Igaz ugyan, hogy a Green Day öt évvel ezelőtti anyaga, az American Idiot, ami a 94-es Dookie után immár másodjára emelte a kaliforniai triót az adott korszak legsikeresebb rockzenekarai közé, a maga roppant mélynek szánt, valójában persze végtelenül sablonos társadalomkritikai mondandójával és tízpercessé összefűzött, rockoperássá felhizlalt számaival a "nagyképű lemez" tankönyvbe való példája volt, tagadhatatlan, hogy rendkívüli dallamérzékével Billie Joe Armstrong gitáros-énekes egyúttal egy sor kiváló rágógumislágerhez is hozzásegítette a mintegy tizennégymillió lemezvásárlót.
Az aránytalanul hosszú (tizennyolc szám közel hetven percben, ami több mint kétszer akkora menetidő, mint amilyen mondjuk a Rocket To Russiáé volt anno, hogy egy érzékletes adatot emeljünk ki a minden szempontból példás és régebben a Green Day számára is irányadónak számító Ramones-életműből) új lemez védelmében nem tudjuk ugyanezt az érvet felhozni: a 21st Century Breakdown legjobb, leglendületesebb pillanataiban (Viva la Gloria!, Know Your Enemy, Christian's Inferno) sem hallunk mást, mint egy fáradófélben lévő közkatonát a Bad Religion húsz évvel ezelőtt írt indulóira masírozó, mérsékelten szórakoztató szoftpunk zenekarok hadseregéből. A lemez nagyobbik részén egymást követik a középszerű önismétlések, de még ezek is elviselhetőbbek a két, Beatles-ízekkel édesített balladánál (Last Night On Earth, Restless Heart Syndrome), mert a lírai terepen olyan sután mozog a zenekar, mintha valaki sítalpakkal akarna közlekedni kaviccsal felszórt talajon, hegynek felfelé.
Warner, 2009
**
