Osztrák liberális-konzervatív politikus, a kilencvenes évek elejétől - amikor kultuszminiszter, majd alkancellár lett - a közép-európai országok egységének lelkes szószólója és politikai támogatója. Most ő a főnöke a stabilitási egyezménynek (Stability Pact), annak az európai uniós programnak, amelynek célja, hogy a "Nyugat-Balkán" országait (Szerbia-Montenegrót, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Albániát) szívós aprómunkával, tanácsadással közelebb hozza a csatlakozáshoz. A poszt betöltéséhez alapkövetelmény a türelem, az empátia és a stabil idegrendszer; ajánlott némi rezignáció is. Még akkor is, ha a múlt hét végi thesszaloniki csúcson az EU miniszterelnökei letették a garast a Balkán csatlakozása mellett. Erhard Busekkel a European Cultural Foundation amszterdami konferenciáján beszélgettünk.
Erhard Busek: Eldöntött kérdés, hogy ezek az országok az unió tagjai lesznek. Efelől nincsenek kétségek. A nagyobb probléma az, hogy hogyan fogják a feltételeket teljesíteni. Az egyes országokban erősen eltérő ugyan a helyzet, a régiót mégis együtt kezelik. Az unió nagy hangsúlyt fektet az együttműködésre, ezért koncentrál a határokon átnyúló kooperációra a stabilitási egyezmény is. Mindazonáltal még korai lenne bármiféle konkrét időpontról beszélni, hiszen Kosovo és Bosznia protektorátus, Szerbia és Crna Gora helyzete bizonytalan. A másik nagy probléma a koppenhágai kritériumok teljesítése.
MN: Egy menetben tervezik felvenni ezeket az országokat? Azaz például Horvátországnak várnia kell-e a jóval problematikusabb Bosznia-Hercegovinára?
EB: Nem hiszem, hogy Horvátországnak várnia kellene. ´k inkább Romániát és Bulgáriát igyekeznek elcsípni. Ez persze nemcsak a szándékuktól, hanem a teljesítményüktől is függ. Mindegyik országnak sok még a tennivalója.
MN: Hol látja a kritikus pontokat?
EB: Ez minden országban más és más. Általános probléma a bírósági rendszer: ezért fokuszál a mi programunk a belügyi és igazságszolgáltatási kérdésekre is. A privatizációt sem vitték túlzásba Horvátországban: nem mintha Romániában sokkal jobb lenne a helyzet. Bulgáriában valamivel talán igen. Általános gond a korrupció.
MN: Milyen gyorsan halad a joganyag átvétele?
EB: Az Európai Bizottság átvilágította ezeket az országokat, most lépésről lépésre végig kell menni minden fejezeten. Úgy, ahogy minden új tagországban történt.
MN: Több határkérdés is a levegőben lóg. Ezeket vajon még a csatlakozás előtt rendezniük kell az országoknak? Hisz az unióban nincsenek határok.
EB: A helsinki egyezmény óta az az elv van érvényben, hogy a határokat csak minden érintett fél beleegyezésével lehet megváltoztatni. És nem hiszem, hogy bármelyik vitás kérdésben az összes érintett felet meg lehetne győzni a határváltoztatásról. De éppen ezért kell törekedni a határokon átnyúló együttműködésre. Igaza van: egyszer, az euró bevezetése és a schengeni egyezmény meg a többi életbelépése után a határok nem játszanak majd különösebben fontos szerepet.
MN: Az lenne tehát az unió stratégiája, hogy nem foglalkozik a határkérdésekkel, azzal, hogy hová tartozik Kosovo vagy a Boszniai Szerb Köztársaság, hisz az unión belül ennek nem lesz jelentősége?
EB: Kosovo ügyét Belgrád és Pristina párbeszéde útján kell eldönteni. Egyelőre nem túl biztatóak a kilátások.
MN: A pozitív végkifejlet is egyike a csatlakozási feltételeknek?
EB: Nehéz erre válaszolni. Kosovo státusával a stabilitási egyezmény nem foglalkozik. Mi arra törekszünk, hogy Kosovo ne legyen fekete lyuk a régióban a szó technikai értelmében: például az energiarendszerben, a határvédelemben, a szervezett bűnözés elleni harcban. A politikai kérdéseknek Belgrád, Pristina és a nemzetközi közösség, leginkább az ENSZ közötti tárgyalásokon kell eldőlniük. Elvégre a Biztonsági Tanácsnak van egy határozata Kosovóról - a nehézséget a menetrend jelenti. Egyesek úgy vélik, hamar életbe kell léptetni; mások szerint meg még odébb van az az idő, amikor ennek érvényt lehet szerezni. Nem látom, hogy ez a vita mikor és hogyan fog eldőlni.
MN: A stabilitási egyezmény tehát inkább aprómunkával foglalkozik, napi együttműködéssel, semmint valami nagy politikai rendezéssel?
EB: Úgy van: hisz ez utóbbit maguknak az országoknak kell elintézniük. Mi csak segíteni tudunk. És megelőzni az esetleges válságokat. Ezért figyeljük az adott országok törvénykezését, a polgári és katonai biztonsági kérdések alakulását, az infrastruktúra fejlesztését. Nincsenek nagy ugrások előre. Csak kis lépésekkel lehet haladni.
