Mivel a Kispál és a Borz utoljára öt éve adott ki új lemezt, és azóta a zenekari létezésnek valamiféle furcsán félpasszív verziójában vegetál, amit méltatlan zombiállapotnak talán csak kicsit volna túlzás nevezni, a most megjelent, de még 2007-ben, a zenekar húszéves jubileumi koncertjén készült DVD legizgalmasabb tartozéka az a négy friss szám, amit a lemeztokba rejtett kód segítségével a Kispál est.hu-s oldaláról lehet letölteni. Ünneplőt húzni, bánatunkra, nincs ok: a négy közül a koncertekről egy ideje már ismerős, sűrűbb, komorabb Alkohol az egyetlen számottevő dal. Szóba hozható volna még a leginkább a Queens Of The Stone Age post-stoner rockjára emlékeztető Ûrbe markoló is, mert szokatlanul lendületes, de sajnos nem tudnak belőle igazán jó számot faragni (ahhoz szellemesebb, markánsabb gitártémák kellettek volna), a továbbiak pedig (Többiektől, Dobog) középszerű, fordulatmenetes, ennyire hosszú vajúdás után különösen csalódást keltő szerzemények - legfőbb jellegzetességük alighanem az, hogy a fáradtan önismétlő zenéből és a csak kevéssel jobb szövegből is fájón hiányzik a spiritusz.
S ez kisebb mértékben ugyan, de a koncertfelvételre is áll. A lobogás hiánya jól érzékelhető, pedig e nélkül a pluszlelkesedettség (átszellemültség, víg kedély, miegyéb) nélkül egy szimplán csak jó rockkoncert sosem formálódhat valóban nagyszerűvé. A 2007. december végén, Pécsett rögzített bulin technikai értelemben nagyjából mindenki derekasan játszik és/vagy énekel (talán csak Németh Juci halványabb az elvárhatónál), de meglepne, ha bármelyik zenész is ezt az estét jelölné meg élete koncertjeként. A kronologikusan felépített és a zenekar egykori tagjait is megmozgató műsor egyébiránt majdnem tökéletes keresztmetszetét nyújtja e valaha nagyszerű zenekar rendkívüli pályájának (majdnem, mert a Kispál második, "professzionálisabb" korszakának legerősebb lemezéről, a Holdfényexpresszről csak egyetlen szám kerül elő). A dalhalmaz zsengébb elemeit én sokkal erősebbnek érzékelem, és szeretném azt hinni, hogy nem a nosztalgia beszél belőlem: a Lefekszem a hóba, a 0 óra 2 perc és a többi korai (de legalábbis 2003 előtti) szám egyszerűen mai füllel is izgalmasabbnak, érdekesebbnek és magával ragadóbbnak hangzik (nem tudom, a figyelemre méltó Pixies-párhuzamokra kitért-e már valaki korábban, ha nem, hát itt volna az ideje), mint a Menjél messzebb vagy az Egy fiú ágyában, mely utóbbiban Kispál András démoni robottánca sokkal szórakoztatóbb, mint az alatta pötyögő zene.
A felvétel klasszul szól, és ha a kamerákat bátrabban és többet mozgatták volna (itt volna az ideje, hogy minden hazai operatőr belássa, hogy a hosszú, elegáns svenkeknél még nem nagyon találtak fel jobbat egy színpadon tevékenykedő zenekar bemutatására), akkor a látványt is érdemes volna külön méltatni.
Számolnak a bírák: három és fél csillag. Rokonszenves búcsúfigyelmesség lehetett volna.
Universal, 2009
