Az angolszász zenei sajtóban jelenleg a legjobban kaserolt kortárs hardcore zenekart a nemes Ramones-Black Flag-Negative Approach-hagyományt folytató, pár akkordos reszelést színezõ lebegõs, már-már pszichedelikus zajbetétekért szokták dicsérni, de a múlt héten az is kiderült, hogy ez a feszesen, tüzesen játszó zenekar akkor is egészen lehengerlõ, amikor a maszatos hangzásban el-eltûnnek a három szólógitáros finom díszítései, és inkább csak a vibráló, zajos zúzás marad ténylegesen hallható. Elõzetesen némiképp tartottam tõle, hogy a tavalyi lemez számaiból hiányozni fognak a vendégénekesek dallamai, de az egyik, a frissen érettségizettek ártatlanul csillogó tekintetével és suta frizurájával színpadra álló gitáros remekül pótolta ezeket, sõt még ordítozásban is helytállt, amikor Pink Eyes egy egész számon át a parkettán birkózott két rajongójával. A potrohos figuránál kevés szórakoztatóbb jelenség van ma a rockszínpadokon: két ordibálás között önfeledten hempergett a földön, felhágott a pólóárus standjára, csókokat osztott, megtáncoltatta a lányokat, és láthatóan legfontosabb kötelességének érezte, hogy a kábé százfõs közönség minden egyes tagját legalább egyszer "éneklésre" bírja, így a Crusades harmadik refrénjénél szerénységem is hozzájárulhatott az egyébként sem csekély mûvészi nívó még magasabbra tornászásához. S tudnánk-e elegánsabb zárlatot kieszelni annál, amikor egy Ramones-feldolgozás alatt húszan próbálnak egyszerre a csillámlósra izzadt énekes nyakába ugrani?
Dürer-kert, július 9.
*****
