A jó üzleti érzékkel rendelkező balkáni művészek már rég felfedezték
az európai érzékenység
eme feminin
vonását, ezt az ösztönös vágyódást a borzongás és a vadság, a veszélytelen szalonperverziók után, és becsületesen igyekeznek kiszolgálni is azt. Nem tesz mást legújabb filmjében a nagy Emir Kusturica sem, még ha nem is olyan penetránsan, mint a Nyugat összes előítéletének és históriai tévhitének alájátszó, ostoba Undergroundban. Végső soron a Macska-zajban a tét is kisebb: itt csak a rockandroll van kissé elárulva, neki meg már amúgy is mindegy, hisz halott szegény rég.
Pláne a boszniai.
A film főhősét képező együttes, a No Smoking 1980-ban alakult Szarajevóban, és akkor még Zabranjeno Pusenjének hívták őket. A dátumról és a helyről azért érdemes megemlékeznünk, hogy leszögezhessük: normális időkben az emberek többsége hajlamos a normális viselkedésre, ha léha fiatalember, és van némi hangja, akkor
alternatív
rockegyüttest alapít,
és garázsokban próbál, mint tette azt a ZP frontembere, Nele Karajlic (polgári nevén Nenad Jankovic). A ZP a nyolcvanas évek közepére futott be, lemezeiken, a Valter brani Sarajevón, a Dok cekas sabah sa sejtanomon, a Male price o velikoj ljubavin képzett és invenciózus zenészek játszottak tökös rockandrollt (vagy punkot?), olyat, mint a jobb zenekarok akkoriban bárhol máshol a világon. Bosnyákul persze, és evvel nagyon messzire nem lehetett jutni: még akkor sem, ha a Nele által gyönyörű bosnyák dialektusban elővezetett dalok mind szóltak valamiről. A boszniai alkutyák - kis tolvajok, mutatványosok, lumpok, csempészek, vendégmunkások - kedves, vicces történeteinek volt ekkoriban énekese az ifjú művész: közismert slágerük, a Balada o Pisonji i Zugi például azt a megható esetet dolgozta fel, amikor két szarajevói tinédzser búcsút intett lakótelepük csótányainak, és autóbuszt lopott, hogy a horvát tengerpart érintésével Safariba, a távoli afrikai országba emigráljon - ám már a bradinai kanyarban az árokban kötöttek ki, nyolc napon túl gyógyulón. (Szólóóó!!!) És ez úgy volt jó, ahogy: a couleur locale csak sajátos miliőt adott e poézisnek, nem tartalmat: a "balkániságra" ezek a dalok, tisztesség ne essék szólván,
magasról szartak
Hacsak annyiban nem, hogy a nyolcvanas évek vége felé már egyre érezhetőbben megjelent bennük valamiféle rossz közérzet, félelem: a háború előérzete és a felháborodás, hogy "ezek" szétdúrják az országot.
Szarajevó ostromát aztán sem Nele, sem az akkoriban már régóta velük bohóckodó Kusturica nem várták be. Hogy a háborút Belgrádban átvészelő Karajlic alól mennyire kicsúszott a talaj, hogy városának és vele eredeti kulturális környezetének szétlövése, valamint saját emigrációja - ami persze a szarajevói szerbek kényszerű távozásának kontextusában értelmezendő - mennyire viselte meg, arról interjúiban sem igen beszélt. Belgrádban mindenesetre újrakezdte, pontosabban elkezdett valami mást. Vélhetően E. K. bölcs és piacérett művészi elképzeléseinek hatása alatt: az immáron Emir Kusturica and the No Smoking néven futó formáció balkáni dallamokból építkező world music-féleséggel lépeget az egzotikumok iránt fogékony nyugati közönség elé.
A film tanúsága szerint: fergeteges sikerrel. Ebben semmi okunk kételkedni, hisz látjuk a koncerteken őrjöngő tömeget; és tényleg, a zene nem is végzetesen rossz, ha az autórádión véletlenül bejönne, akár három percig is el tudnám hallgatni, mielőtt továbbtekernék. Ám az állítólagos sikert nem csak ez a kétely (hogy tudniillik a No Smoking zenéje teljességgel érdektelen) kérdőjelezi meg. Kusturica filmjében a történet vége nem is lehet más, csak a siker. Ez a történet ugyanis arról szól, hogy a balkáni művészek az ő utolérhetetlen, sui generis balkáni művészetükkel és kiapadhatatlan balkáni energiájukkal elkápráztatják a nyugati koncerttermek közönségét. A balkáni kávéházi és kocsmai zenészek, névtelen cigány muzsikusok tanítását (a sui generis balkáni hagyományt) elsajátító, és azt továbbfejlesztő barbár géniuszok lába előtt hever Párizs, Milánó, München. A senkikből, sőt a bunkókból a Balkán csinál embert, kultúrlényt, akik
balról előzik
a nyugati civilizációt
(A legnagyobb bunkó a filmben egyébként maga Kusturica: az együttes "gitárosa" egy elviselhetetlenül hosszú jelenetben próbál verekedést provokálni az öltözőben a benga dobossal: amúgy meg sem szólal.) A film vége felé a rendező magát a nagy Joe Strummert, a Clash egykori frontemberét rángatja elő, kevéske megmaradt hajánál fogva: a súlyos drog- és punkveterán afféle rezonőrként ad hangot annak a véleménynek, hogy ez a fajta "balkáni punk" hozhat igazán friss vért a fáradó nyugati rockzenébe.
Ez a kevéssé rafinált - és legyünk igazságosak: helyenként önironikus - identitáskonstrukció a film veleje: és épp ez az önreflexivitás, a Balkán eme intellektuális pestise teszi a filmet - szereplőinek minden jópofasága és szellemessége dacára - sablonossá és hamissá.
- bbe -
Super 8 Stories, színes, fekete-fehér, olasz-német, 90 perc, 2000; rendezte: Emir Kusturica; zene: No Smoking; forgalmazza a Budapest Film
