Ahhoz képest, hogy mindig is a (brit és amerikai) középkorúak nagy kedvenceibõl (a cukormentes countryból, Neil Young és az érett Beatles világából) építkezett, a chicagói zenekar bámulatosan sokáig el tudta kerülni, hogy rásimítsák a "papa rockzenéje" feliratú matricát, a nagyon profi, nagyon elegáns, de közben elég unalmas zenét játszó zenekarok szégyenbélyegét. Visszatekintve egyértelmûnek tûnik, hogy a korai lemezek frissességéhez és játékosságához az énekes/gitáros Jeff Tweedy dalírói zsenijén túl szükség volt a rengeteg hangszeren játszó Jay Bennettre is, akinek nehéz természete állandó vibrálást eredményezett (lásd a 2002-es Wilco-filmet!), és aki szinte minden számba bele tudott csempészni valami egyszerû, mégis hihetetlenül szellemes díszítést, amitõl a legszimplább számok is meglódultak a fellegek felé (gondoljunk például a zongorabetétre az A Shot In The Armban vagy az infantilis dobgép-hangokra a Heavy Metal Drummerben!). Bennett 2002-ben szállt ki a zenekarból, idén nyáron pedig - egy nagyobb zacskónyi fájdalomcsillapító segítségével - az árnyékvilágból is odébbállt. Tweedy és társai nélküle is képesek kedves, gyönyörûen szóló hangszereken magabiztos kezekkel eljátszott gitáros-zongorás popzenét alkotni, a spiritusz azonban, amint a 2007-es Sky Blue Sky után ez az új lemez is bizonyítja, kiveszett a zenéjükbõl: egy ihletett George Harrison-hommage-t (You Never Know) és egy bûbájos duettet (a You And I-ban Leslie Feist susog Tweedy alá) leszámítva a Wilco (The Album) újabb tétel csupán a mélyen átlagos retrólemezek túlzsúfolt polcáról.
Warner, 2009
*** alá
