- d. magyari -

b> Borsos az előszóban öt nagyrégiót különböztet meg: Nyugati, Északi, Középső, Átmeneti és Keleti nagyrégió, amelyek behelyettesíthetők "földrajzi eredetű tulajdonnevekkel", úgymint Dunántúl-Kisalföld, Alföld, Északkelet-Alföld (Felső-Tisza-vidék), Felföld, Erdély, s ezek a nagyrégiók oszlanak aztán közép-, kis- és esetleg mikrorégiókra. A csoportosítás alapja (ha jól értem) huszonöt jelenségcsoport: a földművelés, állattartás, építkezés, viselet, játékok, szokások, tánc, néphit és a többi sajátosságai.

Kedvenc időszakom az antikvitás történelméből az a periódus, amelyben Athénban a tirannus után megszületik - ha rögtön kis testi hibával is - a demokrácia. Az igazán érdekes és tanulságos annak tanulmányozása, hogy ez a demokrácia miként torzul el, bukik meg i.

Rögtön a fordító nevének kiemelésével kell kezdenünk, épp azért, mert e név irodalmi körökben aligha ismert. Az idén januárban, hetvenhét évesen elhunyt Deme Gyula földmérnök volt, Byron művét kedvtelésként fordította le - ha úgy tetszik, civilként, dilettánsként.

Ki tudja, hogy egy gazdaságszervezéssel és tőkebefektetéssel foglalkozó zrt. miért épp a Duna ihlette versekből és képekből összeállított albummal - a szerkesztő Bíró Katalin - akar kedveskedni ügyfeleinek, de semmi kifogásunk nem lehet e szándék ellen.

Egy interjúban, amit Rónay László készített a szerzővel, az ELTE professor emeritusa ezt mondta: "Az antik írókat azért érdemes olvasni, mert az emberi életről szólnak, arról, hogy mi az ember hivatása, milyen a jó élet, a szép élet, hogyan lehet a birtokába jutni, mit kell követni, mit kell kerülni, hogyan viszonyuljunk egymáshoz, hogyan az istenséghez." S hogy jobban értsük a római szerzőket, Adamik Tamás megírta a maga irodalomtörténetét, aminek első változata a kilencvenes években jelent meg négy kötetben a Seneca Kiadónál. A könyv becsét nagyban növeli, hogy ilyen részletes, tudományos igénnyel készült mű, bármily furcsa, eddig nem jelent meg magyar nyelven a tárgyban.

Minek nem tud örülni a magamfajta irodalmár e nagy hőségben, mikor felüdülésképp középkori walesi legendák olvasásába mélyed! Például az Efrog fia Peredur című történet egy motívumának: Arthur király várában megjelenik egy csúf hajadon, és megrója a hőst, amiért a sánta király udvarában nem kérdezett rá az ott látott csodák - például a három helyen vérző lándzsa - jelentésére, pedig ettől a király meggyógyult volna. Kedvenc részem Wolfram von Eschenbach Parzivaljából, amikor Sigune az ötödik könyvben elátkozza - mindközönségesen gennyes farkasfognak nevezi - Parzivalt, mert Munsalväsche titokzatos várában nem kérdezte meg a beteg Amfortast, mi baja, noha a kérdés megszabadította volna gyötrelmeitől.

Van egy fotó, amit képeslapként is árulnak az osztrák fővárosban: Thomas Bernhard egy bécsi kávéházban (jelesül a stallburggassei Bräunerhofban, a belváros közepén). Úgy nem illik oda, ahogy Hrabal illett az Arany Tigrisbe.

Zavarban vagyok: azt kéne éreznem, hogy kivételes remekművet tartok a kezemben: "(...) a poétika (...) a kataklizmák erejével ragadja el az olvasót", írta például Láng Zsolt lelkesülten az ÉS-ben, ugyanott Bombitz Attila, az osztrák irodalom kiváló ismerője "formabravúrról" beszél. Egyértelmű, hogy jelentős alkotó jelentős művét tartom a kezemben, csak ez a mű engem nem ragad magával, amit nem is olyan könnyű bevallani a felsőfokban dicsérő kritikákat olvasva - csak a fischerverlage.de huszonötből idéz. Azt hiszem, azzal van bajom, amit mindenki ünnepel, a nyelvvel, illetve nyelv és történet viszonyával.

