a dolgot úgy közelítjük meg, hogy van egy film, amiben néhány súlyos bunkó (köztük egy, az igazságszolgáltatás elől menekülő gyilkos) egy bizonyos nagy értékű ingatlannal kapcsolatos tulajdonvita miatt egy darabig egymást próbálja meg kicsinálni, először az épp aktuális megszálló nagyhatalommal való együttműködés, majd pedig nettó kardélre hányás útján, míg végül mégis inkább az épp aktuális nemzeti felkelésbe fojtja tesztoszteron-túltengését; és ha a tetejében e minden tekintetben gyanús alakok tragédiája miatt a végén valami furcsa gombóccal a torkunkban nézzük végig a stáblistát, akkor a helyzet némileg másképp fest.
Annak dacára, hogy a Pan Tadeusz kábé harminc percig lényegében nézhetetlen: az egymás után sorakozó képek, melyek a Mickiewicz-mű hangulatát hivatottak visszaadni, a kulturális referenciák ismerete nélkül lógnak a levegőben.
Hanem ami utána jön.
A film alapjául szolgáló
verses regényt Mickiewicz
1832 és 1834 között, a párizsi emigráció éveiben vetette papírra - utána, néhány kisebb költeménytől eltekintve, verset már nem is igen írt. Ekkor már túl vagyunk a napóleoni kudarcot követő soros bukáson, az 1831-es felkelésen is: az idő megállt, Lengyelország beledermedt a felosztásokba, és nyilvánvalóvá vált, hogy a költő és sorstársai, megannyi politikai menekült, soha többé nem térhetnek vissza hazájukba. A Pan Tadeusz (mármint a Mickiewiczé) ebből a perspektívából tekint vissza a gyermekkor színhelyére, Litvániára, és a húsz, de inkább száz, kétszáz évvel azelőtti világra; eleveníti fel jellegzetes tájait és figuráit. A Pan Tadeuszt nemzeti eposznak, idillnek, a szlachta apoteózisának, a kis- és középnemesi világ enciklopédiájának is tartja a lengyel kultúrtörténet: ám Wajdát nem ez érdekelte belőle elsősorban.
Hanem az, amit a Pan Tadeusz a történelemről mond.
Mindehhez a rendezőnek korántsem kellett Mickiewiczet meghamisítania. A forgatókönyv egy az egyben
az irodalmi szöveg húzott változata,
ráadásul - a narrátor-Mickiewicz bevezető szövegétől eltekintve - Wajda pontosan ragaszkodott a mű eredeti kronológiájához is. A konfliktus két klán között bontakozik: a Soplicák - kiknek capo di famigliája a Bíró (Andrzej Seweryn) - 1792-ben az úgynevezett targowicai konföderációban vettek részt: az ország első felosztását követő háború során Katalin cárnővel paktáltak le, hogy ne mondjuk: behívták a ruszkikat, mint Kádár Szolnokon. (Közben persze teli szájjal hazafiak ők is.) E merész árulás jutalma lett az a vár, amit a cári adminisztráció segítségével a szomszéd Horeszkóktól vettek el, akik (szintén kitűnő hazafiak) a muszka ellen harcoltak, a híres május 3-i alkotmány védelmében. A Horeszko-csapat kapitánya a Gróf (Marek Kondrat), főstratégája pedig a Kulcsár (Daniel Olbrychski). Mármost ezek után azt eldönteni, hogy ki a jó fiú, és ki a rossz, rutinfeladatnak tűnhetne. De a helyzet - és ez úgyszólván szokása neki - korántsem ilyen egyszerű.
