Valóságos agresszió közvetlen megtapasztalásakor a tudás, hogy a fogat fogért elv a bánat és pusztulás földjére vezeti az embert, nem sokat ér - emelte fel mutatóujját 1960-ban készült hittani elõadásában, a Szûzforrásban Ingmar Bergman, majd tizenkét évvel késõbbi horrorverziójában Wes Craven, s most a másolat másolatát a Craven-változattal azonos címen jegyzõ Dennis Iliadis is. Embertani ismereteink (és persze a rendvédelem) szempontjából bizonyára nem lényegtelen újra és újra rámutatni arra, hogy leánygyermekük megerõszakolása-meggyilkolása után még decens polgárok is kivájnák a tettesek szemét, ennél azonban érdekesebb, hogy ezek a mesterkélten szituált (az elkövetõk éppen az áldozat szüleinek házában szállnak meg) filmek mit állítanak a vérbosszú utózöngéirõl. Bergman hite szerint a bûnbocsánat elnyerése után lehetséges az újraépítés, Craven viszont csak az eseményt követõ ûrhideg sötétséget volt hajlandó látni.
Iliadis frissen kisütött válasza a legextrémebb. Pedig dolgozata egyéb szempontokból inkább afféle puhított verzió: kevesebb (bár életszerû) kegyetlenkedéssel és halállal, egyúttal a kelleténél több és laposabb okmagyarázattal áll elõ. A dupla zárlatban viszont azt kapjuk az arcunkba, hogy ha családtagjainkért képesek vagyunk bármire (lássunk tisztán: ebbe például egy koponyába csapott kalapács is beletartozik), akkor ezért - valamiféle földöntúli logika szerint - komoly jutalomban részesülünk. A harmónia megõrzésének pedig mintegy feltétele, hogy a büntetést a saját kezünkkel mérjük ki. Horrorfilmhez méltóan hajmeresztõ recept - kár, hogy közben álnok módon ostoba is.
Forgalmazza a UIP-Dunafilm
**
