrw.org/reports/1999/rwanda) fontosabb tételeit foglalná össze. Éppenséggel az Hotel des Mille Collines és Paul Rusasabagina története is szerepel ebben a nagyszerű és becsületes munkában, annak illusztrációjaként, hogy a mégoly csökevényes nyugati beavatkozás is (mint a minden politikai puvoár nélküli belga szállodatulajdonos telefonálgatása) képes volt arra, hogy emberek életét mentse meg.

Mindezt a legkevésbé sem fitymálólag írom. Hisz még mindig épp elég - leginkább rasszista - tévképzet forog a világban a ruandai népirtás természetéről és történetéről - ha egyáltalán hajlandó valaki is figyelmet szentelni a témának. (Például az, hogy itt valami spontán mészárlás történt volna, amit holmi ősi, barbár, néger ösztön motivált; holott a népirtást a ruandai állami tisztviselők szervezték meg és irányították, a csőcseléket csak felhasználták politikai céljaik elérésére. Ez szokott lenni egyébként a legmakacsabb félreértés minden népirtás esetén: hogy az csak úgy jön, dühből.) Az tehát, hogy most beszélve van Ruandáról, s hogy épp ez van mondva róla, hogy a film legvérforralóbb, s legkétségbeejtőbb tanulsága az: a nyugati nagyhatalmak minden nagyobb áldozat nélkül meggátolhatták volna közel egymillió ember halálát, már önmagában is nagyszerű gesztus. Ezt kell gondolnunk; és ez így helyes. A film szinte minden egyes mondata, jelenete a népirtás történetének egy-egy fejezetét, fordulatát foglalja össze. Minden úgy volt, ahogy látjuk: esetleg ahogy a film szereplőitől halljuk. (Még ha ez a történet a valóságban persze jóval bonyolultabb is annál, mint amilyennek a film mutatja.) A francia kormány valóban segélyeket juttatott és fegyvereket adott el a hutu többségű kormánynak még akkor is, amikor sejthető volt, hogy az mire készül. Az amerikai kormány, hogy elhárítsa a beavatkozás kényszerét, április végén tényleg megtiltotta hivatalnokainak, hogy a "népirtás" szót használják. Az ENSZ és a nagyhatalmak a mészárlások kezdetekor - 300, jóformán fegyvertelen ENSZ-katonán kívül - valóban kivonták csapataikat az országból, szabad kezet adva ezzel a gyilkosoknak. A békefenntartóknak valóban nem volt parancsuk a fegyverhasználatra (ahogy a boszniai ún. védett övezetekben sem). A hutu milicisták valóban meggyilkolták a hivatalban lévő miniszterelnök feleségét, a védelmét ellátó tíz belga ENSZ-katonával együtt.

S mert a film abban látja a feladatát, hogy mindezt a tudtunkra adja, hogy informáljon, behatárolja saját művészi eszközeit is. Mintha egy olyan dokumentumfilmet látnánk, amely jeleneteit - valamifajta művészi igényességgel - utólag rekonstruálták. Ez az igényesség is funkcionális azonban: az egyes jelenetek drámaisága, miként a főszereplő, s némely egyéb színészek kitűnő játéka is illusztráció csupán, az igaz történet stilizálása. (Például Nick Nolte-é, aki Romeo Dallaire tábornokot, a béfenntartók kanadai parancsnokát alakítja. Dallaire, aki már 1994 januárjától pontosan látta a közeledő tragédia arányait, s erről tájékoztatta is ENSZ-béli feletteseit, azonnali beavatkozást követelve, végül kis híján beleőrült a frusztrációba.)

S e stilizálásnak szintén megvannak a maga korlátai. Azt ugyanis, hogy egy országban nem egész három hónap leforgása alatt puszta kézzel meggyilkolnak nyolcszázezer embert, valószínűleg nem lehet egy megrendezett filmben a vásznon megmutatni. Ugyanakkor a felfoghatatlan, emberi ésszel szinte felérhetetlen erőszak érzékeltetése nélkül a történetírói ambíciókkal készült film hamis lenne. George borotvaélen táncol: az erőszak, a holttestek, a gyilkolás látképei fel-felvillannak csupán. S bár sokan a valóság elkendőzésével vádolták a művészt, a legnagyobb erénye a filmnek éppen ez az arányérzék. Hisz ha a rendező akár csak egy hajszálnyival közelebb visz minket nyolcszázezer ember halálának naturális képeihez, a hatás épp ellentétes lesz a szerzői szándékkal: a néző menekülőre fogja. Pontosan úgy tesz, mint 1994 áprilisában: kikapcsolja a készüléket. Ez a film még így is, még a túlélőket ellenfényben mutató, felszabadult záróképpel együtt is olyan nyomasztó és olyan kétségbeejtő, hogy sírni sem lehet rajta. Csak feladni minden reményt.

Kérem, ne mulasszák el megtekinteni semmiképp.

A Budapest Film bemutatója

Neked ajánljuk