könyv - THOMAS BERNHARD: DÍJAIM

  • - d. magyari -
  • 2009. július 2.

Zene

Van egy fotó, amit képeslapként is árulnak az osztrák fővárosban: Thomas Bernhard egy bécsi kávéházban (jelesül a stallburggassei Bräunerhofban, a belváros közepén). Úgy nem illik oda, ahogy Hrabal illett az Arany Tigrisbe.
Van egy fotó, amit képeslapként is árulnak az osztrák fõvárosban: Thomas Bernhard egy bécsi kávéházban (jelesül a stallburggassei Bräunerhofban, a belváros közepén). Úgy nem illik oda, ahogy Hrabal illett az Arany Tigrisbe. Mit keresett ott akkor mégis? Jól érezte volna magát, miközben mulatott is a helyzeten? Ahogy azokon a szituációkon is, amikbe különbözõ díjainak átvétele alkalmával került, s amiket kellõ iróniával és öniróniával mesél el ebben az 1980-ban vagy 81-ben írt rövid mûben, ami, ki tudja, miért, csak most, 2009-ben jelent meg - a Kalligramé és a kiváló (s Bernhardra különösen érzékeny) fordítóé, Adamik Lajosé a bravúr, hogy a német kiadással szinte egy idõben mi is kézbe vehetjük.

Bernhard legjobban az ismétlõdõ alaphelyzeten mulat (vagy bosszankodik): kitüntetik õt, a rossz fiút, aki sosem, ebben a mûben sem fukarkodik a kemény szavakkal: Ausztria isten háta mögötti ország, aminek fõvárosában sokan azt sem tudják, ki volt Heine - cserébe a sajtó lazán lepoloskázza õt. A kulturális miniszter pedig - aki méltató szavaiért pofonokat érdemelne - az író beszéde közben lángvörös arccal felugrik, és kivonul. Ez 1968-ban történt, az Osztrák Állami Irodalmi Díj átvételekor, amikor Bernhard késõbb sokat idézett mondatát mondta: "...minden nevetséges, ha a halálra gondolunk".

Ha akarom, szórakoztató, anekdotisztikus könyv ez - de korántsem csupán az: bepillantást enged egy kérlelhetetlen alkotó világába, aki kérlelhetetlenségétõl függetlenül gondolkodás nélkül átveszi a díjakat s a velük járó szép summákat. Mert a halál mellett (elõtt; még) ott az élet is, a leghétköznapibb élet, amiben olyan jó egy fehérre lakkozott luxusautóval, a mi saját autónkkal elszáguldani a minisztermentes, megmentõ tengerig. Vagy legalább beülni egy kávéházba.

Fordította: Adamik Lajos. Kalligram, 2009, 88 oldal, 1900 Ft

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.