Azt hiszem, azzal van bajom, amit mindenki ünnepel, a nyelvvel, illetve nyelv és történet viszonyával. A mûbõl kirajzolódik egy történet; az olvasónak kell összeraknia az elbeszélõ által elmondott mozaikokból. Van egy ír testvérpár, a báty a komputeriparból elõbb egy csaknem lakatlan szigetre vonul el, ahonnan azonban számítógépen át állandó kapcsolatban van a világgal, majd még messzebb, Tibetbe, hogy meghódítson, felfedezzen egy, a térképeken nem szereplõ hegyet. A szigetre és az útra öccsét is magával csalja - õ az elbeszélõ; a báty meghal, eltûnik egy lavinában. A történet igen megemelt, s olykor nagyon költõi nyelven (magyarul Márton László nagyszerû fordításában), prózaversben, versprózában mondatik el, mintegy a nyelv konstruálja az elbeszélõt, aki így egy eposz elbeszélõjévé válik. Én a történés és a nyelv adekvátságát, az eposziságot nem érzem; a nyelv kicsit erõszakosan hívja fel a figyelmem arra, hogy itt a lét nagy kérdéseirõl van ám szó - ezt magamtól kéne észrevennem.
"...minden történetben a nekem szóló arcokat / akartam megtalálni", mondja az elbeszélõ. Magam is így vagyok vele. Most nem sikerült, de a lelkes szakmai fogadtatás elbizonytalanít: neki fogok vágni még egyszer a hegymászásnak.
Fordította: Márton László. Kalligram, 2008, 328 oldal, 2990 Ft
***
