- greff -

Mivel a Kispál és a Borz utoljára öt éve adott ki új lemezt, és azóta a zenekari létezésnek valamiféle furcsán félpasszív verziójában vegetál, amit méltatlan zombiállapotnak talán csak kicsit volna túlzás nevezni, a most megjelent, de még 2007-ben, a zenekar húszéves jubileumi koncertjén készült DVD legizgalmasabb tartozéka az a négy friss szám, amit a lemeztokba rejtett kód segítségével a Kispál est.hu-s oldaláról lehet letölteni. Ünneplőt húzni, bánatunkra, nincs ok: a négy közül a koncertekről egy ideje már ismerős, sűrűbb, komorabb Alkohol az egyetlen számottevő dal. Szóba hozható volna még a leginkább a Queens Of The Stone Age post-stoner rockjára emlékeztető Ûrbe markoló is, mert szokatlanul lendületes, de sajnos nem tudnak belőle igazán jó számot faragni (ahhoz szellemesebb, markánsabb gitártémák kellettek volna), a továbbiak pedig (Többiektől, Dobog) középszerű, fordulatmenetes, ennyire hosszú vajúdás után különösen csalódást keltő szerzemények - legfőbb jellegzetességük alighanem az, hogy a fáradtan önismétlő zenéből és a csak kevéssel jobb szövegből is fájón hiányzik a spiritusz.

Tisztában vagyok vele, hogy a Beatlest, a Rolling Stonest és talán a Led Zeppelint leszámítva nincs is olyan zenekar, amelynek elfogult rajongói ne éreznék úgy, hogy imádott kedvencük ne lehetne legalább egy kicsivel még népszerűbb, de mit tehetnék, olykor magam is égbekiáltó igazságtalanságnak élem meg, hogy javíthatatlan embertársaim kevés kivétellel mit sem tudnak általam mesésnek érzékelt zenékről. Miért nem Greg Dulli az új Elvis? Miért csak szektányi hívője van a Warrior Soulnak? És a végképp megmagyarázhatatlan: hogyan lehetséges, hogy húsz évvel a megalakulása után még mindig csak a briteknek (meg tán a japánoknak) jelent bármit is a Wildhearts? Hiszen ha van rockzenekar, aminél elsüthető a kopottas jellemzés, miszerint "veszettül slágeres", akkor az éppen a britek e jól palástolt csodafegyvere: a Lennon-McCartney-iskola (valamint a Robin Zander-továbbképző) legügyesebb növendéke a közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem Noel Gallagher, hanem Ginger, a 'hearts énekes-gitárosa, aki új lemezén még egy ijesztően nu-metálosan induló számot (Plastic Jebus) is tökéletes nonsalansszal képes brutálisan körbevokálozott (mind a négy tag kiválóan énekel) öröménekké formálni.

Rockzenei koncerteken különösen éles fény vetülhet arra a szolidan megrendítő tényre, hogy más és más emberek az úgynevezett valóság apró és különösebben összetettnek sem tűnő szeletét is képesek teljesen különböző módokon észlelni. A Turbonegro szeánszán például a lehető legnagyobb nehézséget okozta számomra elfogadni, hogy én és a keverős szakelem ugyanazt a koncertet nézzük és - legfőképp - hallgatjuk.

Ahhoz képest, hogy mindig is a (brit és amerikai) középkorúak nagy kedvenceiből (a cukormentes countryból, Neil Young és az érett Beatles világából) építkezett, a chicagói zenekar bámulatosan sokáig el tudta kerülni, hogy rásimítsák a "papa rockzenéje" feliratú matricát, a nagyon profi, nagyon elegáns, de közben elég unalmas zenét játszó zenekarok szégyenbélyegét. Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy a korai lemezek frissességéhez és játékosságához az énekes/gitáros Jeff Tweedy dalírói zsenijén túl szükség volt a rengeteg hangszeren játszó Jay Bennettre is, akinek nehéz természete állandó vibrálást eredményezett (lásd a 2002-es Wilco-filmet!), és aki szinte minden számba bele tudott csempészni valami egyszerű, mégis hihetetlenül szellemes díszítést, amitől a legszimplább számok is meglódultak a fellegek felé (gondoljunk például a zongorabetétre az A Shot In The Armban vagy az infantilis dobgép-hangokra a Heavy Metal Drummerben!).

Változik a világ, és minden híreszteléssel szemben a progresszió sem veszett ki belőle egészen: még a világpremier előtt megtudtuk, hogy a hatodik Potter-filmet nem más értelmezői kör üdvözölte, mint a Vatikán (a szériát korábban kiátkozásokon edzett nyelvezettel ledorongoló) félhivatalos lapja, a L'Osservatore Romano. A lelkes klerikális recepció baljóslatú üzenet: ugyan miféle gótikus horrorba hajló fantasy az, amit még ők is a keblükre ölelnek? Nos, igencsak szordínós mulatság.

