Amikor 1991. május elsején a horvátországi Borovo Selóban szerb orvlövészek megölték azt a két horvát rendőrt (majd másnap még tizenkettőt), s ezzel nem hivatalosan kezdetét vette a posztjugoszláv háborúk sorozata, talán senki nem sejtette, hogy ennek sose lesz vége. Azt persze lehetett tudni, hogy a hadműveletek előbb-utóbb abbamaradnak. Arról viszont, hogy a háború a harci cselekmények befejezésével s a "politikai rendezéssel" sem zárul le, hogy hogyan szolgál tovább és kit, mostanában gyűjtjük a tapasztalatokat. Szemlénk, egy horvát, egy szerb és egy horvát-szerb filmje is erről tart bevezető kurzust. Horvát Szlavóniában vagyunk, meg Splitben és az albán Prishtinében: de ugyanannak a történetnek a fonala gombolyodik itt is, ott is. A kisállami fasizmusé.
Háborús bűnökkel egyetlen országban sem szokás dicsekedni. Különösen, ha az elkövetők, a parancsadók és azok politikai gazdái nemhogy élnek, s jó egészségnek örvendenek, de a hatalomból is csak félig-meddig távoztak. De hogy a posztjugoszláv társadalmak politikáját és mindennapjait mennyire átjárja a háború alatt elkövetett, ám a harci eseményekkel semmilyen összefüggésben nem álló bűnök emlékezete és ennek az emlékezetnek a visszaszorítása, aligha lehet tudomásunk. A Lora című alkotás (Nenad Puhovski), mely címét főszereplőjéről, az egykori spliti katonai börtönről kapta, a jéghegy láthatatlan részét sejteti. A háború elején, 1991-92-ben e szörnyű intézményt szerb nemzetiségű foglyok népesítették be: nemcsak fogságba esett, jobbára montenegrói illetőségű katonák, de civilek is. Utóbbiakat - akik egyetlen bűne nemzetiségi hovatartozásuk volt - a horvát rendőrök úgy vitték el például spliti otthonaikból, ahogy a nagykönyvben meg van írva: éjszaka, fekete autóval, bírósági ítélet, letartóztatási parancs és jogorvoslat lehetősége nélkül; és persze kémkedés vádjával. Hogy mit tettek velük, arról a túlélőknek most volt alkalmuk beszámolni: mi pedig végighallgathatjuk a tes-tek megkínzatásának történeteit, ad nauseam. Ám a Lora mégsem a borzalmak eme krónikája miatt a legnyugtalanítóbb. Fő sztorija ugyanis a horvát igazságszolgáltatásé. Az intézményesült tagadásé. A börtön működtetői ellen a zágrábi ügyészség eljárást kezdeményezett, ám e becsületes erőfeszítések zátonyra futottak a nyilvánvaló bírói elfogultságon, s a vádlottak vé-delmében felhorgadó nacionalista hisztérián. A tanúk - az áldozatok - nem mertek megjelenni a tárgyalóteremben, vagy visszavonták vallomásukat; az első fokú ítélet végül bizonyítottság hiányában felmentette a vádlottakat. A film e ponton ejti el a történetet, melyet igazából meg sem tudott mutatni: hisz sem a vádlottak, sem a bíróság nem nyilvánul meg a készítőknek, akik az egykori börtönlakók nyilatkozatain kívül szinte csak híradófelvételekből dolgozhattak. A Lora bátor mű, bár ebből csak a jelzőben le-hetünk biztosak - meg abban, hogy a másik fél szóra bírása, bárki is legyen az, még mindig kockázatos, sőt az esetek többségében lehetetlen vállalkozás.
Ugyanennek a zágrábi stúdiónak (FACTUM) a másik darabja, az Élet a friss levegőn (Danko Volaric) már bizonyosan film, rafinált dramaturgiával, némi filmkészítői akcionizmussal és ügyes vágásokkal. A szlavóniai Djulovac a háború előtt vegyes lakosságú falu volt. Szerb nemzetiségű polgárai 1991-92-ben, a nagyszerb háborús célok igézetében vagy fegyvert fogtak horvát szomszédaik ellen, vagy elmenekültek. Vagy előbb fogtak fegyvert, és később menekültek el. Majdnem mindegy: most sokan közülük visszajöttek, vagy vissza akarnak jönni. De megtehetik-e? Áll-e még az ősz Petrovic háza, s ha igen, ki alszik az ágyában? A történetben felbukkannak még Kosovóból Szlavóniába menekült horvát nemzetiségű nagycsaládok is (ilyenről eddig csak hallottunk, látni nem láttunk egyet sem), sőt ahhoz, hogy a néző követni tudja a film fordulatait, nem árt, ha középhaladó szinten ismeri a horvát pártrendszert (beugró kérdés az elégségeshez: hány százalékot ért el a 2001-es helyhatósági választásokon a HSS?). Ez persze nem igaz: hisz azt e nélkül is megértjük, hogy a valahol fönt, a távoli városokban kitalált háború milyen végzetesen szét tudja zilálni az együttélés évtizedek alatt, szinte ösztönösen kialakított népi rutinjait. De talán azt is, hogy e szokások, a befogadás és az együttélés kultúrája helyi szinten mégiscsak újjáteremthető. Ennyit a reményről: arról pedig, hogy mikor enyészik el az is, szerb filmünk, az UNMIK Titanik (Boris Mitic) tájékoztat. Hogy e darab túlárnyalná a képet, nem állíthatjuk. De talán nincs is mit árnyalni: a prishtinei lakótelepi tömb szerb lakóit, akik 1999 után éveken át az utcára sem léphettek ki (különben megverték vagy megölték volna őket a várost visszafoglaló albánok), s életüket ítélet nélkül e börtönben tengették, lehetetlen nem áldozatként látnunk. Ennyi maradt meg ezeknek az embereknek Szerbiából: a lakásuk meg a lépcsőház. Az utolsó képen már valami menekülttáborban látjuk őket, hisz végül feladták ők is.
Ha akarom, a saját etnikumba zártság metaforája ez; ha akarom, csak a pokol maga. Közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