A nemzeti ellenállás ugyanis mind a Soplicák, mind a Horeszkók, mind pedig a környékbeli (hétszilvafás) nemesség érdeklődésének a perifériáján helyezkedik el: a helyi populáció alapvetően a történelem alatt él. Az (amúgy is távoli és megfoghatatlan) gyarmattartók kötelesség- és rutinszerű gyűlölete mellett elsősorban egyfajta hedonizmusban jeleskedik: a különféle vendégeskedések és vadászatok alkalmával előszeretettel részegedik le és torkollik duhajkodásba, kedvét leginkább a vadászatban leli, hőseit és disputáinak fő témáját is e sport termeli ki. Büszke "évszázados", autochton törvényeire és szokásaira (melyek egyébként teljességgel alkalmatlanok a közösség életének mederben tartására: a Bíró egy helyütt kifejezetten dicsekszik avval, hogy egy perük már hat nemzedék óta tart), és
szívesen beveri bárki pofáját,
aki nem akar vele enni, inni, vagy a szomszédban lakik. Munkavégzésről szó sem lehet. A nagyvilág eseményeiről elsősorban szájhagyomány útján értesül (gyanítjuk, többségük analfabéta is); meghitt viszonyt ápol viszont a természettel, az őt körülvevő vadonnal. A Péterváron, a cári fővárosban egy ideig vélhetően kurvaként (na jó, egy bizonyos Szukin tábornok kitartottjaként) villámkarriert befutó, hervadó szépség köreiben már nagyvilági dámának számít; a külföldről a kor uralkodó eszméitől és divatjaitól kótyagos fejjel hazatérő Gróf pedig félnótás csodabogárnak.
Lássuk be: erre a rétegre nem lehet sem rendes államot, sem modernizációt bazírozni. Nem is sikerült. Kis túlzással: a mai napig.
E dilemmából nem könnyű a kigázolás. Az oroszok vagy
a mindenkori gyarmattartók melletti szimpátia
kizárt, és nem csak azért, mert a nemzeti függetlenség valamiféle önérték lenne: bár mind Mickiewicznél, mind Wajdánál a cári adminisztráció helyi képviselője, egy bizonyos Rikov őrnagy rokonszenves, a bennszülöttek furcsa civilizációja iránt megértést, sőt csodálatot mutató megszállónak tűnik, a központból kivezényelt felettese, Plut egy valóságos barom: lövet, mint Szerov, akasztatna, mint Hruscsov. Az, aki kitörne a bennszülöttek számára kiosztott szerepből, bujdosóként, az akasztófán vagy száműzetésben végzi. Az idill, derül ki a Pan Tadeusz (a regény és a film) végén, hullahegyeken virágzik. "Rabnak születtem, pólyáskorban láncra vertek" - teszi egyértelművé Mickiewicz, a narrátor a mű egy pontján. Tertium non datur: nincs más út, nincs más elkötelezettség, mint a nemzeti szabadság melletti. "Ha háború lesz, légy ott!" - suttogja halálos ágyán Robak atya (Boguslaw Linda), exgyilkos, jelenleg kolduló barát és függetlenségpárti összeesküvő a Bírónak. Fegyverbe, bunkók! Én bunkóim, bunkócskák, ti vagytok a világ legjobb bunkói!
A háború eljön,
pedig nem hitte volna senki, a néző a legkevésbé (eltekintve attól, hogy ő már eleve tudta) - hisz a háborúról meg a nemzeti egységről addig a filmben csak a lázas tekintetű, sebhelyes Robak fantáziált, jobbára italozás közben. Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata eltolja kelet felé az orosz birodalom határát. Egy tavaszra, egy gyönyörű tavaszra még visszatér a régi, jó világ: az oroszok eltakarodnak, a Soplicák és a Horeszkók megbékélnek és császári mundért öltenek, a főhős és a főhősnő egybekelnek, Jankiel, az öreg zsidó polonézt játszik Soplicowóban, a lakodalmukon.
Ez az utolsó képünk róluk, amint táncolnak, át a kertkapun, valami nagy, zöld mezőbe, kifelé a kertből, a hazájukból, a történelemből. A folytatás pedig brutális. (Brutálisabb, mint az ugyancsak a napóleoni háborúkban részt vevő lengyel csapatok sorsát feldolgozó Wajda-film, a Légió vége: pedig ott Olbrychski vakon, véres kötéssel a szemén támolyog a halálba az orosz hómezőn, miközben a császár épp hazafelé taxizik szánján.) Hisz nincs az a bűn, amiért az az üres párizsi szoba megérdemelt büntetés lenne. Az irónia - ami éppúgy sajátja a filmnek, mint a regénynek - e ponton végképp eltűnik, és marad az, amit eddig csak leplezett: a pátosz.
A stáblista meg a gombóc a torokban, egy nagy film után.