MN: Milyen pozitív és negatív tapasztalatokat szerzett?
EB: A pozitívak elsősorban a regionális együttműködéssel kapcsolatosak. Létrejött az elmúlt másfél évben néhány szabadkereskedelmi egyezmény, a közös árampiac, jobb az együttműködés a szervezett bűnözés elleni harcban is a rendőrségek között. Ez a térség összes országára igaz. Szintén vannak biztató fejlemények a menekültek visszatérésében. A probléma messze nincs megoldva, de 135 ezer menekült mégiscsak visszatért, és ez nagy dolog. Lehetne rosszabb is.
MN: És a negatívok?
EB: A kormányzás fenntarthatósága. A gyakori hatalomváltások miatt állandóan az az érzésem, hogy mindig mindent a nulláról kell kezdeni. És nem a kormányokról van szó, hanem a politikai szisztéma stabilitásáról. Nincs szilárd pártrendszer, ami egy bizonyos időintervallumban garantálhatná a kiszámíthatóságot.
MN: Mik a félelmei?
EB: A külső behatások. A szervezett bűnözés nem csak a Balkán problémája, kívülről is érkezik. Kábítószer Afganisztánból, embercsempészet a Közel-Keletről, Közép-Ázsiából, Ukrajnából, Oroszországból. És nem tudok megfelelő együttműködést kialakítani ezeken a területeken. De ez nem a mi hibánk: nincsenek partnereink a régióban. A másik félelmem az, hogy kívülről olyan radikális politikai hatások is érhetik a régiót, amelyekre nincs befolyásunk. Például a Közel-Keletről. Ez mindeddig nem történt meg, de megtörténhet. Ha egy kormányzat gyenge, akkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy valaki a saját céljaira kihasználja. A terroristakérdésre gondolok, az alvó terroristákra. A Djindjic-gyilkosság a legrosszabb félelmeinket igazolta. Ha egyes csoportok a gazdasági vagy egyéb érdekeik miatt ezt meg tudták tenni, az elég fenyegető.
MN: Vannak-e hamis várakozások?
EB: A négy háború meg a változások után általában túl nagyok voltak a remények azzal kapcsolatban, hogy milyen gyorsan tér vissza minden a normalitáshoz. Pedig időre van szükség. Értem a vágyat az emberekben: ezért is változnak olyan gyorsan a kormányok, hogy gyorsabban menjen minden, és minél előbb elérjék a nyugati életszínvonalat. Ugyanilyen hamis várakozások övezik az uniót: jöjjön be az EU minél hamarabb, és az majd elintéz mindet. Pedig a csatlakozás hatalmas munka, amit nem végezhet el az unió, csak az emberek. Mi csak segíteni tudunk. És kell is segítenünk.
MN: Szükség van-e Dayton újrafogalmazására?
EB: Igen. Dayton egy fegyverszünet, és nem örökre szóló, végleges megoldás.
MN: Pedig lassan mintha azzá válna.
EB: Igen, de ez egy rettenetesen drága rendszer. Sehol a világon nincs annyi parlament és kormány, mint Boszniában. És nem igazán működik. A nemzetközi közösség valóban sok pénzt áldozott erre a szisztémára, miközben nem alakultak ki a készségek arra, hogy meginduljon a gazdasági fejlődés. Nehéz ezt kimondani, de túl sok pénz áramlik be kívülről, és Bosznia túlságosan függővé vált ezektől a külső forrásoktól. Egyetértek Paddy Ashdownnal (az ENSZ főmegbízottja, Bosznia-Hercegovina nemzetközi adminisztrációjának első embere - a szerk.), aki azt mondta, hogy Boszniának a talpra álláshoz legelőször is önálló gazdaságra van szüksége, arra, hogy el tudja látni magát. Ugyanakkor ez nem Dayton újraírásán múlik, hanem az egyes partnerek arra való készségén, hogy többet foglalkozzanak a gazdasággal. A gazdaságról a daytoni megállapodásban szó sem volt. Viszont rögzítették a boszniai horvátok és a boszniai szerbek azon jogát, hogy különleges kapcsolatokat tartsanak fenn Horvátországgal, illetve Szerbiával. De ezek a kapcsolatok egyre lazulnak, egyszer talán meg is lehet őket szüntetni. Ez kedvező fejlemény: Bosznia-Hercegovina részeinek előbb vagy utóbb úgyis össze kell forrniuk. E tekintetben vannak biztató jelek. A köztársasági, azaz közös szerb-horvát-bosnyák kormánynak például soha nem volt belügyminisztere. Most van egy közbiztonsági minisztere. Kísérleti jelleggel, egyelőre tényleges jogkörök nélkül, de mégis. A legjobb megoldás nem Dayton újraírása lenne valami nagy nemzetközi konferencián, hanem az, ha Bosznia-Hercegovina egyes részei lépésről lépésre megegyeznének a szerződés átalakításáról. Pillanatnyilag nincsenek rossz benyomásaim erről a folyamatról. Mondjuk úgy, hogy egyre közelebb kerülünk hozzá. Régebben, amikor rámutattunk egy-egy problémára, mindig azzal utasítottak minket vissza, hogy itt nincs is probléma. Most inkább azt válaszolják: igen, ez valóban nagy gond, de nem tudunk vele mit kezdeni. A következő lépés talán az lesz, hogy megkérdezik: no, akkor hogyan tudnánk ezt megoldani. Ehhez idő kell. Az egész régiónak meg kell tanulnia, hogy döntsön a saját sorsa felől. A XIX. századtól, az oszmán birodalom távozása óta mindig mindent kívülről döntöttek el. Berlinben, Párizsban, Londonban, Szentpéterváron. Én mindig arra biztatom a régió politikusait: vegyétek a saját kezetekbe a sorsotokat! Ez a ti országotok! De ez nem megy egyik napról a másikra.