Az 1954-ben született szerző, akiről utoljára a decemberi Tiszatáj nagyszerű osztrák összeállításában, Arany Mihály írásában olvashattunk, a kortárs osztrák irodalom középgenerációjához tartozik, író és esszéista, öt regényéből kettő magyarul is megjelent A hetvenes években indult - érdekes, hogy nevét Hima Gabriella 1995-ös, remek Tu felix Austriájának bevezetője (Tendenciák a mai osztrák prózában) nem említi, pedig ekkor már Menasse esszékötete, a címével Musilra utaló Das Land ohne Eigenschaften (a Tulajdonságok nélküli ország) is megjelent Igaz, az általános elismerést meghozó Schubumkehr (Csúszásirányváltó) épp 95-ös (Menasséről elsőként Bombitz Attila 2001-es kötetében, a Mindenkori utolsó világokban találhattunk átfogó tanulmányt) A Kalligramnál most megjelent könyv a 2005-ben megjelent Das war Österreich alapján készült Címlapján, miként a német kiadásén, egy félbevágott puncskocka, aminek jelkép mivolta a 38 oldalon kezd feltárulni Nevezett édesség a Második Köztársaság jelképe lenne, mely köztársaságnak 2005-ben ünnepelték a hatvanadik évfordulóját (az első 1920-ban alakult meg) A kocka: "Kívül rózsaszín cukormáz, belül barna töltelék" Menasse kérlelhetetlenül és könyörtelenül azt vizsgálja, mi minden van a máz alatt, s hogy ami ott van, az elhallgatások, torzítások, miként formálták az osztrák "irodalmi üzemet", hogyan tették lehetővé Kurt Waldheim és Jörg Haider színrelépését, s hogyan befolyásolják az ország és az EU viszonyát Súlyos és nyilván sokban vitatható (s vitatott) gondolatok sorjáznak e nagyon nehéz és komoly (bár korántsem iróniamentes) könyvben - talán megkockáztathatjuk, hogy a például Bernhardtól jól ismert Hassliebe jegyében Feladatunk nehezítendő esetleg érdemes Paul Lendvai Az osztrák titok című, ellenpontként olvasható könyvével együtt forgatnunk A titoktalanítás érdekében Fordította: Bombitz Attila Kalligram, 2008, 384 oldal, 2990 Ft ***** . .

"Fényképezőgép vagyok, nyitott rekeszszel..." - határozza meg magát a töredékekből összeálló mű Christopher Isherwood nevű elbeszélője, aki - mint erre a rövid bevezető előzékenyen figyelmeztet is - nem azonos a hasonló nevű szerzővel. De alapvetően hagyományos elbeszéléseket olvasunk - viszont amiről szólnak, nagyon is huszadik századi: hogyan, s eleinte milyen észrevétlenül szivárog, mászik, majd masírozik bele a történelem a mindennapjainkba.

Nagyon szép könyvet tartunk a kezünkben - műszaki szerkesztője Neyer Éva. A védőborítón egy tizenkilencedik század eleji rajz: a Frankfurt melletti Gerbermühle, az erkélyen Goethe (természetesen ő a címben emlegetett isten) és egy tisztelője, az előtérben Marianne Willemer, a Nyugat-keleti díván Szulejkája.

Hogy a kötetben szereplő, 1923-25-ben írt, trilógiát alkotó pompás kisregények közül a Kutyaszív nem jelenhetett meg a Szovjetunióban, csak 1987-ben, teljesen világos. Az érthetetlen az, hogy az Ördögösdi és a Végzetes tojások megjelenhettek.