- bbe -
Pan Tadeusz; színes, feliratos, lengyel, 1999, 125 perc; Adam Mickiewicz verses regényéből a forgatókönyvet írta, rendezte: Andrzej Wajda; fényképezte: Pawel Edelman; zene: Wojciech Kilar; szereplők: Boguslaw Linda, Daniel Olbrychski, Andrzej Seweryn, Grazyna Szapolowska; a magyar szöveg Rónay György és Sebők Éva műfordítása alapján készült; forgalmazza: moziban a Budapest Film, videón az InterCom
Napóleon és a lengyelektargowicai konföderáció által behívott orosz csapatok döntöttek meg. A második felosztás után tört ki a Kosciuszko-féle felkelés, ezt a változatosság kedvéért tíz hónap alatt folytotta vérbe Szuvorov tábornok.
Dabrowski maga is Kosciuszko seregében harcolt, és embereivel abban a reményben csatlakozott az első konzulhoz, hogy az Ausztria elleni hadjárat után előbb-utóbb Lengyelország felszabadítása is sorra kerül. Ehhez képest Napóleon Haitira küldte, és egy helyi érdekű lázadás leverésével bízta meg őket 1802-ben, leginkább a rabszolgaság visszaállításának nemes céljától vezérelve. A császár 1806-07-ben eljátszotta majdnem ugyanezt: a poroszok és az oroszok elleni hadjáratában ezúttal már kb. negyvenezer lengyel katona vett részt. Egy részüket Napóleon a spanyolországi Zaragoza ostrománál vetette be, pedig a spanyolokkal tényleg semmi bajuk nem volt: erre, ha máshonnan nem, a Légió című Wajda-filmből is emlékezhetünk. A jutalom ezúttal is meglehetősen csekély volt: a császári protektorátus alatt álló Varsói Nagyhercegség létrehozása. A tilsiti békében (1807) ugyanis Napóleon megegyezett Sándor cárral: Lengyelország keleti részeinek függetlenségét ad acta helyezték. (A film helyszíne a határ túlsó, orosz oldala.) De a legnagyobb átverés csak ezután következett: az 1812-es oroszországi hadjárat. Napóleon félmilliós seregében kb. százezer lengyel harcolt, kitűntek Szmolenszk és Borogyino alatt, és még akkor is verekedtek a császárért, amikor az már régen Párizsba pucolt. Az áldozatok számát hetvenezerre becsülik: az oroszok 1813-ban foglalták el Varsót, és nem volt benne köszönet száz évig.
A. W. FILMJEI
1955 A mi nemzedékünk / Pokolenie
1957 Csatorna / Kanal
1958 Hamu és gyémánt / Popiol i diament
1959 Lotna / Lotna
1960 Ártatlan varázslók / Niewinni czarodzieje
1961 Sámson / Samson
1962 A kisvárosi Lady Macbeth / Sibirska Ledi Magbet
1965 A légió / Popioly
1968 A paradicsom kapui / Bramy raju
1969 Minden eladó / Wszystko na sprzedaz
1969 Légyfogó / Polowanie na muchy
1970 Nyírfaliget / Brzezina
1970 Tájkép csata után / Krajobraz po bitwie
1972 Pilátus és a többiek / Pilatus und andere
1973 Menyegző / Wesele
1975 Az ígéret földje / Ziemia obiecana
1976 Szélcsend / Smuga cienia
1977 Márványember / Czlowiek z marmuru
1978 Érzéstelenítés nélkül / Bez znieczulenia
1979 Wilkói kisasszonyok / Panny z Wilka
1980 A karmester / Dyrygent
1981 A vasember / Czlowieek z zelaza
1983 Danton / Danton
1983 Szerelem Németföldön / Eine Liebe is Deutschland
1986 Szerelmi krónika / Kronika wypadkow milosnych
1988 Ördögök / Les Possédes
1990 Korczak / Korczak
1992 A saskoronás gyűrű / Pierscionek z orlem w koronie
1994 Anasztázia / Nastasja
1995 Nagyhét / Wielki Tydzien
1996 Senki kisasszony / Panna Nikt
1999 Pan Tadeusz / Pan Tadeusz
