Film, zene: Műbarbárok (Emir Kusturica: Umca-umca, macska-zaj)

szerző
- bbe -
publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)

Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)

A jó üzleti érzékkel rendelkező balkáni művészek már rég felfedezték

az európai érzékenység

eme feminin

vonását, ezt az ösztönös vágyódást a borzongás és a vadság, a veszélytelen szalonperverziók után, és becsületesen igyekeznek kiszolgálni is azt. Nem tesz mást legújabb filmjében a nagy Emir Kusturica sem, még ha nem is olyan penetránsan, mint a Nyugat összes előítéletének és históriai tévhitének alájátszó, ostoba Undergroundban. Végső soron a Macska-zajban a tét is kisebb: itt csak a rockandroll van kissé elárulva, neki meg már amúgy is mindegy, hisz halott szegény rég.

Pláne a boszniai.

A film főhősét képező együttes, a No Smoking 1980-ban alakult Szarajevóban, és akkor még Zabranjeno Pusenjének hívták őket. A dátumról és a helyről azért érdemes megemlékeznünk, hogy leszögezhessük: normális időkben az emberek többsége hajlamos a normális viselkedésre, ha léha fiatalember, és van némi hangja, akkor

alternatív

rockegyüttest alapít,

és garázsokban próbál, mint tette azt a ZP frontembere, Nele Karajlic (polgári nevén Nenad Jankovic). A ZP a nyolcvanas évek közepére futott be, lemezeiken, a Valter brani Sarajevón, a Dok cekas sabah sa sejtanomon, a Male price o velikoj ljubavin képzett és invenciózus zenészek játszottak tökös rockandrollt (vagy punkot?), olyat, mint a jobb zenekarok akkoriban bárhol máshol a világon. Bosnyákul persze, és evvel nagyon messzire nem lehetett jutni: még akkor sem, ha a Nele által gyönyörű bosnyák dialektusban elővezetett dalok mind szóltak valamiről. A boszniai alkutyák - kis tolvajok, mutatványosok, lumpok, csempészek, vendégmunkások - kedves, vicces történeteinek volt ekkoriban énekese az ifjú művész: közismert slágerük, a Balada o Pisonji i Zugi például azt a megható esetet dolgozta fel, amikor két szarajevói tinédzser búcsút intett lakótelepük csótányainak, és autóbuszt lopott, hogy a horvát tengerpart érintésével Safariba, a távoli afrikai országba emigráljon - ám már a bradinai kanyarban az árokban kötöttek ki, nyolc napon túl gyógyulón. (Szólóóó!!!) És ez úgy volt jó, ahogy: a couleur locale csak sajátos miliőt adott e poézisnek, nem tartalmat: a "balkániságra" ezek a dalok, tisztesség ne essék szólván,

magasról szartak

Hacsak annyiban nem, hogy a nyolcvanas évek vége felé már egyre érezhetőbben megjelent bennük valamiféle rossz közérzet, félelem: a háború előérzete és a felháborodás, hogy "ezek" szétdúrják az országot.

Szarajevó ostromát aztán sem Nele, sem az akkoriban már régóta velük bohóckodó Kusturica nem várták be. Hogy a háborút Belgrádban átvészelő Karajlic alól mennyire kicsúszott a talaj, hogy városának és vele eredeti kulturális környezetének szétlövése, valamint saját emigrációja - ami persze a szarajevói szerbek kényszerű távozásának kontextusában értelmezendő - mennyire viselte meg, arról interjúiban sem igen beszélt. Belgrádban mindenesetre újrakezdte, pontosabban elkezdett valami mást. Vélhetően E. K. bölcs és piacérett művészi elképzeléseinek hatása alatt: az immáron Emir Kusturica and the No Smoking néven futó formáció balkáni dallamokból építkező world music-féleséggel lépeget az egzotikumok iránt fogékony nyugati közönség elé.

A film tanúsága szerint: fergeteges sikerrel. Ebben semmi okunk kételkedni, hisz látjuk a koncerteken őrjöngő tömeget; és tényleg, a zene nem is végzetesen rossz, ha az autórádión véletlenül bejönne, akár három percig is el tudnám hallgatni, mielőtt továbbtekernék. Ám az állítólagos sikert nem csak ez a kétely (hogy tudniillik a No Smoking zenéje teljességgel érdektelen) kérdőjelezi meg. Kusturica filmjében a történet vége nem is lehet más, csak a siker. Ez a történet ugyanis arról szól, hogy a balkáni művészek az ő utolérhetetlen, sui generis balkáni művészetükkel és kiapadhatatlan balkáni energiájukkal elkápráztatják a nyugati koncerttermek közönségét. A balkáni kávéházi és kocsmai zenészek, névtelen cigány muzsikusok tanítását (a sui generis balkáni hagyományt) elsajátító, és azt továbbfejlesztő barbár géniuszok lába előtt hever Párizs, Milánó, München. A senkikből, sőt a bunkókból a Balkán csinál embert, kultúrlényt, akik

balról előzik

a nyugati civilizációt

(A legnagyobb bunkó a filmben egyébként maga Kusturica: az együttes "gitárosa" egy elviselhetetlenül hosszú jelenetben próbál verekedést provokálni az öltözőben a benga dobossal: amúgy meg sem szólal.) A film vége felé a rendező magát a nagy Joe Strummert, a Clash egykori frontemberét rángatja elő, kevéske megmaradt hajánál fogva: a súlyos drog- és punkveterán afféle rezonőrként ad hangot annak a véleménynek, hogy ez a fajta "balkáni punk" hozhat igazán friss vért a fáradó nyugati rockzenébe.

Ez a kevéssé rafinált - és legyünk igazságosak: helyenként önironikus - identitáskonstrukció a film veleje: és épp ez az önreflexivitás, a Balkán eme intellektuális pestise teszi a filmet - szereplőinek minden jópofasága és szellemessége dacára - sablonossá és hamissá.

- bbe -

Super 8 Stories, színes, fekete-fehér, olasz-német, 90 perc, 2000; rendezte: Emir Kusturica; zene: No Smoking; forgalmazza a Budapest Film

szerző
- bbe -
publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...