MN: A csatlakozásra ácsingózó országok nehezen találják fel magukat az uniós politikában. Nehezen igazodnak el azon, hogy kinél, hogyan, mikor kell lobbizni, pénzt kérni...
EB: A nyugati döntéshozók akkor figyelnek oda, ha valaki javaslatokat tesz. Ezek a javaslatok még mindig jobbára a mi részünkről érkeznek. Ha jönnek is a csatlakozásra váró országoktól, jobbára a Télapóhoz írott levelekre emlékeztetnek. Pedig nem vágyképekre, hanem komolyan vehető, kidolgozott, adott időn belül teljesíthető javaslatokra van szükség. Melyek finanszírozhatók. Az infrastruktúrában például számtalan javaslat érkezett: ezek mind túl sokat akarnak túl hamar véghezvinni. Holott a feltételek korántsem adottak. Ha valaki autópályát akar építeni, akkor előbb ki kell sajátítania vagy meg kell vásárolnia a földeket - miközben még a földhivatali nyilvántartások sincsenek rendben.
MN: Donald Rumsfeld elhíresült mondata és az azt követő felfordulás után Andrei Plesu román filozófus megjegyezte: olyan ez, mint amikor egy gyereknek összevész az apja meg az anyja. Hogyan viselkedjenek ebben az ostoba helyzetben a közép-európaiak?
EB: A reakciók mind a nyugat-európai, mind az amerikai oldalon túlzottak voltak. Ebben egy sereg pszichológiai tényező játszott szerepet. Én nem vettem volna olyan komolyan ezt a kijelentést. A nyugat-európai államoknak egészen más tapasztalataik vannak, mint azoknak az országoknak, amelyek a szovjet birodalom részeként átélték a kommunizmust. Amikor összecsókolózik Putyin és Schröder, azt egészen másképp élik meg Nyugat-Európában, mint Közép-Európában, ahol az ilyen gesztusok évszázadokon át nem sok jót jelentettek. Ezt meg kellett volna érteni. Csakhogy hiányzott az empátia. Ugyanez vonatkozik Chirac ama kijelentésére is, hogy a közép-európai országok jobban tették volna, ha nem szólalnak meg Irakról. Egy demokráciában mindig jogod van megszólalni. Én megértettem a nyolcak levelét, és semmi problémát nem láttam benne. Túlzásnak tartom, hogy ennek alapján valami differenciálást vezessen be az unió. És senkinek nem tett jót a túlzott reakció. Hiszen visszatekintve tudjuk: az iraki háború kapcsán Európa kudarcot vallott. E tekintetben nincs különbség a régi meg az új Európa között. Mi vallottunk kudarcot, mert nem sikerült közös álláspontra helyezkednünk. Pedig ha közös Európát akarunk, akkor szükségünk van rá. És nem hiszem, hogy nekünk, a régi, azaz a már régebb óta integrált Európának joga lenne a többieket utasítani, hogy ezt meg azt kell csinálnotok. Az európaiak egyenlők, nincsenek rosszabb vagy jobb európaiak. Ez a különbségtétel valódi veszélyeket hordoz. Nem szeretem ezeket a fogalmakat: európai direktorátus, koncentrikus Európa, európai kemény mag.
MN: Nincs olyan érzése, hogy Európa egyszer már megbukott Délkelet-Európában?
EB: Nincs. Épp ellenkezőleg. A stabilitási egyezmény olyan kezdeményezés, amilyen korábban még sohasem létezett. Ez az első ilyen, válságmegelőzéssel foglalkozó intézmény, és inkább azt gondolom, hogy máshol, Afganisztánban, Irakban például, hasonlóképpen kellene eljárni. Európa nem bukott meg, épp ellenkezőleg, sok jó dolgot hozott tető alá. Sőt úgy vélem, a javulás nagyon gyorsan megy. Én a II. világháború alatt születtem, és ahogy visszatekintek az 1945 utáni folyamatokra Ausztriában, úgy érzem, hogy azok sokkal tovább tartottak, mint a közép-európai országok mostani demokratizálódása. És most nagyobb a szolidaritás Nyugat-Európában, mint volt 1956-ban vagy 1968-ban.
- bbe -