"Délután a medencénél volt nálam kövérebb és szőrösebb ember is, a legkövérebb szőrös férfi viszont én voltam" - pironkodott Pink Eyes, a kanadai zenekar kábé százhetven centis és legalább százhúsz kilós énekese a koncert elején, aztán dinamógatyáját a mindenkori óvodásdivat szerint köldöke fölé húzva tekintélyes méretű, mezítelen (és valóban elég gyapjas) sörhasával megcélozta a közönséget, majd nagy lendülettel a hívei közé vetette magát. Az angolszász zenei sajtóban jelenleg a legjobban kaserolt kortárs hardcore zenekart a nemes Ramones-Black Flag-Negative Approach-hagyományt folytató, pár akkordos reszelést színező lebegős, már-már pszichedelikus zajbetétekért szokták dicsérni, de a múlt héten az is kiderült, hogy ez a feszesen, tüzesen játszó zenekar akkor is egészen lehengerlő, amikor a maszatos hangzásban el-eltűnnek a három szólógitáros finom díszítései, és inkább csak a vibráló, zajos zúzás marad ténylegesen hallható. Előzetesen némiképp tartottam tőle, hogy a tavalyi lemez számaiból hiányozni fognak a vendégénekesek dallamai, de az egyik, a frissen érettségizettek ártatlanul csillogó tekintetével és suta frizurájával színpadra álló gitáros remekül pótolta ezeket, sőt még ordítozásban is helytállt, amikor Pink Eyes egy egész számon át a parkettán birkózott két rajongójával.

Deskripciós munkánkat ugyan jelentősen megkönnyíti, ha Finket, polgári nevén Fin Greenallt egyszerűen csak a Ninja Tune kiadó José Gonzálezeként jellemezzük, ám igazságtalan volna a brit énekes-dalszerzőt oly sikeres svéd kollégája szimpla kópiájának beállítani. A hasonlóság persze tagadhatatlan, hiszen Greenall zenéjének éppúgy a minimalista és repetitív akusztikus gitárfutamok s az ezeket kísérő szomorkás, puha férfihang a legmarkánsabb vonásai, énekstílusa azonban inkább kötődik a soul-r'n'b hagyományhoz, s ez a roppant érzelemdús tónus pompásan illeszkedik a csendes éjszakai zenéhez, amelyet két kísérőtársa, Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos (jól hallhatóan mindketten a bristoli trip-hop szerelmesei) tölt meg diszkréten vibráló feszültséggel.

Valóságos agresszió közvetlen megtapasztalásakor a tudás, hogy a fogat fogért elv a bánat és pusztulás földjére vezeti az embert, nem sokat ér - emelte fel mutatóujját 1960-ban készült hittani előadásában, a Szűzforrásban Ingmar Bergman, majd tizenkét évvel későbbi horrorverziójában Wes Craven, s most a másolat másolatát a Craven-változattal azonos címen jegyző Dennis Iliadis is. Embertani ismereteink (és persze a rendvédelem) szempontjából bizonyára nem lényegtelen újra és újra rámutatni arra, hogy leánygyermekük megerőszakolása-meggyilkolása után még decens polgárok is kivájnák a tettesek szemét, ennél azonban érdekesebb, hogy ezek a mesterkélten szituált (az elkövetők éppen az áldozat szüleinek házában szállnak meg) filmek mit állítanak a vérbosszú utózöngéiről.

lemez - NOISETTES: WILD YOUNG HEARTS Noha afféle rajzasztalon megtervezett programnak tetszik, a valóságban bizonyára többé-kevésbé spontán módon alakult úgy, hogy a rádióbarát zenék terepén éppen a Motown kiadó megalakulásának ötvenedik évfordulója környékére szaporodjanak meg (és vegyék birtokba a slágerlistákat) a nyíltan a hatvanas évek soulklaszszikusaiból merítő előadók. A detroiti kincsesbányát dézsmáló énekesnők (Duffy, Adele, Amy Winehouse) furcsamód egytől egyig brit állampolgárok, de a lényeges persze sokkal inkább az, hogy a kommersz popzenében hosszú évek óta messze az ő feltűnésük a legrokonszenvesebb esemény, még akkor is, ha a kétségkívül magával ragadó slágerszámaikat leszámítva elég langyos lemezeket tudtak csak összekalapálni.

A rossz hír kézbesítőjének ideges hamarkodásával mindjárt az elején rögzíteni vagyok kénytelen, hogy a Beware az első lemez a furcsa művészneveiről is ismert Will Oldham pályáján, amely nem igazolja az immár hosszú évek óta kialakult, közkeletű vélekedést, miszerint emberünkben az alternatív country egyik legjelentősebb alakját tisztelhetjük, akinek súlya és megbízhatósága csakis David Eugene Edwardséhoz vagy Bill Callahanéhez mérhető. Egyszerű volna azt gondolni, hogy a színvonalcsökkenés betudható annak, hogy a korábbi (fekete humorban pácolt és sokszor játékos) gyászindulók, magányhimnuszok és bánatódák helyett Oldham szinte az elejétől a végéig napsugaras, életigenlő lemezt készített - csakhogy már a tavalyi albuma is a hazatérésről, az otthon frisskalács-illatú melegéről szólt, a Lie Down In The Light mégsem volt kevésbé kiemelkedő, mint az elődei. Ám míg Oldham a Lie Downt a diszkrét távolságtartással, a szükséges pontokon elcsepegtetett keserűséggel és az elegáns hangszereléssel erős kézzel tartotta innen a giccshatáron, ezúttal tágra nyitja az ajtót a banalitás előtt: meghökkentően poros szemléletű country-dalocskákból épül fel a lemez, melyeket a trágyataposós vonóstémák, az élveteg slidegitár és egy minden számot biztonságosan kellemessé oldó pirospozsgás lánykórus alakít jóravalóan átlagossá.